Pavlović, Miodrag: Bogumil költemény (Bogumilska pesma Magyar nyelven)

Traže moju glavu.

Sve što na glavu liči
bacaju po livadama na hrpe
i noću gaze konjima.
Zemlji otvaraju okna
te vade srebrnu rudu
što glavi proročkoj slična je,
pa je obese o hrastovo granje.
I oblake kad ljudski pokažu lik
čakljama svlače i kopljima bodu.

Traže moju glavu
a nisu ni čuli moju reč.
Kao guja bez otrova u glavi
po gudurama ležim
nemoćan da svoju kožu promenim.
O kneževi pijani
što me sa bedema vrebate
zar mislite: neće moj govor
dalje od lokve moje krvi?
Zemlji sam blizak,
ona bolje pamti reči no krv;
u nedra ću joj kazati, zagrljen sa zovama,
sve što o ljubavi znam.
Mali je vaš mač
da čitavoj zemlji glavu poseče.

Fejemre vadásznak.
 
Mindent, ami fejre hasonlít,
a mezőkön halomra dobálják
és éjjel lovakkal tiporják.
A földben aknákat vájnak,
próféta-fejhez hasonló
ezüst-ércet hoznak a felszínre,
majd tölgy-ágra akasztják.
És az ember-formájú felhőket is
csáklyával vetkőztetik, lándzsával szurkálják.
 
Fejemre vadásznak,
Ám egyetlen szavamat sem hallották.
Fejében méreg-nélküli,
bőrét lecserélni képtelen kígyóként
fekszem a szakadékban.
Ó részeg hercegek,
Ti, akik várfalakról leselkedtek rám,
azt hiszitek: beszédem
vértócsámtól tovább nem terjed?
Rokonom a föld,
a vértől jobban emlékszik az elmondottra;
ölében, bodzával körülölelve árulom el azt,
amit a szerelemről tudok.
Kicsiny a kardotok ahhoz,
hogy a földet lefejezzétek.