Novomeský, Laco: Vers (Báseň Magyar nyelven)

Čas letí
jak vtáci nedozierni.

1904 –
na rok ten zabudol som
jak na svoj dáždnik čierny
v Café Union.

Lež toľko viem, že v roku tom
oblohu sotva kryla
jasavá hviezda z Betlehema,
len jedna žena
v bolesti chlapca porodila.

Čas letí
jak vtáci nedozierni.

Snáď 19 ráz opadali kvety,
kým chlapec vravieť začal.

Úžasná sila sveta nezastená
z detského pozdravenia.

Na svete boli silní i slabí,
v New Yorku stáli mrakodrapy.
Smial sa i Paríž,
zošitý krásnymi mosty,
a černoch černošku miloval
na brehu Slonovej kosti
a žena v Moskve
o lepšom šťastí snila,
o väčšej skyve chleba.

Tá pieseň chlapca
podobu sveta nezmenila.

A zdá sa,
že žiť tu nebolo mu treba,
keď pranič svetu nedá.

Lež predsa:

pripíšte k jeho chvále,
že miloval tak strašne, neskonale
veci a vecičky sveta.

Az idő szárnyai,
mint végtelen madárraj.

1904 —
ez az év úgy veszett el,
mint esernyőm, fekete huzatával,
a Café Unionban egyszer.

De azt tudom, aligha lebegett fel
abban az évben Betlehem
fényes csillaga tündökölve,
csak egy asszony szült kínos-nehezen
fiút a földre.

Az idő szárnyai,
mint végtelen madárraj.

Tán tizenkilenc lombhullásba telt,
míg a fiú beszélni kezdett.

A világ roppant erejét
nem rázta meg a gyermeki köszöntés.

A földön voltak gyöngék és erősek,
New York házai a felhőkbe nőttek,
gyönyörű hídjaival összeöltve
Párizs is nevetett,
az Elefántcsont-parton
néger fiú néger lányt szeretett,
és Moszkvában egy asszony
boldogabb boldogságról álmodott,
nagyobb karaj kenyérről.

A fiú énekétől
a világ arca mit sem változott.

S tán hiába is élt,
ha semmit nem adott,
és semmi hasznos dolgot nem csinált itt.

Mégis:

írjátok a javára,
hogy úgy szerette, szinte már imádta
a világ dolgait és dolgocskáit.