Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Ajvaz, Michal: Találós kérdések (Hádanky Magyar nyelven)

Ajvaz, Michal portréja

Hádanky (Cseh)

Zvíře mi dává každý večer hádanky, a když je neuhodnu, tak mě kope a Kouše. Je podobné malému levhartu a za jiných okolností bych řekl, že vypadá docela roztomile. Zatím jsem neuhodl hádanku ani jednou.Najde si mě vždycky, ať jsem kdekoliv. Někdy se zdržuji pozdě do noci ve společnosti, třebaže mě to tam nijak nebaví, protože doufám, že si zvíře netroufne obtěžovat mě před lidmi. Skutečně se před nikým jiným než přede mnou neukazuje, ale nějakým způsobem se ke mně za všech okolností dostane: když jdu na záchod, uslyším nad sebou harašeni, v rezervoáru začne nadskakovat víko a za chvíli se z něho vykloní malá chlupatá hlava, kývne na mne a říká: „Co se skrývá v nitru veliké, fialovobíle pruhované koule, která se v létě za rozednění zvolna kutálí po mokrém asfaltu parkoviště na dosud spícím sídlišti?" Všechny hádanky jsou takhle pitomé.Anebo ležím v posteli v bytě přítelkyně; už spí a já taky usínám, říkám si, dneska už snad žádná hádanka nebude, když se za polštářem vysune hlava zvířete, polechtá ně vousy a šeptá mi do ucha: „Ráno to má čtyři nohy, v poledne dvě a večer sedmnáct, sedí to ve studených kamnech, která stojí v tmavé, vlhce zapáchající čekárně na nádraží v Týnci nad Labem, a zpívá to hlubokým hlasem zhudebněnou stat Jana Mukařovského Estetická funkce, norma a hodnota jako sociální fakty." Jindy sedím s přáteli ve Slávii a najednou ucítím lehké škrábání na koleně. Sehnu se pod desku stolu a tam se srazím s vlhkým čenichem, zvíře mě obejme prackou kolem krku, přitáhne si mě k sobě ještě hlouběji pod stůl, strčí mi čumák až skoro do ucha a šeptá: „Dneska to bude lehké: je to rozpláclé na talíři, který leží na pultě kavárny U dvou fagotů na bulváru Saint-Germain v Paříži, a ječí to tak hlasitě, že je to slyšet až na pláži v Beau lieu-sur-Mer." Když se vynořím pobledlý z podsvětí a koktám něco o tom, že mi upadla propisovací tužka,cítím zase tahání za kalhoty. Rychle se znovu potápím a slyším: „Napovím ti: je to hnědé (alespoň ve všední dny) a nikdy to nečetlo komentáře Sigera z Brabantu k Aristotelovi."Jak jsem už řekl, ještě nikdy se mi nepodařilo žádnou hádanku Uhodnout; přesto o hádankách neustále přemýšlím - jednak proto, že mám ze zvířete strach, nejenom z jeho kopání a kousání, ale iz jeho nepříjemných ironických poznámek (jako: „no jo, koruna tvorstva, homo sapiens" - dělá přitom pitvorné grimasy - „ale co to je, když je to v létě hranaté a bliká to a v zimě protáhlé a sulcovité a běhá to po dálnici, to neví, to si nemůže vzpomenout"), jednak by mě odpovědi na otázky zajímaly i bez ohledu na tresty a odměny. Když se dávám poddat, vyzvídám vždycky, jaká je správná odpověď, ale zvíře mi nikdy nic neprozradí, jenom brumlá: Nemůže tě přece poučovat, y jsi pán tvorstva, vrchol života na zemi, já jsem jenom hloupý zvířátko atd." Mám zvířata rád, mám dokonce rád i tohle nesnesitelné zvíře, posedlé šílenými hádankami, ale jsou chvíle - zejména tehdy, když hraje ukřivděnou a ufňukanou pózu živočicha, kterému vývoj druhu nezaslouzené ubližil -, kdy mám chuť námlátit. Možná by se tím celý problém s hádankami vyřešil, ale dosud jsem to ještě nikdy neudělal.A tak chodím a přemýšlím o zvířecích hádankách. Všichni si o mně myslí, že jsem velký filosof, když jsem pořád tak zamyšleny, a očekávají ode mne významné myslitelské dílo, summu philosophiae. Ve skutečnosti je za tím vším jenom zvíře. Za vším je nějaké přehlédnuté zvíře, skrčené v koutě.Nevěřím příliš, že hádanky mají nějaký smysl a že na ně vůbec existuje odpověď. Přesto se neubráním tomu, abych o nich neustále přemýšlel, i když vím, že poškrábaný a pokousaný budu, ať budu o hádankách hloubat, nebo ne. Přitom je mi už dlouho jasné, že hlavním zlem nejsou zuby a drápy zvířete, ale právě neustálé přemýšlení o hádankách, které pořád natolik zaměstnávalo mou pozornost, že jsem kvůli němu nezaslechl tiché, nejisté výzvy, vanoucí z temných průchodů a z ústí vedlejších ulic, propásl jsem schůzku s lesními vílami, nechal jsem uvadnout zárodky fantastických dobrodružství, nepostřehl jsem, že se vedle mne otevřela cesta do Asie, k zlatým chrámům v džungli, minul jsem pootevřenou branku zahrady, poklad skřítků zářící na nočním mechu, neuslyšel jsem zpěv Sirén, který ostatním přinesl nádherné ztroskotání.Pokud si myslíte, že léta neúspěšného hádání pro mne byla alespoň jakýmsi cvikem a zkušeností, které skýtají naději do budoucna, bohužel se mýlíte: cvičením a zkušeností se pro nás zdůvěrňuje vnitřní řád nějaké věci, ale hádanky žádný vnitřní řád nemají, alespoň se mi nepodařilo se k němu nějakým způsobem přiblížit. Jsem na tamže místě, jako jsem byl před lety. Přicházejí však kamžiky, kdy zcela zřetelně cítím, že jsem v blízkosti řešení hádanek, řešení, které je rozluští všechny najednou a které bude také klíčem, jímž se otevřou i všechny budoucí hádanky, Jsou to chvíle duševního vypětí na hranici snesitelnosti, světlo je na dosah ruky, celé mé tělo se chvěje v jeho vibracích, které mnou prostupují... ale nakonec z toho nikdy nic není, světlo mi vždycky unikne. Je to beznadějné; když se snažím spolupracovat se zjevením tím, že mu vycházím vstříc rozumovým uvažováním, konstrukce rozumu nakonec světlo z zjevení zastřou a odvedou mě od něho pryč; když rozum vypnu a jen pasivně vyčkávám, až se světlo ztvární v poznatek samo, zjevení mizí, protože se nesetkává s ničím, na čem by se mohlo uchytit. Svíjím se bezradností a vztekem. Přitom v takových okamžicích vím zcela jistě, že řešení bude jednoduché, a jestli se mi je někdy podaří nalézt, budu se asi muset smát tomu, že jsem na to tak dlouho nemohl přijít.Pokud nastane okamžik blízkosti světla zrovna ve chvíli - i to se stává -, kdy je zvíře přítomné, zmlkne a zvážní, dívá se na mne hlubokýma kočičíma očima. Neříká nic, jeho pružným tělem poškubávají záchvěvy napětí. Dlouho se na sebe mlčky díváme, dívám se na zvíře a v mém pohledu je zoufalá prosba, aby mi pomohlo, aby mi napovědělo, ale zvíře mlčí, vím, že mi nemůže pomoci, dívá se na mne a v jeho pohledu je zoufalá prosba, abych si vzpomněl. Když nakonec vidí, že jsem zase prohrál, namlátí mi tlapkami kousne mě do lýtka a odchází svými podivnými stezkami Vinoucími se mezi nábytkem.



KiadóVilenica, 2006, pp. 63-65.

Találós kérdések (Magyar)

Az állat minden este találós kérdéseket tesz fel nekem, s ha nem találom el őket, akkor rugdos és harapdál. Egy kis leopárdra hasonlít, és más körülmények között azt mondanám, hogy egész kedves kis jószág. Eddig még egyet sem sikerült kitalálnom.
Mindig megtalál, bárhol legyek is. Előfordul, hogy késő estig időzök egy olyan társaságban, ahol egyáltalán nem érzem jól magam csak azért, mert abban bízom, hogy az állat az emberek előtt nem mer majd zaklatni. Igaz, hogy rajtam kívül senki más előtt nem mutatkozik, de valamilyen módon minden körülmények között rámtalál: ha vécére megyek, a fejem felett egyszercsak zörögni kezd a tartály, megmozdul a teteje, s csakhamar egy kis szőrös fej bukkan elő belőle, felém int és ezt mondja: „Mi rejtőzik annak a fehér és lila csíkos nagy gömbnek a belsejében, amely egy nyári hajnalon lassacskán gurul végig a még alvó lakótelep parkolójának nedves aszfaltján?” Állandóan ilyen idióta kérdései vannak.
Előfordul az is, hogy a barátnőmnél töltöm az éjszakát; ő már alszik és lassan engem is elnyom az álom, miközben azt mondom magamban, remélhetőleg ma már nincs több találós kérdés, amikor a vánkosom alól az állat dugja ki a fejét, összeborzolja hajamat és ezt suttogja a fülembe: „Reggel négy lába van, délben kettő és este tizenhét, hideg kályhákban gubbaszt a Týnci nad Labem-i pályaudvar sötét és nyirkos várótermében, és mély hangon énekli Jan Mukařovský Az esztétikai funkció, norma és érték mint szociális tények című megzenésített tanulmányát.” Máskor ülök a barátaimmal a Sláviában, és egyszercsak finom kaparászást érzek a térdemen. Benézek az asztal alá, és egy nedves orrba ütközöm, az állat átöleli a nyakam a mellső lábával, még mélyebbre ránt, a pofáját szinte belenyomja a fülembe és suttogni kezd: „ Ezúttal könnyűt adok: egy tányéron fekszik szétnyomva a párizsi Saint-Germain Két lárvához címzett kávézójának pultján, és olyan hangosan visít, hogy még a Beaulieu-sur-Mer-i partra is elhallatszik.” Amikor sápadtan felbukok az alvilágból, és dadogok valamit arról, hogy leesett a tollam, újra érzem, hogy rángatják a nadrágomat. Gyorsan újra lemerülök és hallom: „Segítek: barna színű (legalábbis napközben) és soha nem olvasta Brabanti Siger kommentárjait Arisztotelészhez.” 
Mint ahogy már említettem, eddig még egy találós kérdést sem sikerült kitalálnom; ennek ellenére mégis szüntelenül gondolkodom rajtuk – egyrészt azért, mert félek ettől az állattól, nemcsak a rugásaitól és harapásaitól, de a kínos ironikus megjegyzéseitől is (például: „hát persze, a teremtés koronája, homo sapiens” – közben ízléstelen grimaszokat vág –  „de hogy mi az, ami nyáron szögletes és villog, télen meg nyúlós, kocsonyaszerű és az autópályán száguldozik, azt bezzeg nem tudja, arra nem képes visszaemlékezni”), másrészt pedig a kérdésekre adandó válaszok a büntetéstől és a jutalomtól függetlenül is érdekelnek. Amikor megadva magam, megpróbálom kihúzni belőle a helyes választ, az állat sohasem árul el semmit, csak motyog az orra alatt: „Nem oktathatlak ki, hisz te vagy a teremtett világ, a földi élet csúcsa, én meg csak egy buta állatka vagyok stb.” Szeretem az állatokat, ráadásul még ezt az őrült találós kérdésekkel zaklató, elviselhetetlen példányt is kedvelem, de vannak pillanatok – főleg, amikor a fajfejlődés által igazságtalanul megsebzett, megbántott és nyöszörgő élőlény pózában szenveleg – amikor ezer kedvem volna elpáholni. Lehet, hogy ezzel a találós kérdésekkel kapcsolatos minden probléma megoldódna, de eddig még sohasem tettem meg.
Így csak járkálok, és az állat találós kérdésein töröm a fejem. Mindenki nagy filozófusnak hisz, mivel állandóan a gondolataimba vagyok merülve, és jelentős bölcseleti művet várnak tőlem, afféle summa philosophiae-t. Valójában azonban mindezek mögött csupán az állat húzódik meg. Minden mögött egy elhanyagolt, sarokban összegömbölyödött állat található.
Nem igazán hiszem, hogy a találós kérdéseknek bármi értelme is lenne, s hogy egyáltalán megválaszolhatók volnának. Mégsem tudok ellenállni a róluk való szüntelenül gondolkodás kényszerének, mégha tudom is, hogy akár gondolkodom róluk, akár nem, a karmolásokat és a harapdálásokat úgysem úszom meg. Közben már régóta világos a számomra, hogy nem a fogak és a karmok jelentik a legnagyobb rosszat, hanem éppen a találós kérdéseken való állandó töprengés, ami annyira lekötötte a figyelmemet, hogy meg sem hallottam a sötét átjárókból és a mellékutcák zugaiból kiszűrődő halk és bizonytalan hívásokat, elmulasztottam találkámat az erdei tündérekkel, csírájában hagytam elenyészni megannyi fantasztikus kalandot, észre sem vettem, hogy mellettem megnyílt az út Ázsiába, a dzsungel arany templomai felé, elmentem a kert nyitott kapuja, a manók esti mohán fénylő kincse mellett, nem hallottam meg a Szirének énekét, mely miatt mások csodálatos hajótörést szenvedtek.
Ha azt gondolják, hogy a sikertelen találgatások hosszú évei legalábbis valamiféle gyakorlás és tapasztalatszerzés jegyében teltek el, mely reménykedésre ad okot a jövőt illetően, sajnos tévednek: a gyakorlás és tapasztalatszerzés révén valamely dolog belső rendje tárul fel előttünk, a találós kérdéseknek azonban semmilyen belső rendjük nincs, legalábbis nekem nem sikerült a közelébe férkőznöm semmi ilyennek. Ugyanott vagyok, mint évekkel ezelőtt voltam. Vannak azonban pillanatok, amikor határozottan érzem, hogy a megfejtés közelébe kerültem, egy olyan megfejtés közelébe, amely az eddigi összes találós kérdést megoldja, és kulcsot ad az összes jövőbeli találós kérdés megoldásához is. Az elviselhetőség határát súroló szellemi feszültség pillanatai ezek, a megvilágosodás csak egy karnyújtásnyira van tőlem, az egész testem reszket belé…de ez végül sosem vezet sehová, a fény kialszik. A dolog teljesen reménytelen; ha racionális töprengés segítségével próbálok elébe menni a jelenésnek, az ész konstrukciói végül elfedik a jelenés fényét és elszakítanak tőle, ha pedig kikapcsolom az agyamat, és csak passzívan várakozom, hogy a fény ismeretté változzon át, a jelenés eltűnik, mivel nincs miben megkapszkodnia. Fetrengek a tanácstalánságtól és a dühtől. Közben ilyenkor jól tudom, hogy a megoldás egyszerű, s ha majd egyszer sikerül megfejtenem, valószínű, hogy nevetni fogok azon, hogy ilyen hosszú ideig nem sikerült rájönnöm.
Ha a megvilágosodás pillanata akkor érkezik el – ez is megtörténik – , amikor az állat is jelen van éppen, elhallgat és elkomolyodik, mély macskaszemeivel figyelve engem. Egy szót sem szól, ruganyos testén a feszültség rángásai hullámoznak végig. Sokáig nézzük egymást szótlanul, nézem az állatot, s szememből kétségbeesett kérés sugárzik felé, hogy segítsen, hogy súgjon, de az állat hallgat, és tudom, hogy nem segíthet, s tekintetéből kétségbesett kérés sugárzik, hogy emlékezzem. Amikor végül látja, hogy újra veszítettem, meglegyint a mancsával, belekóstol a lábszáramba, és eltűnik a bútorok közt kanyargó fura ösvényeinek egyikén.



Az idézet forrásaAz öreg varánusz visszatérése, JAK-Kijárat, 2004

minimap