Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Šrámek, Fráňa: Ezüst szél (Stříbrný vítr Magyar nyelven)

Šrámek, Fráňa portréja

Stříbrný vítr (Cseh)

A počala se ho s nejnevinnější tváří vyptávati zvláštními pokořujícími otázkami na některé podrobnosti z gymnasia, na profesory, vysvědčení - jako by chtěla říci: No, vidíš, vždyť já vím, že jsi pouze takový malý studentík ještě, který se musí učit, profesory poslouchat, pěkné známky na vysvědčení nosit, aby tatínek za vlasy nevykrákal! Ratkin cítil stud i vztek, obličej se mu zaléval krví a slzy by mu byly málem vytryskly. I Majer byl zcela zřejmě zaražen chováním sestřenice a zdálo se, že by ji byl rád přerušil; pohlédl brzo na ni, brzo na Ratkina a také se červenal. Myšlénka, aby se pomstil, vyvstala náhle v Ratkinovi a v témž okamžiku nabyl již úplného klidu. A jak vítr dul a po obloze střemhlavě hnaly se křídlaté mraky, rostlo v něm jakési divoké rozjaření... Počkej jen, počkej, frajle... však se bohdá ještě naskytne příležitost...!
Obrátila se k němu opět s otázkou. A čím že vlastně chce býti, až vystuduje? Přivřené oči zase se posmívaly - zatracené oči! Ratkinovi zaškubalo kolem rtů. Pozor, Ratkine, řekl si, zakousni se dobře a nepusť! Ne, Ratkin nepustí. Rozvážně si sousto v ústech zpřevracel - a tu to máš! Čím že chce býti? Ne, to dosud určitě neví. Ale zdá se, že by mohl být básníkem. Řekl to, ani se nezačervenal. Přivřené oči hleděly naň ještĕ posměšněji. Jak to? Píše snad už básně? Píše. „Oh! Oh!“ udělala. „A jaké?“ „Všelijaké. Podle - nálady... vlastně podle toho, co se v životě přihodí.“ „Ale... ale!“ zavrtěla směšně hlavou, „a hodně se přihodilo?“ Ratkin zůstával úplně klidným, kdežto ona stala se náhle poněkud nejistou. „Ale, božíčku, pak to ještě nakonec budou nějaké velkolepé básně!“ řekla, ale posměšný tón jí jaksi selhal. „Nevím,“ odpověděl klidně a pokrčil rameny. A možno si některou přečíst? Ano, má jednu u sebe. Napsal ji tady v Mírově... a... vztahuje se na něco, co se stalo nepříliš dávno. Vyňal notes z kapsy, listoval v něm okamžik a pak jí podal. „Tady,“ řekl.
Počala čisti. S posměšně důležitou tváří, ovšem, jak jinak. A on vrazil ruce do kapes a měl chuť hvízdati si. Pozoroval ji po straně a tvářil se, jako by nešlo ani o žádné překvapení.
Viděl ji, ana se náhle začervenala, a zajásal v nitru. Vida, není zrovna ani tak ošklivá, když se červená, pomyslil si; hihi, docela pěkný čumáček má, bestie jedna! A jsme si teď kvit, co?
Vrátila mu notes prudkým pohybem ruky.
Majer po něm natáhl ruku.
„Půjč... přečtu si to taky... řekl ostýchavě jaksi.
„Ne...“ vyhrkla rychle, „je to nestydaté...“
Ratkin co nejklidněji pokrčil rameny a schoval notes do kapsy.
Majer hleděl z jednoho na druhého.
Šli teď opět proti plnému větru. Vítr dul. Oh, jak vesele teď vítr Ratkinovi dul!
Teprve po chvíli řekla:
„Snad nebudete tvrdit, že jste si to nevymyslil...?“ Ale její hlas nebyl už tak pevný jako dříve.
Pokrčil rameny.
Bylo pozorovati její zuřivost a zmatek po nezdařeném pokusu o pohrdlivý smích. Šel úmyslně stále po jejím boku a dráždil ji ještě více naprostým svým klidem. Ale mohl se jen ztěžka opanovati; divoká radost jím proudila: Mstil se! Mstil!
Majer zůstal několik kroků pozadu.
A tu ona se opět obrátila k Ratkinovi a otázala se pohrdlivým smíchem:
„Slyšte, jak jste, prosím vás, stár?“
Duj, větře, duj, pomyslil si Jeník, srdce mu také zadulo a on řekl:
„To je podivné. Vy se mne ptáte. Ta... ta... se neptala...“
Zahryzla do spodního rtu.
„Pfuj!“ řekla pouze.
Teď byla řada na něm, aby si hvízdl. A on si skutečně hvízdl. Pohlédla naň, obličej jí zrudl a rty zbělely, jak je k sobě tiskla. Pak odklonila rychle hlavu.
Stála tu u cesty skála. Vítr houkal a plískal přes její balvany, jako by tu měli čerti posvícení. Ratkin obrátil se jaře k Majerovi.
„Ty, co, ztečeme tu baštu?“
Majer mnoho chuti neměl, vítr tam nahoře pořádně běsnil. Ale dal si přece říci.
A teď to šlo z balvanu na balvan.
„Počkej, dej pozor... z druhé strany musíš, abys byl za větrem...“ volal Ratkin.
Majer zůstal v půli cestě, dále se mu nechtělo; tam nahoře nebyly s větrem žádné žerty. Zůstal v závětří za jedním balvanem a volal na Ratkina:
„Ty, nelez tam, tadyhle je pěkné místečko!“ Ne, dující větry nebyly Majerovým živlem.
Ale Ratkin byl již nahoře. Vítr by jej byl málem překotil. Ale zachytil se pevně a teď stál tu, svítě očima i dychtivými rty, jako by vyzýval větry. Sňal klobouk a vlasy mu vlály i srdce jeho vlálo jak červený prapor.


KiadóFráňa Šrámek: Stříbrný vítr, p. 146-148., Československý spisovatel, Praha, 1969

Ezüst szél (Magyar)

Ezután Emma kisasszony más vágányra terelte a beszélgetést. A legártatlanabb arccal különös kérdéseket intézett Jeníkhez, faggatni kezdte a gimnáziumi élet egyes részletei, a tanárok, a bizonyítvány felől... mintha azt akarta volna mondani: no, látod, tudom én, hogy te még csak egy tejfelesszájú kisdiák vagy, akinek a legfőbb gondja, hogy engedelmeskedjék a tanároknak és jó bizonyítványt hozzon haza, nehogy a papa megcibálja a haját!
Ratkin szégyent érzett és haragot, arcát elöntötte a vér, a tehetetlen düh szinte könnyeket sajtolt a szeméhe.
Unokanővérének viselkedése láthatólag Majert is elképesztette, feszengett, szerette volna félbeszakítani. Hol a lányra nézett, hol Ratkinra, és ő is elpirult.
Ratkinban hirtelen feltámadt a bosszú gondolata, és abban a szempillantásban visszanyerte nyugalmát. A szél fütyült, az égen szárnyas felhők kergetőztek, és Jeníket féktelen jókedv ragadta el... Várj csak, várj, kisasszonykám... remélhetőleg kínálkozik még alkalom...!
A lány újabb kérdéssel fordult hozzá. Tulajdonképpen mi akar lenni, ha majd befejezi a tanulmányait. A félig csukott szemek ismét gúnyolódtak... átkozott szempár! Ratkin szája megrándult. Vigyázat, Ratkin, mondta magában, kapj bele erősen és ne tágíts! Nem, Ratkin nem tágít. A falatot gondosan megforgatta a szájában... és itt van, nesze! Hogy mi akar lenni? Nem, azt még nem tudja biztosan. De a jelek szerint talán költő lehetne. Kimondta, bele sem pirult. A félig lehunyt szempár még gúnyosabban nézett rá. - Hogyan? - Talán már verseket ír? - Igen, ír. - Ó! - fuvolázta Emma. - És milyen verseket? - Mindenfélét. Hangulata szerint... vagy helyesebben, aszerint, ami az életben történik. - Ugyan, ugyan! - ingatta Emma nevetségesen a fejét. - És sok minden történt már? - Ratkin megőrizte hidegvérét, ezzel szemben a lány kissé bizonytalan lett. - Ó, istenkém, akkor bizonyára pompás versekről van szó! - mondta Emma, de a gúnyos hanglejtés nem sikerült. - Nem tudom... - válaszolta Ratkin nyugodtan, és vállat vont. - Szabad talán elolvasni egyet? - Igen, van nála egy. Itt írta Mírovban... és olyasmire vonatkozik, ami nemrég történt vele. - Kivette zsebéből a noteszt, egy pillanatig lapozott benne, aztán odanyújtotta Emmának.
A lány olvasni kezdte. Gúnyosan fontoskodó arccal, persze. Ratkin zsebre vágta a kezét, fütyörészni lett volna kedve. Lopva figyelte Emmát, de úgy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról volna szó.
Emma arcát hirtelen elöntötte a pír. Ratkin hangtalanul felujjongott... Lám, nem is olyan csúnya, ha elpirul, gondolta; egész csinos a pofácskája a bestiának! Most pedig kvittek vagyunk, nemde?
Emma indulatos kézmozdulattal visszaadta a noteszt.
Majer utánanyúlt.
- Mutasd... én is elolvasom... - kérte kissé szégyenlősen.
- Nem... - lobbant fel Emma - illetlenség...
Ratkin nyugodtan vállat vont és a noteszt zsebre vágta.
Majer egyikről a másikra nézett.
Most megint szél ellen mentek. A szél fütyült. Ó, milyen vidáman fütyült most Ratkinnak a szél!
Emma csak egy idő múlva szólalt meg:
- Talán csak nem akarja azt állítani, hogy ez nem kigondolás...?
De hangja már nem csengett olyan biztosan, mint az imént.
Ratkin a vállát vonogatta.
Emma fölényes mosollyal próbálkozott. A sikertelen kísérlet elárulta bosszúságát és zavarát. Ratkin szándékosan a lány oldalán haladt és rendíthetetlen nyugalmával még jobban felingerelte. Alig bírt uralkodni magán; vad öröm áradt el benne... Bosszút állt! Bosszút!
Majer kissé hátramaradt.
Emma ekkor újból Ratkinhoz fordult és lekicsinylő mosollyal kérdezte:
- Mondja, kérem, milyen idős maga?
Fütyülj, szél, fütyülj! - gondolta Jeník, és szíve dagadt az örömtől.
- Ez furcsa. Maga kérdezi a koromat... Az... az... nem kérdezte...
Emma az ajkába harapott.
Csak ennyit mondott:
- Pfuj!
Most Jeníken volt a füttyentés sora. Meg is tette. Füttyentett. A lány ránézett, arcát elfutotta a láng, keményen összeszorított ajka elfehéredett.
Az út mentén hatalmas kőszikla állt. A szél gorombán csapkodott és vijjogott a szirtek között, mintha ördögök dulakodtak volna. Ratkin derűsen fordult Majerhez.
- Te, megrohamozzuk ezt a bástyát?
Majernek nem volt nagy kedve hozzá; a szél orkánná dagadva tombolt odafent. De azért mégiscsak beleegyezett.
Egyik tömbről a másikra kapaszkodtak.
- Lassan, vigyázz... a másik oldalról menj, hogy a szél a hátadban legyen... - kiáltotta Ratkin.
Majer félúton megállt, nem akart továbbmenni; fent a szikla csúcsán a szél nem ismert tréfát. Inkább egy kőtömb mögé húzódott, szélvédett sarokba, és odakiáltott Ratkinnak:
- Te, fordulj vissza, itt egy jó helyecskét találtam! Nem, a süvítő szél nem volt Majer eleme.
Ratkin időközben már felért a szikla tetejére. A szél kis híján feldöntötte. De erősen megvetette a lábát, és most fent állt a csúcson, ragyogó szemmel, mohó ajakkal, mintha párbajra hívná a szeleket. Levette kalapját, lobogott a haja, és a szíve is lobogott, mint egy piros zászló.


Az idézet forrásaFráňa Šrámek: Ezüst szél, p. 175-178., Szlovákiai Szépirodalmi Kiadó, Bratislava, 1959

minimap