Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Čech, Svatopluk: Prücsök úr újabb korszakos kirándulása, ezúttal a XV. Századba (Nový epochální výlet pana Broučka, tentokrát do XV. století Magyar nyelven)

Čech, Svatopluk portréja

Nový epochální výlet pana Broučka, tentokrát do XV. století (Cseh)


„Ale ornátové náležejí mezi stěžejně řády církevní,“ vedl dále svou neodbytný žák. „Ovšem, táboří i církev samu potupují a ze všech řádů jejích se vytrhuji, nevážíce toho, co praví Beda v kapitole „Quicumque“ a svatý Augustin v kapitole „Omnis catholicus“ a v kapitole „Ita fit“ a k témuž v kapitole „Sic enim.“ Hm, hm. Et ponitur –„
Uvázl, a vyňav deštičky z pásu, začal je pilně prohlížeti.
„Co soudíš ty o mešních ornátích?“ obrátil se Miroslav zlatník k panu Broučkovi.
Tento utužil zatím svoji novou známost s medovinou a nalézal při ní čím dále tím rozmilejší vlastnosti. Dí-li staročeské přísloví: „Chmel hrdina“, mělo medovinu nazvati snad ještě větší hrdinkou. Novočeskému pijákovi se zdálo, že každým douškem vlévá se do jeho žil ohnivější krev a do srdce divnější odvaha; zapomínal na všechny přístrachy středověku a pak jeho zářil téměř bojovně budoucím věcem vstříc. Ač z počátku se mrzel na Staročechy, že ani v krčmě neznají rozumnější rozprávky než o politice a dokonce o náboženství, pocítil znenáhla sám velikou chuť vmíchat se do toho sporu. Vackova rána pěsti o stůl ho sice na okamžik zastrašila, ale nový doušek vrátil mu bojovného ducha, takže nyní na otázku zlatníkovu odpověděl velmi rozhodně: „Divím se věru, lidičky, že se můžete o takovou věc ještě hádati. Copak by byla mše bez ornátu! Tak ji slouží snad leda berani –„
Vtom stalo se s panem Broučkem něco, co v prvním okamžiku ani dobře nechápal, ale čím pojednou vzalo za své všechno jeho medové hrdinství. Železná ruka sevřela ho v týle, před ním zakmitla se palice s dlouhými hřeby a do uší zahřměl mu vzteklý hlas: „Dám ti berany, Machometo nečistý!“
Episodě v krčmě hrozil přesmutný konec, ač ještě včas zachytil s jedné strany Domšík zuřivého venkovana za ruku s palicí a s druhé strany zakročil chlácholivě krčmám.
Na štěstí zalehl vtom z ulice do krčmy zmatený křik a lomoz. Vacek bezděky pustil šíji Broučkovu a všickni naslouchali; hlukem venku bylo slyšeti rány zvonu.
„Toť na radnici zvoní na poplach!“ a zvolal Domšík.
Krčmář, jenž zatím vyběhl na chodbu, vrátil se rozčilen, hlásaje: „Křižáci přejeli přes Vltavu na pole Špitálské a míří k Poříčské bráně!“
Rázem zapomněli všickni hosté na spor a zvolali téměř jedněmi ústy: „Vzhůru na ně!“ chápajíce se zbraní.
Jediný žák dosud pilně převracel deštičky. Krčmář, zaskočiv do temného pozadí, vrátil se odtud k němu s dřevěnou, hřebík posázenou a řetězem ku krátkému držadlu připevněnou koulí.
„Ej, školáku,“ vzkřikl, „tu máš důvod pro tuto chvíli nejlepší!“
„Mníš, bych se neuměl oháněti i v takové disputací?“ opáčil žák hrdě a zchvátil nabídnutou zbraň.
Domšík vytáhl měšec s penězi, ale krčmář již s vytaseným tem na ulici.
Co se s panem Broučkem v tu chvíli dělo, nemůže si určité připamatovati; jenom nejasně se mu zdá, že Janek od Zvonu vtiskl sudlici do jeho ruky a že hrozný Venek za ním máchal svou ohřebíkovanou palicí. Jest arci skoro jisté, že máchání to neplatilo panu Broučkovi, nýbrž Němcům křižákům, s nimiž se nedočkavý bojovník v duchu již měřil; ale pan domácí se domnívá, že hluboký respekt před touto palicí byl hlavní pobídkou, která ho v těsném klubku ostatních hostů dopravila z krčmy ves na ulici.
Celou její šíří valilo se již jako dravá, rozvodněná řeka bojechtivé množství Pražanů, křičících, tlačících se, máchajících zbraněmi všeho druhu, nedbajících varovného volání některých vůdců, a strhlo i hlouček z krčmy vyběhší rázem do svého bouřlivého, neodolatelného proudu. Pan Brouček byl jím nesen kupředu nevěda ani jak. Přiznává se, že v té chvíli byl skoro bez ducha, bez myšlenky; cítil jen smrtelnou úzkost a nesmírnou hrůzu; byl prý jistě bled jako křída, vlasy se mu ježily, čelo kryl studený pot, kolena se třásla, ba i zuby prý mu cvakaly.


KiadóMelantrich, Praha
Az idézet forrásaVýlety pana Broučka, p. 245-247.

Prücsök úr újabb korszakos kirándulása, ezúttal a XV. Századba (Magyar)


A miseruhák az egyházi rend sarkalatos pontját alkotják - hadarta tovább a magáét a nekivadult diák. - De hát a táboriták az egyházat is meggyalázzák, minden rendre fütyülnek, ügyet se vetnek arra, mit mond a tiszteletre méltó Beda a „Quicumque” fejezetben és Szent Ágoston az „Omnis catholicus" fejezetben, az „Ita fit” fejezetben és a „Sic enim” traktárumban. Et ponitur...
Itt aztán elapadt ékesszólásának forrása, elővette tüszőjéből a lapocskákat, és szorgalmasan keresgélni kezdett bennük.
- Hát te hogyan, vélekedsz a miseruhákról? - fordult Aranymíves Miroslav Prücsök úrhoz.
Hősünk a veszekedés egész ideje alatt buzgón ápolta újkeletű ismeretségét a márccal, és egyre több kedves és megbecsülendő tulajdonságot fedezett fel benne. A régi cseh közmondás azt állítja, hogy nem az ember a vitéz, hanem a sör. Ezt ugyan eredetileg a komló levéről hirdették, de a mézsör vitézségben még azon is túltesz. Az újkorból a középkorba csöppent derék háztulajdonos úgy érezte, hogy minden korttyal új tűz árad szét ereiben, szívét megkeményíti a bátorság; megfeledkezett már a tizenötödik század minden kényelmetlenségéről, és szeme harcias fénnyel nézett a jövő elébe. Kezdetben ugyan nem nagyon tetszett neki, hogy ezek a régi cseh polgárok még a kocsmában se tudnak másról beszélni, csak a politikáról meg a vallásról, de most egyszeriben nagy kedvet érzett ahhoz, hogy maga is beavatkozzék a vitába. Amikor Vacek öklével rácsapott az asztalra, az ökölcsapás egy kis időre ugyan lehűtötte a vérét, de egy újabb korty méhser feltámasztotta korán hervadt harcos lelkét, és az aranymíves kérdésére határozottan így válaszolt.
- Csodálkozom rajtatok, jóemberek, hogy ezen még veszekedtek. Mi lenne a miséből pompás miseruha nélkül? Úgy legföljebb a birkák misézhetnek...
Ekkor olyasmi történt, amit kezdetben Prücsök úr nem is fogott fel ésszel, mégis egy csapásra kikergetett belőle minden sörszülte vitézséget. Vasmarok csapott le a tarkójára, szeme előtt hosszú vasszögekkel kivert bunkó villant meg, és a fülébe mennydörgött egy dühös hang:
- Majd adok én neked birkákat, te tisztátalan Mahomed!
A kedélyes kocsmai közjáték, úgy látszott, gyászos véget ér, bár Domšík még idejében megragadta a bunkót szorongató vidéki huszita kezét, másfelől pedig a kocsmáros igyekezett békíteni a nekivadult žatecit.
Szerencsére éppen ebben a pillanatban az utcáról zavart zsivaj és csörtetés hallatszott be. Vacek önkéntelenül eleresztette Prücsök úr nyakát, kifelé hallgatózott, és vele együtt a többiek is. A város felől harangkongatás hallatszott.
- A városházán félreverik a harangot! - riadt meg Domšik.
A kocsmáros, aki közben fürgén kigurult a kapu alá, felindultan tért vissza az ivóba, és remegő hangon újságolta:
- A keresztesek lent az Ispotály mezőnél átkeltek a Moldván, és a Folyó menti kapu felé közelednek!
A vendégek egy emberként ugrottak fel, és egy akarattal, mintha soha életükben nem civakodtak volna, kiáltották:
- Fel ellenük!
Fogták a fegyverüket, és kirontottak.
A diák volt az egyetlen, aki nem vett részt ebben a felbuzdulásban, egyre csak a lapocskáit nézegette. A kocsmáros egy pillanatra eltűnt az ivó sötét hátterében, majd visszajött, kezében egy szögekkel kivert nehéz fagolyóval, amelyet lánc erősített a kurta nyélhez.
- Nesze, diák - szólt rá -, ez most a legjobb argumentum.
- Azt hiszed, az ilyen vitához talán nem értek? – nézett rá a legény büszkén, és kiragadta kezéből a felkínált fegyvert.
Domšík elővette erszényét, de hiába kereste a kocsmárost, az már kezében a tőrrel kirohant az utcára.
Prücsök úr nem tud világosan visszaemlékezni, mi történt vele abban a pillanatban: csak homályosan rémlik fel neki, hagy Harangos János kezébe nyomta az átkozott lándzsát, a rettenetes Vacek meg a nyomában rohant, és szöges furkósbotját forgatta. Ez a harcias cselekedet minden bizonnyal nem Prücsök úr ellen irányult, hanem a német keresztesek ellen, akiknek koponyáját a žateci minél előbb puhítgatni szerette volna. De hősünk úgy vélekedik, hogy elsősorban ez a furkósbot és az iránta érzett mélységes respektus volt a legfőbb indítóok, amely arra ösztönözte, hogy a többi vendéggel együtt ö is kirohant a kocsmából.
Az utca egész szélességében áradó folyóként özönlött a harcra éhes prágaiak tömege, az emberek torkuk szakadtából ordítoztak, tolakodtak, furcsánál furcsább fegyverekkel hadonásztak, ügyet se vetettek vezéreik figyelmeztető szavára, magukkal ragadták az ivóból kizúdult kis csoportot is. Prücsök úr csak annyit tudott, hogy viszik, lökdösik, taszigálják előre. Ha most visszagondol rá, kénytelen beismerni, hogy szinte eszméletlen volt, nem gondolt semmire, csak halálos rettegést, leírhatatlan irtózatot érzett. Nyilván sápadt volt, mint a fal, haja az égnek állt, homlokát kiverte a hideg veríték, térde rogyadozott, sőt állítólag még a foga is vacogott.


KiadóMadách, Bratislava – Európa, Budapest
Az idézet forrásaPrücsök úr kalandozásai, p. 237-240.

minimap