Bunčák, Pavel : Büszke magány (Hrdá samota Magyar nyelven)

Čo je tvoja hrdosť
lietajúca medzi listami jazmínu
proti ktorejkoľvek najmenšej hviezde
proti večnosti mračna putujúceho
okolo zeme keď z času na čas
zatína zuby do skál
aby sa pri pleskote slnca rozletela
ó hrdosť premenená
na všetko čokoľvek vydychuje
človek červ a sup
tvoriaci neviditeľné priateľstvo
od času do času

Čo je tvoja hrdosť
rastúca zo zeme
mlčanlivá a obnažená
aj na ňu možno vytesať nápis
samotný v samote nejestvujúci
bez veku bez veku

Čo je tvoja hrdosť
odiata do kvetu
od času do času
nič nevie o sebe
letí a spieva si
do smiechu do plaču
bez veku bez veku

Egy nietzschei motívumra

Papírhegyekből vadpatak zúg alá,
s táncritmusban zsoltárokat dörög,
az égen ezer éhes méh bolyong,
s fullánkjaival álmokat olt be az éj fölött.

Ó, nyugalmat! A nagy hegyek himnuszának rímei
etessék csak örökre két éhes szememet,
csak dicsőséges hangok előtt hódolhatok,
mit földi csúcsok húrján vihar-sárkány teremt.

A hegyoldal tüskéi közt, ím, mosolygó bimbó,
titkolózó rózsa; véres…
ó, illata idehozza gyermekévem álmát,
férfinak a tüske csak játékszer: édes.

Egyetlen mosolyért sorsom kockáztatni,
érzelmem tüzétől viaszként olvadni,
ma rabszolga lenni s holnap hóhér – soha!
Nap-látomás foglya akarok maradni.

Sárrá oldja izmom a könnyező szerelem,
amint kimondottam én a szót, soha Nem,
az édes melankólia meghal keserűen,
és kemény vagyok, kővé kövesedem.

Híd növekszik férfi és nő gyönyöréből!
Nem csábít el boldog sóhajuk sohasem.
Elég a nyugalom, a nagy-nagy ragyogás,
gyönyöröm az élet hangja – az eleven.