Baňková, Markéta: Semmi az egész. Románc a genetika korszakából (Maličkost - Romance z času genetiky Magyar nyelven)

Když mi bylo asi deset, začali mne nechávat večer samotné- ho. Dali mi pusu na dobrou noc a odešli někam na návště- vu. Ležel jsem v posteli a díval se do tmy. Police s krabicemi, kufr na skříni a župan na věšáku se v šeru zdály větší. Tiše vyčkávající. Ale nebál jsem se. Čekal jsem, dokud nezaklap- la zahradní branka a hlasy z ulice nezeslábly. Ze sousedních zahrad utichal štěkot doprovázející kroky rodičů. Sedl jsem si. Poslouchal jsem tikající budík, hukot krve v hlavě a cítil, jak vteřiny ubíhají k okamžiku, kdy se rodiče vrátí domů. Těšil jsem se, ale přesto jsem chtěl tu chvíli zadržet. Ne že by byla důležitější než jiné. Ale měl jsem ji jen pro sebe. A tak jsem si ji snažil co nejdetailněji vrýt do paměti. Dnes tam – trochu rozostřená – pořád je: dětská postel v tmavém poko- ji, za jehož oknem občas projede auto a promítne na skříň ubíhající světelné pruhy. Zjeví se, zvětší, na chvíli strnou, se zrychlením zajedou šikmo do stěn a místnost se zase ponoří do tmy. Venku se ozve osamělý štěkot, přidá se k němu další z jižní části vesnice, pak se rozštěkají z východu, ze severu… psi jeden přes druhého hlasitě vyznačují hranice vesnického teritoria. A já si umiňuji: „Musím si tuhle chvíli pamatovat celý život.“
Čas. Myslím na něj, ale ne jako ostatní, kteří si jen stěžu- jí na jeho nedostatek. Fascinuje mne. Prsty prohrábnu  šero, jako by šlo zachytit přítomnost mizící do minulosti. Dodnes to zkouším prostřednictvím paměti nebo si na pomoc beru foťák. Ať se však snažím sebevíc, TEĎ je v příští vteřině pryč.

TEĎ  dnešního sobotního rána  bych ovšem raději oželel. Podlaha se pohupuje a v poloslepém zrcadle oprýskané koupelnové skříňky vidím známý, poněkud znavený obličej. Odšoural jsem se z koupelny zpátky do pokoje. V sousední posteli trčí z peřin ponožky; jejich díry s obnaženými prsty bývaly oblíbeným terčem mých vtipů, teď však jsem zjitřeně vnímal jejich zápach. Tři holé prsty Smraďocha, studenta matfyzu, čnící z děr jak pomník našeho ukoptěného soužití. Tři roky ve společném pokoji na koleji. Ještě že bývá často pryč. Rezignovaně jsem se nadechl. Řeči vyzývající k udr- žování hygieny jsem už vzdal. Dámské návštěvy, v jejichž příchod jsme nepřestávali doufat, by si mohly myslet, že snad už nežije a začíná tlít, zvlášť když tak často polehával v posteli. Ne, teď si nepředstavovat, o co víc by pak páchl, kdyby…

Lehl jsem si. Pod zavřenými víčky se rozletěl vodopád obrazů:

Bledý dívčí krk mihotavě ozářený pouličními světly. Zmalovaná Žába líčící detaily milostného trojúhelníku. Těžkopádné pohyby opilého Martina.

Propletenec dívčích nohou na sedačce. Hluboké dunění baru.

„Tak z mejdánku!“

Smraďoch si na posteli sedl a nasadil si brýle.

„Pochlub se!“

„Ne teď…“

„Teď. Za chvíli vyrážím do Hradce.“

„Hele, můžeš otevřít okno? Nerad bych se pozvracel. Já ti ty ponožky snad vyperu sám.“

„Jen do toho!“ zachechtal se a spokojeně odhalil nažloutlé zuby. „Přidám ti k tomu i slipy!“

Homo  sapiens sapiens, sto sedmdesát pět centimetrů, dvacet tři let. Pohled za brýlemi zaostřený kamsi do sebe. Lehce umaštěné vlasy, v nichž se pořád drbe, i když parazity snad dosud nemá. Svede se někdy namnožit? Přehlížený něžným pohlavím, přes všechny divoké historky, které mi tu po ve- čerech vykládal. Bujná fantazie mu nechybí, občas jsem po- slouchal s otevřenou pusou. Já už mám za sebou pár vztahů, byť jsem momentálně delší dobu takzvaně single. Stejně ho asi nejvíc zajímají integrály.

„Furt máš něco proti mejm fuseklím, ale víš, jak seš cejtit sám?“

„Jak?“

„Po kurvách!“

Žába a její oči ve výtahu.

Obrátil jsem se na bok. Postel se zatočila. Chytil jsem se za hlavu, jako že se rozpomínám. Smraďoch si mohl zvědavostí vykroutit krk.

„Můžu ti, Smraďochu, položit osobní otázku?“

„Jistě. Šestnáct centimetrů.“

„No, gratuluju. Spíš nechápu, proč je u tebe každá hned kurva.“

„To já spíš nechápu tebe. Vždyť máte takový kočičky na biologii!“

„A kdo říká, že to byly kurvy? Normální holky.“ Nakrčil nos a pomalu vrtěl hlavou.

„Ty by si na takovejhle parfém počestně nevydělaly.“

Zavřel jsem oči a snažil se překonat nevolnost představou dlouhých vlasů, teplého dechu, pasu, jejž se dotýkaly mé prs- ty. Jakkoli to byly obrazy příjemné, nepřekryl jsem jimi zkla- mání. Proč to tak dopadlo?

Urovnal jsem si polštář pod hlavou. Ležel jsem docela po- hodlně. Vrátil jsem se v myšlenkách zpět, pomalinku jsem si přehrával celý příběh, hledal v něm nějakou chybu, kterou jsem mohl přehlédnout…

Amikor úgy tízéves lehettem, este olykor már egyedül hagytak. Jóéjtpuszit adtak, és elmentek vendégségbe. Feküdtem az ágyon, és a sötétbe bámultam. A dobozok a polcon, a bőrönd a szekrény tetején és a fürdőköpeny a fogason nagyobbnak tűnt a homályban. Mind csöndben várt. De nem féltem. Megvártam, míg becsapódik a kertkapu, és a hangok elhalkulnak az utcán. A szomszédos kertekben elcsitult a kutyaugatás a szüleim lépte nyomán. Felültem. Hallgattam az óra ketyegését, a vér lüktetését a fejemben, és éreztem a másodpercek rohanását szüleim hazaérkeztének pillanatáig. Vártam őket, és mégis megállítottam volna ezt a rövid időt. Pedig nem volt fontosabb, mint máskor. De egyedül az enyém volt. Ezért igyekeztem minden részletét az emlékezetembe vésni. Ma is látom, kicsit homályosabban, a gyerekágyat a sötét szobában, melynek ablaka előtt olykor elhalad egy autó, és suhanó fénycsíkot vet a szekrényre. Felbukkan, megnő, megtorpan egy pillanatra, majd ferdén a falba csusszan, és a szoba ismét a sötétbe vész. Kint magányos ugatás hallatszik, társul hozzá egy másik, a falu déli végéből, majd ugatnak keletről, ugatnak északról… a kutyák, túlharsogva egymást, megjelölik a falu részeit. Akkor eltökéltem: ”Ezt a rövid időt egész életemre emlékezetembe vésem.”
Idő. Gondolok rá, de nem úgy, mint mások, akik csak panaszkodnak, hogy kevés van belőle. Engem elbűvöl. A sötétbe markolok, mintha meg lehetne fogni a jelent, amint éppen múlttá válik. Ma is próbálkozom ezzel, emlékezetem vagy a fényképezőgép segítségével. De akárhogy is igyekszem, a MOST a következő pillanatban elillan.

MOST, erről a szombat reggelről viszont inkább lemondanék. Hullámzik a padló, a kopott fürdőszobaszekrény csorba tükrében ismerős, meglehetősen fáradt arcot látok. Visszacsoszogok a szobába. A szomszédos ágyon lyukas zokni lóg ki a paplan alól. Három ujj meredezik belőle, gúnyolódásaim kedvelt célpontja. Most azonban felingerel a szaga. A matfizes Görény lyukas zoknijából kiálló három lábujj közös életünk sötét mementója. Három éve lakunk egy koleszszobában. Még szerencse, hogy gyakran elmegy. Lemondóan sóhajtok. A higiénés szabályok betartására felszólító prédikációimmal felhagytam. A hölgyvendégek, akiknek látogatásában továbbra is reménykedünk, azt hihetnék, hogy már nem is él, hogy már bomlásnak indult, főleg, mert folyton az ágyán hever. Nem, ezt most jobb nem elképzelni, akkor még büdösebb lenne…

Lefekszem. Lehunyt szemem mögött áradó képek:

Egy lány hófehér nyaka az utcai lámpák imbolygó fényében.

A kifestett Béka, amint egy szerelmi háromszög részleteit ecseteli.

A részeg Martin lomha mozdulatai.

A lányok összegabalyodott lábai az ülésen. A bár dübörgő lüktetése.

       -Szóval bulizni voltál!

Görény felül az ágyon, és felveszi a szemüvegét.

       -Dicsekedjél!
       
       -Most nem…

       -Most. Nemsokára Hradecba megyek.

       -Kinyitnád az ablakot? Nem akarok okádni. Azt hiszem, kimosom a zoknidat.

       -Csak rajta! – vigyorodik el, elégedetten kivillantva sárga fogait. – Adok hozzá tangát is!

Homo sapiens sapiens, százhetvenöt centi, huszonhárom éves. Tekintete a szemüveg mögött valahová az égre fókuszál. Enyhén zsíros haj, folyton vakarózik, de talán nem tetves. Fog-e szaporodni? A gyöngébb nem átnéz rajta, hiába a sok vad történet, amit esténként előad itt nekem. Fantáziája van bőven, időnként tátott szájjal hallgatom. Én már túlvagyok néhány kapcsolaton, bár momentán hosszabb ideje úgynevezett szingli vagyok. Őt viszont nyilvánvalóan az integrálszámítás érdekli a legjobban.

        -Folyton a zoknimmal van bajod, pedig tudod, milyen szagod van?

        -Milyen?

        -Kurvaszagod!

A Béka szeme, meg ahogy néz a liftben.

Oldalamra fordulok. Az ágy megmozdul. A fejemet fogom, mintha gondolkodnék. Görénynek majd kitekeredik a nyaka a kíváncsiságtól.

       -Kérdezhetek tőled valami magánjellegűt?

       -Persze. Tizenhat centiméter.

       -Hát, gratulálok. Csak azt nem értem, miért kurvázol le rögtön mindenkit

       -Inkább én nem értem, mi a bajod: annyi dögös csaj jár biológiára!

       -És ki mondta, hogy kurvák? Normális lányok. Felhúzza az orrát, és a fejét csóválja.

       -Azok nem keresnek ilyen kölnire valót.

Behunyom a szemem, és megpróbálom leküzdeni az émelygésemet. Közben elképzelem a lány hosszú haját, meleg leheletét, és derekát, amint hozzáérek. Bármilyen szépeket is képzelek, a csalódottságomról nem tudok megfeledkezni. Miért történt így?

Megigazítom a párnát a fejem alatt. Elég kényelmesen fekszem. Gondolatban visszatérek a történet elejére, szép lassan végigveszem az eseményeket, és keresem a hibát, amit talán észre sem vettem…