Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Čapek, Karel: A férfi, aki tudott repülni (Muž, který dovedl lítat Magyar nyelven)

Čapek, Karel portréja

Muž, který dovedl lítat (Cseh)

Pan Tomšík šel tou cestou pod Vinohradskou nemocnicí; byla to jeho zdravotní procházka, neboť pan Tomšík si potrpěl na zdraví a byl vůbec náruživý sportovec jakožto horlivý divák na ligových zápasech, šel bystře a lehce v jarním soumraku, potkávaje tu a tam leda párek milenců nebo někoho ze Straš­nic. Měl bych si koupit krokoměr, myslel si, abych věděl, kolik kroků za den udělám. A najednou si vzpomněl, že se mu už po tři noci zdál stejný sen: že jde po ulici, ale má v cestě ženskou s dětským kočárkem; i odrazí se jen tak lehce levou mohou, a v tom okamžiku se vznáší asi tři metry vysoko, přeletí ženskou s kočárkem a plavně se snáší k zemi. Nijak se tomu ve snu ne­podivil; připadlo mu to docela samozřejmé a nesmírně příjemné, jen se mu zdálo drobet směšné, že to dosud nikdo nezkusil. Vždyť je to tak snadné: stačí jen trochu zamávat nohama, jako když se jede na kole, a pan Tomšík se opět vznáší do výše, pluje ve výši prvního patra a lehce se snáší k zemi. Stačí od­razit se nohou a zas letí bez námahy jako na kolovadlech; ani se nemusí dotknout země, udělá takhle nohama a letí dál. Pan Tomšík se ve snu musí nahlas smát, že nikdo na ten trik dosud nepřišel. Jen se lehce odstrčit nohou cd země, a už se může lítat. Vždyť je to snazší a přirozenější než chodit, uvědomuje si pan Tomšík Ve snu; to musím zítra zkusit, až budu vzhůru.Tři noci po sobě se mu zdál ten sen, vzpomíná si pan Tomšík. Příjemný sen je to; člověku je přitom tak lehko — Inu, bylo by krásné, kdyby se takhle beze všeho dalo lítat; jenom se trochu odrazit nohou — Pan Tomšík se ohlédl. Nikdo za ním nešel. Pan Tomšík se jen tak pro špás trochu rozběhl a odrazil se le­vou nohou, jako aby přeskočil blátivou kaluž. V tom okamžiku se vznesl asi do výše tří metrů a letěl, letěl plochým obloukem nad zemí. Vůbec se tomu nepodivil; bylo to opravdu přirozené, jenom to slastně vzrušovalo jako jízda na kolotoči. Pan Tomšík by málem křičel chlapeckou radostí; ale to už se asi po třiceti metrech letu blížil k zemi a viděl, že tam je bláto; i zamával trochu nohama jako ve snu, a opravdu hned vyletěl výš a snesl se na zem lehce a bez nárazu o nějakých patnáct metrů dál, za zády člověka, který šel melancholicky do Strašnic. Člověk se podezíravě ohlížel; zřejmě se mu nelíbilo, že má za sebou něko­ho, jehož kroky předtím neslyšel. Pan Tomšík ho předběhl po­kud možno nenápadné; měl skoro strach, aby se nějakým ener­gičtějším krokem příliš neodrazil od země a nezačal zase lítat.To musím pořádně vyzkoušet, řekl si pan Tomšík a vracel se toutéž osamělou cestou domů; ale jako z udělání potkával samé milence a železničáře. I zabočil stranou na pusté místo, kde se od let skládá vyvážka; byla už tma, ale pan Tomšík se bál, že by to zítra třeba už zapomněl. Odrazil se tentokrát váhávej i, i vznesl se jen něco přes metr a dopadl na zem trochu tvrdě. Zkusil to po druhé, pomáhaje si přitom rukama, jako by plaval; nyní letěl dobrých osmdesát metrů, dokonce v polo­kruhu, a dosedl na zem lehce jako vážka. Chtěl, to zkusit po třetí, a tu na něho dopadl kužel světla, a drsný hlas se ho ptal: “Co to tady děláme?” Byla to policejní patrola.Pan Tomšík se hrozně zarazil a koktal, že tady něco trénuje. “Tak koukejte, abyste mazal trénovat někam jinam,” huboval strážník, “ale tady ne.” Pan Tomšík sice nepochopil, proč by mohl trénovat jinde, ale tady ne; ale jelikož byl člověk loajální, přál strážníkovi dobrou noc a honem odcházel, pln strachu, aby se z ničeho nic nevznesl; třeba by to bylo policii podezřelé. Te­prve pod státním zdravotním ústavem zase vyskočil do vzdu­chu, lehce se přenesl přes drátěný plot, a pomáhaje si rukama, letěl nad ústavní zahradou až na druhou stranu, do Korunní třídy, kde se snesl těsně před služkou, nesoucí ve džbánu pivo. Služka vykřikla a dala se na útěk. Pan Tomšík odhadl tento let na nějakých dvě stě metrů; připadalo mu to pro začátek skvělé.V následujících dnech pilně trénoval let, ovšem jen v noci a na osamělých místech, zejména v okolí židovského hřbitova tamhle za Olšany. Zkoušel různé způsoby, na příklad vznos s rozběhem nebo kolmé stoupání z místa; dosáhl hravě, jenom mávaje nohama, výšky přes sto metrů, ale víc si netroufal. Dále si osvojoval různé druhy sestupu, jako je plavné přistání nebo zpomalený kolmý pád, což záviselo na práci rukou; učil se také ovládat rychlost a měnit ve vzduchu směr, letět proti větru, letět se závažím, stoupat a klesat podle potřeby a podobné věci. Bylo to naprosto snadné; pan Tomšík čím dál tím více žasl, že na to lidé dosud nepřišli; asi to nikdo před ním nezkusil prostě se odrazit nohou a letět. Jednou už vydržel ve vzduchu celých sedmnáct minut, ale pak se zapletl do nějakých telefonních drátů a raději sestoupil. Jedné noci zkusil lítat v Ruské třídě; letěl ve výši asi čtyř metrů, když pod sebou spatřil dva stráž­níky; i zabočil honem nad zahrady vil, zatím co do noci proni­kavě hvízdaly policejní píšťalky. Vrátil se na to místo za chvíli pěšky a viděl, jak šest strážníků s elektrickými lampičkami pro­hledávají zahrady, prý po zloději, kterého viděli přelézat plot. Nyní teprve si pan Tomšík uvědomil, že mu to létání posky­tuje nebývalé možnosti, ale nic kloudného ho nenapadlo. Jednou v noci ho svedlo otevřené okno ve třetím patře na náměstí Ji­řího z Lobkovic; pan Tomšík se lehkým odrazem vznesl nahoru, sedl si na okno a nevěděl, co dál. Slyšel uvnitř někoho hlasitě a tvrdě spát; vlezl tedy do pokoje, ale protože nemínil krást, zůstal stát s oním poněkud stísněným a trapným pocitem, který v nás vzbuzuje každý cizí byt. Pan Tomšík si vzdychl a lezl zase na okno; ale aby po sobě nechal znamení a cosi jako doklad svého sportovního výkonu, vylovil z kapsy kus papíru a napsal na něj tužkou: “Byl jsem tady!! Mstitel X.” Ten papír položil na spáčův noční stolek a tiše se snesl s třetího patra. Teprve doma shledal, že ten papír byla obálka s jeho adresou, ale ne­měl už odvahy se pro ni vrátit. Hrozně se po několik dní bál, že to bude policie vyšetřovat; ale ku podivu nestalo se nic.

*

Po nějakém čase pocítil pan Tomšík, že to už neunese, aby pěstoval létání jako svou tajnou a osamělou zábavu; jenže ne­věděl, jak na to, aby svůj objev odevzdal veřejnosti. Vždyť je to tak snadné; stačí odrazit se nohou a drobet pomáhat rukama, a už se může lítat jako pták. Třeba z toho bude nový sport; nebo řekněme se může ulehčit ulicím, když se bude chodit ve vzduchu. A nebudou se musit stavět lifty. Vůbec může to mít ohromný význam; pan Tomšík sice přesně nevěděl, jaký, ale to už se vyvine samo sebou. Každý velký objev vypadá nejdřív jako marná hračka.Pan Tomšík měl v domě souseda, takový tlustý mladý člověk, pan Vojta se jmenoval; a ten byl něčím u novin. Ano, byl re­daktorem sportovní rubriky nebo čeho. Tak k tomu panu Voj­tovi si pan Tomšík jednoho dne zašel, a po různých okolcích vyhrkl s tím, že by mu mohl ukázat něco zajímavého. Dělal s tím ukrutné tajnosti, takže pan Vojta si myslel “Tě bůh” nebo tak něco. Nicméně dal si říci a kolem deváté večer sel s panem Tomšíkem k židovskému hřbitovu.“Tak koukejte se, pane redaktore,” řekl pan Tomšík, odrazil se nohou od země a vznesl se do výše asi pěti metrů. Tam pro­váděl různé evoluce, sestupoval k zemi, znovu stoupal máchaje rukama, ba dokonce zůstal ve vzduchu stát bez hnutí po dob­rých osm vteřin. Pan Vojta ukrutně zvážněl a začal zjišťovat, jak to pan Tomšík dělá. Pan Tomšík mu to trpělivě ukazoval: jenom se odrazit nohou, a už to jde; ne, není v tom nic spiritis­tického; ne, není k tomu třeba žádné vyšší síly, ani síly vůle, ani svalové námahy; stačí jen vyskočit a letět. “Jen to zkuste sám, pane redaktore,” naléhal, ale pan Vojta kroutil hlavou. To prý na to musí být nějaký zvláštní trik, mínil zamyšleně. Však já na to přijdu, mínil. A ať prý to pan Tomšík zatím ni­komu neukazuje.Příště musel pan Tomšík lítat před panem Vojtou s pětikilo­vými činkami v rukou; šlo to hůř a dosáhl jen tří metrů výše, ale pan Vojta byl spokojen. Po třetím lítání pan Vojta řekl: “Tak poslouchejte, pane Tomšíku, já vás nechci děsit, ale tohle je moc vážná věc. Takové lítání vlastní silou by mohlo mít velký význam. Na příklad pro obranu státu, rozumíte? To se musí vzít odborně do rukou. Víte co, pane Tomšíku, vy to mu­síte předvést odborníkům. To já už obstarám.”

*

Tak se tedy stalo, že jednoho dne stál pan Tomšík v trenýr­kách před skupinou čtyř pánů na dvoře státního ústavu pro tělovýchovu. Hrozně se styděl za svou nahotu, měl trému a třásl se chladem, ale pan Vojta nepovolil; bez trenýrek prý nic, aby bylo vidět, jak se to dělá. Jeden z těch pánů, ten silný a plešatý, byl sám universitní profesor tělovýchovy; vypadal naprosto od­mítavě; bylo mu vidět na nose, že z hlediska vědy považuje celou věc za nesmysl. Díval se netrpělivě na hodinky a bručel.“Tak, pane Tomšíku,” řekl rozechvěně pan Vojta, “ukažte nám to nejdříve s rozběhem.”Pan Tomšík se polekaně rozběhl dvěma kroky.“Počkejte,” zarazil ho odborník. “Máte naprosto špatný start. Musíte přenést těžiště těla na levou nohu, rozumíte? Ještě jed­nou!”Pan Tomšík se vrátil a pokusil se přenést váhu těla na levou nohu.“A ruce, pane,” poučoval ho odborník. “Vy nevíte, co ,s ru­kama. Musíte držet paže tak, aby vám uvolňovaly hrudník. A prve jste při rozběhu zatajil dech. To nesmíte. Musíte volně a zhluboka dýchat. Tak ještě jednou!”Pan Tomšík byl zmaten; teď opravdu nevěděl, co s rukama a jak dýchat; přešlapoval nejistě a hledal, kde má těžiště těla.“Tak teď,” křikl pan Vojta.Pan Tomšík se rozpačitě zaklátil a vyběhl; právě se chtěl odrazit k letu, když odborník řekl: “Špatně! Počkejte ještě!”Pan Tomšík se chtěl zastavit, ale už nemohl; chabě se odrazil levou nohou a vzlétl asi na metr výšky; ale protože chtěl vyho­vět, srazil svůj let k zemi a zůstal stát.“Docela špatně,” křičel odborník. “Musíte klesnout do dřepu Musíte dopadnout na špičky a pérovat podřepem! A ruce vám mají letět kupředu, rozumíte? Vaše ruce přece přejímají faktor setrvačnosti, pane; to je přirozený pohyb. Počkejte,” řekl odbor­ník, “já vám ukážu, jak se skáče. Dívejte se dobře, jak to dělám já.” Načež shodil kabát a postavil se k startu. “Všimněte si, pane: těžiště spočívá na levé noze; noha je nakrčena a tělo vy­kloněno dopředu; lokty držím vzad, aby se rozšířil hrudník. Udělejte to po mně!”Pan Tomšík to udělal po něm; jakživ se necítil tak nepo­hodlně zkroucen.“Musíte to cvičit,” děl odborník. “A teď se dívejte! Levou no­hou se vymrštím vpřed —” Odborník se vymrštil vpřed, běžel šest kroků, odrazil se a skočil, opisuje pažemi krásný kruh; načež ele­gantně dopadl do dřepu s rukama předpaženýma. “Tak se to dělá,” řekl a povytáhl si kalhoty. “Udělejte to přesně po mně.”Pan Tomšík se tázavě a nešťastně podíval na pana Vojtu. Musí to opravdu být?“Tak ještě jednou,” řekl pan Vojta a pan Tomšík se zkroutil podle předpisu. “Teď!”Pan Tomšík si spletl nohy; vyběhl levou napřed, ale to je snad jedno; jen když mu udělám ten dřep a předpažím ruce, myslel si v běhu úzkostlivě. Málem by zapomněl skočit; honem se odrazil — jenom ten dřep udělat, blesklo mu hlavou. Vyskočil asi do výše půl metru a dopadl na zem po půl druhém metru. Potom honem přiklekl do dřepu a předpažil ruce.“Ale, pane Tomšíku,” křičel pan Vojta, “vy jste neletěl! Pro­sím vás ještě jednou!”Pan Tomšík se rozběhl ještě jednou. Skočil jen metr čtyřicet, ale dopadl do dřepu a předpažil ruce. Byl zalit potem a cítil srdce až v ústech. Bože, ať mi už dají pokoj, myslel si zdrceně.Toho dne skočil ještě dvakrát; pak toho museli nechat.* Od toho dne pan Tomšík už neuměl lítat


A férfi, aki tudott repülni (Magyar)

Tomšík úr a Vinohrady Kórház felé vezető úton haladt: ez volt a mindennapos egészségügyi sétája, mert Tomšík úr sokat adott az egészségére, és különben is szenvedélyes sportember volt, ami abban nyilvánult meg, hogy minden ligamérkőzést végignézett. Szóval a Vinohrady Kórház felé haladt, s mint sportemberhez illik, rugalmasan, könnyedén lépkedett a tavaszi alkonyatban, észre se véve a szerelmespárokat és a néhány magányos járókelőt, akik való­színűleg Strašnicéből igyekeztek a belvárosba. Lépésmérőt kellene vennem, hogy tudjam, hány lépést teszek meg naponta. És egyszerre csak eszébe jutott, hogy már harmadik napja ugyanazt álmodja; megy az utcán, és szembetalálkozik egy asszonnyal, aki gyerekkocsit tol maga előtt; Tomšík úr nem tér ki, hanem bal lábával könnyedén ellöki magát a földtől, s abban a pillanatban fellendül háromméternyire a föld fölé, átrepüli az asszonyt a gyerek­kocsival, és egy darabig a levegőben úszva ér földet. Álmában egy csöppet sem csodálkozott ezen. Természetesnek találta, és hihetetlenül kellemesnek érezte a dolgot, s csak azt fur­csállotta, hogy ezt rajta kívül senki se próbálta még megtenni. Hiszen olyan könnyű az egész: az ember úgy tesz a lábával, mintha biciklizne, és máris fent van egy emeletnyi magasságban, majd lassan leereszkedik a földre. De elég újból könnyedén ellökni magát, s máris erőlködés nélkül repül, mint a forgólétrán, sőt meg se kell érintenie a földet, csak egy kicsit tempóznia a lábával, és tovább repül. Tomšík úrnak nevetnie kell álmában, hogy eddig senki se jött rá erre a trükkre. Csak könnyedén elrugaszkodik a földtől, és máris repül. Hiszen ez könnyebb és természetesebb, mint járni, döbben rá Tomšík úr álmában; holnap ébren is megpróbálom.
És Tomšík úr ismét arra gondol, hogy ez az álma három éjszakán át újra meg újra megismétlődött. Kellemes álom; az ember olyan könnyűnek érzi magát; milyen jó lenne, ha a valóságban is így lehetne repülni - csak egy kicsit elrugaszkodik a földtől... Tomšík úr hátra­fordult. Senkit se látott maga mögött. Csak úgy, a tréfa kedvéért, meggyorsította lépteit, és bal lábával ellökte magát a földtől, mintha egy pocsolyát akarna átugrani. Ebben a pillanatban háromméternyire fellendült a föld fölé, és lapos ívben repült tovább. Nem is csodálkozott túlságosan, csak kéjes izgalmat érzett, mintha körhintán ülne. Csaknem felkiáltott gyermekes örömében, de ekkor már megtett vagy harminc métert, és lassan a föld felé közeledett. A járda azon a helyen sáros volt egy kicsit, s ezért Tomšík úr könnyedén tempózni kezdett a lábával, mint álmában, mire azonnal újból a levegőbe emelkedett, és vagy tizenöt méterrel odább ért földet, egy melankolikusan Strašnice felé igyekvő férfi háta mögött. A férfi gyanakodva hátranézett; bizonyára nem tetszett neki, hogy hirtelen mögötte termett valaki, akinek lépteit azelőtt nem hallotta. Tomšík úr feltűnés nélkül megelőzte, s közben nagyon vigyázott, nehogy egy energikus lépéssel ellökje magát a földtől, s repülni kezdjen.
Ezt jól ki kell próbálnom, gondolta magában, és visszafordult, hogy ugyanazon a néptelen úton menjen végig hazafelé. De a gonosz véletlen úgy akarta, hogy minden percben szerel­mes­párok és vasutasok jöjjenek vele szembe. Így tehát letért az útról egy rakodóhelyre, amely most teljesen elhagyatott volt. Közben erősen besötétedett, de Tomšík úr, attól való félel­mé­ben, hogy holnapra elfelejt repülni, kissé tétovázva ellökte magát a földtől. Csak egy­méternyire emelkedett fel, és zökkenősen ért földet. Erre másodszor is megpróbálta, de most már merészebben, s egyidejűleg úszómozdulatokat végzett a kezével. Jó nyolcvan métert repült gyönyörű félkörívben, és olyan könnyedén szállt le a földre, mint egy szitakötő. Már éppen harmadszor is nekilendült volna, amikor vakító fénykéve vetült rá, és egy nyers hang megkérdezte:
- Mit csinál maga itt?
Egy rendőrőrjárat volt.
Tomšík úr szörnyen megijedt, s azt dadogta, hogy tréningezik.
- Hát akkor tűnjön el, és tréningezzen máshol; itt nem lehet! - dörögte a rendőr.
Tomšík úr nagyon nem értette, miért tréningezhet máshol, és miért nem lehet itt, de mivel lojális állampolgár volt, jó éjszakát kívánt a rendőröknek, és gyorsan odébbállt, szörnyen aggódva, hogy valahogy a levegőbe ne emelkedjék, ami rendőri szempontból bizonyára gyanús dolog lett volna. Csak az Állami Egészségügyi Intézet előtt lendült fel megint a levegőbe, átrepülte a magas drótkerítést, és kezével úszótempókat végezve folytatta útját az intézet kertje fölött, át a másik oldalra, egészen a Koronázó útig, ahol egy teli sörös korsóval hazafelé igyekvő cselédlány előtt ért földet. A lány nagyot kiáltott ijedtében, és elfutott. Tomšík úr kétszáz méterre becsülte repülőútját, és ragyogó kezdetként könyvelte el.
A következő napokban szorgalmasan gyakorolta a repülést, persze csak éjszaka, és csak egészen elhagyatott helyeken, az olšanyi zsidótemető környékén. Kipróbálta a legkülönbözőbb módszereket, például a nekifutásból való felszállást, és a helyből való függőleges felemel­kedést. Ilyen módon játszva elérte a száz métert, pedig csak a lábát mozgatta, s magasabbra is emelkedhetett volna, de nem mert. Begyakorolta a különböző leszállási módokat is, például a repülőgépszerű landolást, vagy a lassított függőleges kikötést, amit megfelelő kézmozdula­tokkal ért el. Rájött, hogyan kell fokozni és csökkenteni a sebességet, irányt változtatni, szél ellen repülni, teherrel repülni, emelkedni és süllyedni. Olyan könnyen ment minden, mint a karikacsapás, és Tomšík úr egyre jobban csodálkozott, hogy erre még senki se jött rá, hogy senkinek se jutott eszébe bal lábával ellökni magát a földtől, és repülni. Egy alkalommal teljes tizenhét percig bírta ki a levegőben, de aztán beleakadt valami telefondrótba, és inkább leszállt. Egy éjszaka az Orosz út fölött repült vagy négy méter magasságban, s hirtelen két rendőrt látott meg maga alatt. Gyorsan irányt változtatott, és eltűnt a villakertek fái között, mialatt az éjszaka csendjében messze hangzott a rendőrsípok éles sivítása. Néhány perc múlva gyalog visszament arra a helyre, és látta, hogy hat rendőr villamos zseblámpákkal pásztázza végig a kertet. Kérdésére azt felelték, hogy az előbb egy betörő mászott át az egyik villa kerítésén.
Ekkor döbbent rá Tomšík úr, hogy repülési tehetsége hihetetlen lehetőségeket rejt magában, de hogy tehetségét hogyan hasznosíthatná, azon hiába törte a fejét. Valamelyik éjszakai gyakorlata után a Lobkovici Jiří téren haladt át, és sehogy se tudott ellenállni egy harmadik emeleti nyitott ablaknak. Könnyed nekilendüléssel felemelkedett, leült az ablak párkányára, és megpróbált kisütni valami okos dolgot. A szobában egy mélyen alvó ember horkolt, de mivel Tomšík úr nem akart lopni, minden határozott cél nélkül belépett a szobába, és azzal a nyomasztóan kínos érzéssel állt meg a helyén, amelyet az ismeretlen lakások keltenek az emberben. Felsóhajtott, és visszament az ablakhoz, de eszébe jutott, hogy jó volna legalább valami jelt hagyni maga után sportteljesítménye dokumentumaként. Valami papírt halászott hát ki a zsebéből, és ceruzával ráírta: “Itt voltam! A bosszúálló X.” Letette a papírt az alvó ember éjjeliszekrényére, s csendesen leereszkedett az utcára. Csak otthon jött rá, hogy az a papír egy levélboríték volt az ő címével, de már nem mert visszamenni érte. Néhány napig aztán páni félelemben élt, várva a rendőrségi vizsgálatot, de furcsa mód nem történt semmi.
Egy idő múlva Tomšík úr elviselhetetlennek kezdte érezni, hogy a repülést titkos és magányos szórakozásként űzi. Gondolkodni kezdett, hogyan adhatná át felfedezését a köznek, s rá­döbbent, hogy ez nem olyan könnyű. Mit is mondhatna? Hiszen olyan egyszerű az egész. Elég egy kicsit ellökni magunkat a földtől, egy csöppet mozgatni a kezünket, és máris repülünk, mint a madár. Lehet, hogy ebből új sportág fejlődik ki, vagy tehermentesíteni lehet majd az utcákat azzal, hogy a gyalogforgalmat részben a levegőben fogják lebonyolítani. Annyi biztos, hogy lifteket egyáltalán nem kell a jövőben építeni. Szóval, ennek a repülni tudásnak általában óriási jelentősége van. Tomšík úr nem tudta pontosan, hogy milyen jelentősége, de ez majd kialakul valahogy. Hiszen minden nagy találmány eleinte hiábavaló játéknak látszik.
Tomšík úr szomszédja, egy alacsony, kövér kis ember, valamelyik újság szerkesztőségében dolgozott. Vojtának hívták. A sportrovat szerkesztője volt, vagy valami ilyesféle. Ehhez a Vojta úrhoz ment el Tomšík úr, s hosszas köntörfalazás után bejelentette, hogy valami érdekes dolgot szeretne mutatni neki. De annyira titokzatos stílusban beszélt, hogy Vojta úr fel­sóhajtott, mintha azt mondta volna: “No, engem is jól megáldott az isten veled!” Ennek ellenére hajlandó volt este kilenc után kimenni Tomšík úrral a zsidótemetőhöz.
- Hát ide nézzen, szerkesztő úr - mondta Tomšík úr, és bal lábával ellökte magát a földtől. Vagy ötméternyi magasságba lendült, miközben különböző mutatványokat produkált, alacsonyabbra ereszkedett, a kezét mozgatta, majd újból feljebb lendült, s nyolc másodpercig mozdulatlanul állt a levegőben. Vojta úr szörnyen elkomolyodott, s elkezdett vizsgálódni, hogy megállapítsa, milyen módon viszi végbe produkcióit Tomšík úr. Tomšík úr türelmesen magyarázta: nézze, csak így, egyszerűen ellökjük magunkat a földtől, és kész; nem, nincs ebben semmi spiritizmus; és semmiféle magasabb rendű erő sem kell hozzá, még akaraterő, sőt izommunka sem; elég egy kicsit nekilendülni, és már repülünk is. Látja? No, próbálja meg, szerkesztő úr - unszolta Tomšík úr az újságírót, de az csak a fejét csóválta. Nem, nem, ennek valami különös fortélya van, vélte elgondolkozva. Majd rájövök. És egyelőre, úgymond, jó lesz titokban tartani a dolgot.
A legközelebbi alkalommal Tomšík úrnak ötkilós súlyzókkal terhelten kellett repülnie Vojta úr előtt. Így persze rosszabbul ment a produkció. Tomšík úr csak háromméternyire tudott felemelkedni, de Vojta úr elégedett volt. A harmadik repülés után így szólt Vojta úr:
- Ide figyeljen, Tomšík úr, én nem szeretném megijeszteni, de ez nagyon komoly dolog. Az ilyen önerővel való repülésnek igen nagy jelentősége lehet. Például honvédelmi szempontból, érti? Ezt szakszerűen kell kézbe venni. Tudja mit, Tomšík úr, legközelebb majd szak­embe­reknek mutatja be a tudományát. Én mindent elintézek.
Így hát egy szép napon Tomšík úr tornanadrágba öltözött, és az Állami Testnevelési Intézet udvarán egy négy tagból álló szakbizottság elé állt. Borzasztóan szégyellte meztelenségét, lámpaláza volt, és didergett a hidegtől, de Vojta úr könyörtelen maradt. Csak tornanadrágban lehet, mondta, hogy a bizottság lássa, milyen izmok működnek a mutatványnál. A bizottság elnöke egy zömök, kopasz úriember, aki a testnevelés egyetemi tanára volt, elutasító arc­kifejezéssel nézett maga elé, és látszott az orrán, hogy az ügyet tudományos szempontból nonszensznek tartja. Türelmetlenül nézte az óráját, és maga elé mormogott valamit.
- No, Tomšík úr - szólalt meg végre felindultan Vojta úr -, nézzük először nekifutásból.
Tomšík úr ijedten futott két lépést, de az elnök megállította:
- Várjon! Egészen rosszul startol. A testsúlyát a bal lábára kell helyeznie, érti? Még egyszer!
Tomšík úr visszafordult, s megpróbálta testsúlyát a bal lábára helyezni.
- De mi van a kezével? - kérdezte az elnök. - Maga nem tudja, mit kezdjen a kezével! Úgy kell tartania a karját, hogy a mellkasa felszabaduljon. És az előbbi nekifutásnál visszatartotta a lélegzetét. Teljesen helytelen. Szabadon és mélyen kell lélegeznie. No, még egyszer!
Tomšík úr teljesen megzavarodott. Most már igazán nem tudta, mit kezdjen a kezével, és hogyan lélegezzen. Csak topogott, és az egyensúlyát kereste.
- No, rajta! - kiáltotta Vojta úr.
Tomšík úr zavartan megingott, s futni kezdett. Éppen fel akart emelkedni a levegőbe, amikor az elnök megint megszólalt:
- Rossz! Várjon!
Tomšík úr meg akart állni, de már késő volt, gyengén ellökte magát a bal lábával, és vagy egyméternyire fellendült a levegőbe, de mivel engedelmeskedni akart a bizottság elnökének, lefékezte a repülést, s megállt a földön.
- Egészen rossz! - kiabált az elnök. - Behajlított térddel kell megállnia! Lábujjhegyen kell földet érnie, és térdhajlásban rugóznia! És a karja előrelendül, érti? A kar átveszi a tehetetlen­ségi nyomatékot, uram; ezért természetes az a mozdulat. Várjon - folytatta az elnök -, meg­mutatom, hogyan kell ugrani. Jól nézze meg, hogy csinálom!
Ledobta a kabátját, és starthoz állt.
- Figyelje meg, uram, a súlypont a bal lábon nyugszik. A láb behajlik, a test előredől, a könyökömet hátrafeszítem, hogy a mellkasom kitáguljon. Tessék utánam csinálni!
Tomšík úr utánacsinálta. Életében nem érezte magát ilyen kényelmetlenül.
- Ezt be kell gyakorolni - vélte a szakember. - És most nézzen ide! Bal lábával előrelöki magát...
Az elnök előrelökte magát, hat lépést futott, fellendült a levegőbe, miközben karja gyönyörű kört írt le, aztán elegáns térdhajlítással és előrelendített karral földet ért.
- Így kell csinálni! - mondta, és megigazította a nadrágját. - No, most próbálja meg pontosan így!
Tomšík úr boldogtalan, kérdő tekintettel nézett Vojta úrra: “Muszáj?”
- No, még egyszer - szólt Vojta úr, és Tomšík úr az előírásos pózba ficamította testét. - Rajta!
Tomšík úr összetévesztette a lábát. Bal lábbal lépett ki, de ez talán mindegy, gondolta, a fő, hogy ne feledkezzem meg a térdhajlításról meg arról, hogy előre kell lendíteni a karomat. Majdnem elfelejtett ugrani, de az utolsó pillanatban mégis nekilendült, térdhajlítás, villant át az agyán. Vagy egy fél méter magasra ugrott, s másfél méternyi távolságban földet ért. Egy gyors térdhajlítást csinált, és előrelendítette a karját.
- De, Tomšík úr, hiszen maga nem repült! - kiabálta Vojta úr. - Még egyszer, kérem!
Tomšík úr még egyszer nekifutott. Egy méter negyvenet ugrott, de térdhajlítással és kar­lendítéssel ért földet. Elöntötte az izzadság, és szívét a torkában érezte. Istenem, hagyjanak már békében, gondolta megsemmisülten.
Még kétszer ugrott; aztán abba kellett hagyni a dolgot.
Attól a naptól kezdve Tomšík úr nem tudott többé repülni.



Az idézet forrásahttps://epa.oszk.hu

minimap