Mitrović, Nemanja: Néha, alig hallhatóan (Ponekad, jedva čujno Magyar nyelven)

Ponekad, jedva čujno, ključevi zazvone među
svetovima; nešto nevidljivo, skrivano,
neoprezno se oda. Posle tamnih godina kiša
i plača, vaskrsli je sišao niz dugu u svoj
sunčani zavičaj. Sav u zlatu, budi se na mestu
gde se iznenadio, bez pozdrava i bez bola,
oprostio sa sobom; davno se raspao a beli krst
još brani njegov grob. Nema ničeg čudesnog u
ovom poznom buđenju jer nema sećanja na smrt;
tuđe godine skrio je jedan treptaj njegovog oka.
Ali otkud to da je maločas na golim granama bio
sneg a sada proleće draži pupoljke i kroz
mračno, nabujalo zelenilo veju leptiri?

Néha, alig hallhatóan, a világok között megszólalnak
a kulcsok; óvatlanul valami láthatatlanról, rejtettről
árulkodnak. Az esős, sírással telt, nehéz évek után,
a feltámadott napsütötte hazájába szivárványon
ereszkedett le. Aranyba-vontan, azon a helyen ébred,
ahol meglepődött, köszönés nélkül, fájdalom nélkül
búcsúzott önmagától; régen szétesett, de sírját
a fehér kereszt még őrzi. Ebben a késői ébredésben
semmi csodálni való sincs, hisz a halált emlék nem őrzi;
egy szempillantása idegen éveket rejtett.
De hogyan lehetséges, a csupasz ágakon, ahol nemrég
még hó volt, most ott a tavasz rügyeket fakaszt és
a sötét, buja zöldben lepkék táncolnak?