Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Balabán, Jan: U komunistů

Balabán, Jan portréja

U komunistů (Cseh)

Leoš byl přesvědčen, že už by se nic nemělo stát, že to špatné už má za sebou, že to zemřelo s jeho minulým životem a on je teď v pořádku. Je důležité byt v pořádku, nebát se dalšího dne a další noci. Klidné si koupit sedmičku drahého maďarského vína, klidné Egri Bikavér, vypít si ji jen tak třeba sám, nebo s nějakou ženskou, kterou zítra ráno s úsměvem vyprovodím ze  svého pořádku. S úsměvem a ničím jiným, víc pro tebe nemám, ale to, co jsem ti dal, je až dost. Klidně třikrát za noc, klidně čtyřikrát. Koupil si na to širokou postel. Letiště pro dlouhé rozjezdy i kolmé starty. Zaleží na tom, co 1ítáš, říkával si. Já lítám všechno, ultralighty i bé-padesát-dvojky. Mám na ně. Ale nejradši mám ef-šestnáctky, takové mladé rakety, tam si můžeš dovolit, co chceš, to ti umožní všechno.
Byly chvíle, kdy měl Leoš chuť poklepat sám sobě na rameno, jak to všechno zvládá. Vypracoval se z učitele dějáku na základní škole až na katedru historie, a to ještě zdaleka není všechno.
Cestou do práce se zastavil jako každý den dole v chodbě u poštovních schránek. Zkušené oko zavadilo o něco bělavého. Nahlédl do své schránky kulatými otvory v šedém plechu, byl tam dopis. Což o to, dostával všelijaké dopisy, pozvánky na konference, upomínky z knihovny, ale tenhle je, jak se zdá, jiný. Adresa je psaná rukou. Ano, rukou. Poodstoupil od schránky. Nechám ho tam, co teď s dopisem. Nebudu ho přece tahat s sebou.
Než se k dopisu dostal, trvalo to velmi dlouho. Později, když byl teprve schopen docenit události tehdy právě nastávajícího dne, si uvědomil, že jediné, co skutečně chtěl, bylo vyhnout se tomu dopisu připravenému ve schránce. Snad to byl sklon a zakřivení rukopisných liter, něco ho v tom šeru plechové skříňky muselo zděsit.
Po posledním semináři se mu vůbec nechtělo domů. No co, projdu se přes park, není kam spěchat. Na konci parku se zastavil u hospody řečené U mrtvoly. Říkalo se jí tak proto, že park býval původně městským hřbitovem a na místě hospody stála márnice. Sednu si, dám si pivo, přečtu noviny, třeba tam někdo bude.
,,Zavřeno - lekonstrukce" oznamovala cedule na dveřích a uvnitř za skleněnou tabulí přičinliví Vietnamci přestavovali bývalou Mrtvolu na asijské bistro.
Tak, kam teď? Nerozhodně se rozhlížel po nevlídném sychravém parku. Co je tady nejblíž? Nejblíž byla hospoda, v níž nikdy nebyl. Tam slušný  člověk nezašel, ani slušný opilec ne. Jmenovala se Pub u třešní, říkalo se jí také U komunistů, protože byla skutečně majetkem strany. Leošovi přišla už sama její existence tak absurdní, že ji vlastně vůbec nebral na vědomí. Takových věcí je tu víc, říkal si nyní celý rozechvělý, celý prokřehlý zimou a neklidem, který v něm probouzela potlačovaná myšlenka na dopis ve schránce. Věci nepřestanou existovat jenom proto, že vypadají jako nemožné.
Hospoda byla ve vilce na kraji parku. Nahoře redakce stranického plátku, dole vyčep a sál. Jako za starých dobrých časů, ještě před vítězným únorem. U stolů několik dědečků a babiček, kteří si snad ještě pamatují kabrňáka Klému, který uměl zatočit s třídním nepřítelem, a skupina napohled slušných mladých lidí. Leošovi z nich šel mráz po zádech. Cítil, že to nebyl dobrý nápad jít zrovna sem. Hleděl na ty muže a ženy sedící pod obrazem, či spíše reprodukcí záběru z Eizenštejnova filmu Křizník Potěmkin a byl zděšen náhlým nutkáním jít k nim, rozmlouvat s nimi, sednout si mezi ně.
Jsou to zakomplexovaní pitomci, uklidňoval se, ale zas mu něco vyskočilo, jako prve u schránek. Slovo pitomec napsané azbukou. To znamená rusky chovanec. Kolonia bezprizornych od imeni Gorkovo. To byly časy, kdy se spona na opasku vychovatele Semjona Makarenka leskla ve slunci nového věku a lumpy postavili pod vintovku. výchova kolektivem. Může se jim skutečně stýskat po tom, co nezažili? Mají ty svoje fotry skutečně tak hluboko v sobě, v kostní dřeni, v genech, že, ani nevědí proč, lezou do schůzovních místností ozdobených portréty zlých starců a paranoidních vůdců?
A zase, přesné věděl, co překryl a pravidelné překrýval německým slovem fotr, překrýval nejsprostší ruské slovo mať - Jeb tvoju mať, rodinu.
Sedl si ke stolu v rohu místnosti a hleděl na ty černobílé či spíše hnědobílé obrazy na stěnách a cítil, že mu není dobře. Zachraňoval se ironickými vývody o tom, že tato hospoda je vlastně důkazem současné demokracie, už proto, že v žádném komunistickém režimu by se všichni
ti, co jsou tu vyobrazeni, nesnesli pohromadě. Navzájem by se popravili. Chybí tu snad jenom Trockij. Jediný skutečný revolucionář. Trockij se svou permanentní revolucí sehrává v komunistické mytologii roli jakéhosi horlivého kacíře, něco jako Jan Hus v církvi, nebo Johanka z Arku, té š1o také jen o boží věc, tu nemohli nepopravit.
Kolem prošel portrét EI Che Guevary na tričku vyčouhlého rozcuchaného mladíka. V Bolívii mrtev jest, jeho duch však kráčí dál. Nemohl se tomu smát, i když chtěl. Ani tehdy v době takzvané revoluce se nemohl smát, když jeho přátelé s červenými šátky na krku pořádali všelijaké ty recesní pohřby komunismu. Leoš si myslel, že by se o tom mělo vážně mluvit, a ne běhat v pionýrské sukénce a ukazovat chlupaté nohy.
Ani nevěděl, jak se při svých chmurných myšlenkách zabral do tvrdého pití. Dával ke  každému pivu velkou vodku, propadal se do sebe a cítil, jak se v něm rozlepuje obálka, kterou tak pracně pět let pečetil.
Tehdy před pěti lety si skutečně myslel, že to skončilo. Tenkrát v krematoriu, když pracně tlačil slzy z očí. Každý má plakat, když mu umře matka, tak plakal. Pracoval na tom pláči. A pak se skutečně rozplakal dojetím sám nad sebou, protože nad její rakví, nad její plechovou urnou si konečně troufal vědět, že tohle mu nemělo být dopřáno. Že tu prostě neměl jen tak zůstat bez ní, aby si dělal, co se mu zlíbí. U nemocničního lůžka to četl z jejích nasupených očí, z trhaného pohybu její ruky náhle zesláblé. Hasnoucí, ale do poslední chvíle palčivá výčitka, kterou z její tváře odnesly až plameny pece. Pece na lidi. Maminko. Hodil do sebe vodku a s hrůzou zjistil, že mu před očima trčí obraz Jany z Arku, brutálně ostříhané ženy se statečným srdcem, Ženy přivázané ke kůlu . Ženy, která neodpouští, protože ví, že jí nebude odpuštěno. Tak se dívala na otce, když se neprobral z mrtvice. Tak se dívala na televizi, když, padl Husákův režim. Sama opuštěná komunistka mezi oportunistickými pacholky. A nejzrádnější z těch pacholků - její syn.
Co vy víte o komunistech? Nikdy jste s nimi nežili. Jen jste se před nimi hrbili, lezli jim do zadku a za zády jste se jim posmívali jako ty Heydrichovy lächelnde Bestien. Vás maminka nikdy nevedla za ruku na veřejnou schůzi nebo do průvodu na prvního máje s přesvědčením. Vy jste doma nemuseli mít na gramofonové desce Internacionálu v desíti světových jazycích, třeba mongolsky, kurva! Vy jste si nemuseli dopisovat se sovětským pionýrem a těšit se na
kartinky, kurva!
,,Jo, dám si ještě jednu velkou."
Onanovat doma pod dekou na letišti můžu i ožralý. Klidné třikrát čtyřikrát za noc. No jisté, Leoš může, Leošek. No jistě že po Brežněvovi Leoš, Leonid! Císař Leopold nejsem ani první a ani druhý kurva! Dobré srdce císařovo nemám. Nemám ani dobré, ani zlé, já nemám žádné.
Levicově orientované osazenstvo obskurního pubu se pobavené ohlíželo, co že si to ten neznámý člověk nad kořalkou brumlá.

Ani nevěděl, jak se dostal domů. Prokletý dopis se ze schránky samozřejmé neztratil, zázraky se nedějí. Svítil tam, jako nějaká radioaktivní substance, kterou je nejlepší obejít širokým obloukem, ale na tohle není žádny oblouk dost vyklenutý. Otevřel schránku a vytáhl ho ven. Přivřenýma opilýma očima nechtě zkoumal písmo na obálce. Ne, to není možné. Tomu je třeba učinit konec.
Vyšel před dům, otevřel popelnici a s hlavou štítivé odvrácenou dopis roztrhal na kousky. Pak přibouchl víko. Doufám, že to zítra odvezou dřív' než vstanu.

Ale té noci ještě neměl být konec. Obálka byla jednou rozlepena a Leoš věděl, že veškeré trhání jen zmnožuje bolest vzkazu, který se z ní dere ven. Cítil, že křehká stavba, kterou si po matčině smrti tak pracně zbudoval, se hroutí. Jeho svoboda, historický nadhled, jeho studentky, diplomantky, jeho cesty do ciziny, do Holandska, do Skotska, to jsou jen hračky, jen dětská zahrádka, květiny bez kořenů zapíchané do písku a chráněné plotem z klacíků.
Tak si to postavil Leošek na cestičce, na cestě, kterou za chvíli poženou dobytek, skutečný dobytek. To nebudou figurky kraviček něžně posunované dětskou rukou. To budou krávy, které jednotný chov změnil jedinou krávu o tisíci hlavách, a tenhle živočich hnaný mezi elektrickými dráty historické nutnosti svými kopyty podupe bezpočet zahrádek, které si na jeho cestě nastavěli takoví naivní hoši jako já.
Leoš šátral v komoře po sedmičce červeného vína. Tohle víno neuhasí. Na to je třeba vylít moře, víc než, moře, Bajkalské jezero vodky, ožrat se jako v Rusku. Jako ti zoufalí Jakuti a Samojedi, bez kouzel a bez šamanů, užralí mezi vyjezenými plechovkami od konzerv. Notorici v plechových boudách, do kterých je vykázala revoluční moc. To už je moc.
Leoš se chytil rukama za lokty a celý se sevřel, aby nějak zastavil svou zběsilou rétoriku v hlavě. Už se nemohl bránit, dalším krokem už bylo snad jen okno.
Lehl si do postele. Sotva zavřel oči, už slyšel její přidušené vzdychání. Zvuk ne úplně lidský. Tohle mu dělala často, když byl dítě. Ještě když byl chlapec, který už ve vaně objevil možnosti svého těla, pořád mu to dělala. Spali všichni tři v těsné ložnici. Leošova postel byla přiražena k nohám manželské postele rodičů. Nevěděl, proč nemůže spát v obýváku nebo v kuchyni. Netroufal si to navrhnout. Stejně by to nedopustila. Chtěla to tak, a měla to tak. Byla
komunistka a věděla, co je pro lidi dobré. A proto se nerozpakovala v noci si přitáhnout svého muže, Leošova otce, na svá velká prsa, sevřít ho mezi stehny a vytřepat ho do sebe. Ty vzdechy, to vrzání. Když se Leoš jednou podíval přes čelo postele, viděl jen velikou peřinu, která se chvěla jako hora. Sedmý stupeň Richterovy šká1y. Někde v tom musel byt otec, který před tím vždycky šeptal: ne, ne, je tu kluk.
Matka byla ne úprosná. Tak to četl z otcových očí. Neúprosná. Otec se začal ztrácet a ona jako by to řídila, to jeho hubnutí a blednutí a křehkost. Tolik si byli s Leošem podobní.
Jednou v noci (to už bylo Leošovi třináct a dobře věděl, co spolu rodiče dělají, kamarád mu ukázal takové fotky v německém časopise, Leoš toho měl plnou hlavu a měl vztek, plný odhodlání na všechny se vykašlat a udělat něco zlého), když zase začalo to škubání a vzdychání, vstal z postele a vykročil ke dveřím. Chtěl jít pryč . Zamknout se na záchodě, kdyby tam byl klíč. Utéct z domu, kdyby měl klíč. Uděla1 dva kroky a uslyšel matčin hlas. Žádný šepot, plný rozkazovačný hlas: ,,Kam jdeš!"
Zůstal stát jako hřebík, když dostane ránu do hlavy a zajede do dřeva.
,,Do kuchyně," zkusil odpovědět.
,,Nikam, do postele, okamžitě!" zakřičela matka.
A otec? Otec ani nekvikl. Jenom tam byl. Jakut, Samojed bezmocně sevřený v náručí velké medvědice. (Až teď si Leoš uvědomil, jak důležité bylo, že tam otec někde byl, že vůbec byl, slabý a křehký, ale přece tam byl.) Poslušně zalezl do postele a počkal, až se chvějící hora uklidní. Ležel v hlubokém stínu a zoufale se snažil na nic nemyslet, nebýt.A povedlo se. Té noci přišel na to, že umí nejen zavřít oči, že umí zavřít i mozek. A tak ho zavíral každou noc.
A dnes, dnes v noci se mu to všechno otevřelo. Ležel volné na letišti, kterým nahradil staré manželské postele, oddychoval jako po souloži a docela klidně na to všechno myslel. Věřil, že je konečně dospělý, a úplně zapomněl na dopis, jehož útržky popeláři právě vyklápěli do nitra vozu spolu s dalším odpadem.
Několik následujících dnů uběhlo v úplném klidu. Leoš si odkroutil hnusnou kocovinu po soukromém flámu u Komunistů a raději se ničeho a nikoho moc nedotýkal. Své studentky a diplomantky nechával na pokoji. Dokonce pod hloupými záminkami zrušil i konzultace, aby ho nic nerušilo v jeho nové nabytém vědomí. Toulal se ulicemi, dával si v hospodách čaj nebo kávu a najednou vnímal každý kout důvěrně známého města jako nový obraz. Konečné
přísel na to, jak to s ním je, a nechtěl k tomu přilepit žádnou diagnózu, i když se nabízely mnohé. Tušil, že ještě něco přijde, a nechtěl to zaplašit.
V pátek večer nikam nešel a jen si tak procházel jednu neortodoxní studii o tom, že nástup stalinismu v Rusku vlastně pomohl přijetí nacismu v Německu. Něco na tom je. Lidé vyděšení bolševismem vyháněli čerta ďáblem. Celé dvacáté století by se takto dalo vyložit.
Někdo zazvonil u dveří. To se nestávalo. Nebyl na neohlášené návštěvy zvyklý.Asi soused. Otevřel dveře tak, jak byl, v teplákách a ve starém pruhovaném tričku. Stála tam žena. Takovou ženu ještě nikdy neviděl. Malá, od pohledu energická, spíš ke čtyřicítce. Taková plná. Černé, asi trochu přibarvené vlasy zastřižené po francouzsku na úrovni výrazné spodní čelisti. Oblečená moderně, ale věcně, jak chodí manažerky nebo lékařky. A její oči, tmavé, hluboké, trochu divé.
,,Já jsem Elena," řekla místo pozdravu, ,,moje příjmení ti nic neřekne, ani jsem ti ho nepsala."
Dopis. Ten zavřeny, neotevřený a roztrhaný dopis byl náhle zpátky.Ty zákruty písma podobné jeho. Myslel, že se snad zblázní|, že si sám sobě poslal dopis. Ty její oči. Sám měl také takové, jako by se podíval do zrcadla.
Jako by se bavila jeho úlekem. Bez pozvání vstoupila do předsíně.
,,Ty jsi nedostal můj dopis?,,
,,Ne, já jsem ho totiž..."
,,No tak to musíš být překvapený" dívala se na něj jako na malého kluka.
,,Tak to ti musím hned vysvětlit," pokračovala zase tak věcně, „já jsem Elena, tvoje starší sestra z matčiny strany."
,,To bude asi omyl," zakoktal hloupé, ačkoli její jediný pohled vylučoval možnost jakéhokoli omylu. Jen ta elegance a otevřenost, se kterou mu podávala ruku, nebyla matčina, ale stisk měla pevný jako ona.
,,Nevěděl jsem, že mám sestru. Já jsem z toho, popravdě řečeno, trochu vyvedený z míry, promiňte," řekl a pustil její ruku, kterou tiskl nepřirozeně dlouho.
,,O tom nikdo nevěděl," vysvětlovala mu vědoucně. ,,Utajila mě přede všemi," dodala najednou tvrdě. ,,Vyrůstala jsem s otcem a s babičkou."
„Nevěděl jsem ani, že byla matka ještě předtím vdaná."
,,Nebyla."
,,A jak tedy?" připadal si jako úplný hlupák.
,,No tak. Lidi někdy nejsou tím, čím se zdají být, Leo.
Budeme stát v předsíni?"
,,Ne, pojďte dál. Tady do kuchyně, já mám v pokoji nepořádek, tady si sedněte, tady prosím."
,,Žiješ sám?" zeptala se sedíc už u kuchyňského stolu.
„Ano, sám."
,,Já taky, už zase sama. Uvaříš nám kafe?“
„Jasné, kafe, kafe.“
Horečně připravoval dvě kávy, jako by ty roztřesené lžičky mohly nějak uklidnit vzryv,v němž se ocitl. To náhlé nadšení. Nepředstavitelné. Matčin porcelán se mu klepal v rukou.
,,Já vím, musí to být pro tebe šok,“ řekla chápavě.
Jisté je doktorka, říkal si. Doktorka nebo manažerka, doktorka, manažerka, doktorka, opakoval si v duchu.
,,Matku jsem vlastně neznala, až po otcové smrti, když už jsem na světě neměla nikoho, jsem se po ní začala pídit, a dopídila jsem se k tobě."
Usmála se a mu připadlo, že ji vlastně musí znát, sestru, sestřičku.
„Takže," postavil kafe na stůl a konečně se vzchopil k pořádné větě, „takže matka vás vlastně odložila."
,,Ano, jsem odložené dítě," zasmála se, ''a nevykej mi, vždyť jsme sourozenci. Nechala mé u otce a zmizela. Zpočátku jsem žila v přesvědčení, že zemřela, otec mi o ní nic neříkal. A když jsem byla větší, řekl mi, že od nás odešla, že to byl omyl. Nemluvil o ní hezky. Měla jsem pocit, že se jí bál. Promiň, ty máš asi jinou zkušenost. Já jsem jako dítě říkala maminko babičce."
,No zkušenost, zkušenost. Ona zemřela před pěti lety, zrovna jsem na to všechno myslel, a do toho ty. Dáme si trochu vína?"
Leoš přinesl z komory Medvědí krev.
,,Dobrá značka," Elena se zasmála a přiťukli si.
,,Na matku?"
,,Radši na nás," navrhl Leoš nesměle.
A pak si několik hodin povídali, jak si žádní dva jiní lidé na světě povídat nemohli. Jejich příběhy se vlévaly jeden do druhého. Všechno bylo naopak a všechno bylo správné. Praskla na to celá Leošova zásoba sedmiček červeného vína.
Elena, Elena – Leoš se cítil tak překvapen skutečnostmi za hranicemi života. Za elektrickými dráty historické nutnosti se rozprostírá volný kraj. Elena, lékařka s matčinýma očima a s jejími prudkými gesty, naštěstí o matce vůbec nic neví. Elena v nemocnici na sále v zelen1ých lékařských šatech přesnými nástroji realizuje ohromné matčiny potenciály dobra, o nichž ta stará žena neměla ani potuchy.
Věděl, že trochu plácá, ale chtělo se mu plácat. Chtělo se mu se smát a plácat se do stehen. Smáli se spolu Se sestrou, tak jak se Leoš ještě nikdy nesmál, do ksichtu tomu životu, jí do očí.
,,Já s žádným chlapem dlouho nevydržím, něco mě žene, to mám asi po ní."
,Já jsem zase ještě nenašel žádnou, se kterou bych žít chtěl."
,,A hledal jsi ji vůbec?"
Její pohled do něj pronikal nebezpečně hluboko, ale žádné nebezpečí už není, už není co pečetit.
,,Nehledal, vlastně jsem žádnou nechtěl."

Elena nechtěla přespat. Má pokoj v hotelu a vůbec. ,,Nesmíme to s tím příbuzenstvím zase přehánět. Taky jsme docela cizí lidé," zasmála se.
Šel ji doprovodit a na chodníku před hotelem ji najednou objal na rozloučenou. Cítil, že objímá ženu, jedinou ženu na světě. Cítil, jak mu jde naproti. V tu chvíli jí chtěl navrhnout všechno možné. Vždyť nikdo ani neví, že jsou sourozenci. Mohli by, mohli by všechno. Trvalo to pár vteřin. Pak se mu opatrně, ale důrazně vyvinula z náručí.
,,Neboj se," řekla mu na rozloučenou, ,,už se neztratíme."



FeltöltőBarna Otilia
KiadóHost
Az idézet forrásaMožná se odcházíme, Host, 2007
Könyvoldal (tól–ig)41-51
Megjelenés ideje

A komcsikocsma (Magyar)

    Leoš biztos volt benne, hogy már semmi sem történhet, hogy a rosszon már túl van, hogy előző életével együtt az is elpusztult, és ő már rendben van. Fontos rendben lenni, nem félni a másnaptól, a következő éjszakától. Hogy nyugodtan vehessek egy üveg drága magyar bort, akár Egri bikavért is, és megihassam csak úgy egyedül vagy egy nővel, akit másnap reggel mosollyal az arcomon kísérek ki rendezett életemből. Mosollyal és semmi mással, többet nem kínálhatok, de amit adtam, az is bőségesen elég. Egy éjszaka alatt lazán háromszor-négyszer is. Széles ágyat vett hozzá. Repülőteret hosszú nekifutásokra és meredek felszállásokra. Attól függ, mivel repülsz, mondogatta magában. Én mindennel, ultralightokkal és B-52-esekkel is. Egyik se gond. De legjobban az F- 16-osokat szeretem, a fiatal rakétákat, velük mindent megtehetsz, náluk nincs lehetetlen.
    Voltak pillanatok, amikor Leoš legszívesebben vállon veregette volna magát, milyen jól boldogul. Általános iskolai történelemtanárból feldolgozta magát az egyetemi katedrára, és ez még messze nem minden.
    A munkába menet, mint mindennap, lent a lépcsőházban megállt a postaládánál. Gyakorlott szeme valami fehérlőt szúrt ki. A szürke pléh kerek lyukain át bekukucskált a ládába, egy levél volt benne. Nagy ügy, rendszeresen kapott leveleket, konferenciameghívókat, könyvtári figyelmeztetőket, de úgy tűnt, ez más. Kézzel címezték. Igen, kézzel. Hátrébb lépett a levélszekrénytől. Benne hagyom, mit csináljak most vele. Csak nem fogom egész nap hurcolászni.
    Csak nagyon sokára jutott el a levélig. Később, amikor végre képes volt értékelni az épp ekkor kezdődő nap eseményeit, rájött, hogy igazából minden azért történt, mert meg akarta úszni a levélszekrényben várakozó levelet. Talán a kézzel írt betűk ívei és görbületei, valami megijeszthette a postaláda homályában.
    Az utolsó szeminárium után semmi kedve nem volt hazamenni. Na és aztán, átsétálok a parkon, nem kell sehová sietnem. A park végén megállt A Halotthoz nevű kocsmánál. Azért hívták így, mert a park eredetileg a városi temető volt, és a kocsma helyén hullaház állt. Leülök, iszom egy sört, elolvasom az újságot, talán lesz is ott valaki.
    ,,Felujitás mijatt zálva" - hirdette egy cetli az ajtón, és bent az üvegtábla mögött serény vietnamiak ázsiai büfévé alakították át a Halottat.
    Akkor most hová? Tanácstalanul nézett körbe a barátságtalanul nyirkos parkban. Mi van innen a legközelebb? Legközelebb az a kocsma volt, ahol még sose járt. Rendes ember oda be nem tette a lábát, de még rendes iszákos sem. Vendéglő a Cseresznyéshez volt a neve, de komcsikocsmának is hívták, mert valóban a párt ingatlana volt. Leoš már a hely puszta létét is olyan abszurdnak tartotta, hogy igazából tudomást sem vett róla. Több ilyen dolog is van, mondta a
hidegtől és a nyugtalanságtól most már egész testében reszketve, teljesen elgémberedve. A nyugtalanságot a ládában lapuló levél gondolata keltette benne. Csak mert valami lehetetlennek tűnik, még nem szűnik meg létezni.
    A kocsma a park szélén volt egy villában. Fent a pártlap szerkesztősége, lent italkimérés. Mint a régi szép időkben, még a győzedelmes február előtt. Az asztaloknál pár tata meg nyanya, akik talán még emlékeznek a derék Gottwald elvtársra, aki úgy meg tudta táncoltatni az osztályellenséget, és egy csoport látszólag rendes fiatal. Leošnak végigfutott a hátán a hideg. Érezte, hogy nem volt jó ötlet épp ide jönni. Végignézett a férfiakon és nőkön, akik Eizenstein Patyomkin páncélosának egyik képkockája vagy inkább annak reprodukciója alatt ültek, és dühítette, hogy hirtelen kedve támadt odamenni hozzájuk, szóba elegyedni velük, leülni közéjük.
    Komplexusos hülyék, nyugtatgatta magát, de megint beugrott neki valami, mint a postaládánál. Cirill betűkkel a ,,hülye'', a ,,pitomec” szó. Oroszul azt jelenti, hogy gyámgyerek. Kolonija bezprizornih od imenyi Gorkovo. Azok voltak a nagy idők, amikor az új kor napfényében csillogott Szemjonovics Makarenko övén a csat, és a lumpokat vintovkák elé állították. Közösségi nevelés. Tényleg vágyakozhatnak olyasmi után, amit nem is éltek meg? Tényleg annyira mélyen
bennük, a csontvelejükben, a génjeikben van a faterjuk, hogy maguk sem tudják, miért, de valami húzza őket a gyűléstermekbe, amelyeket gonosz vénemberek és paranoiás vezérek képmásai díszítenek?
    Ugyanakkor pontosan tudta, hogy amit a német ,,fater'' szó mögé bújtatott és szokott mindig bújtatni, az a legdurvább orosz szót,a matyot takarta - Job tvoju maty, rogyinu.
    Leült egy asztalhoz a helyiség sarkában, és a fekete-fehér vagy inkább barna-fehér képeket nézte a falakon, és érezte, hogy nincs jól. Olyan ironikus következtetésekkel igyekezett óvni magát, hogy ez a kocsma valójában a jelenkori demokrácia bizonyítéka,már azzal is, hogy a képeken ábrázoltak egyetlen kommunista rezsimben sem tűrnék meg egymást. Kölcsönösen kivégeztetnék egymást. Talán csak Trockij hiányzik. Az egyetlen igazi forradalmár.  Trockij a permanens forradalmával kommunista mitológiában a nyughatatlanan eretnek szerepét játssza, mint Husz János vagy Jeanne d'Arc az egyházban, Jeanne d'Arcot szintén csak az isteni ügy érdekelte, muszáj volt kivégezni.
    El Che Guevara portréja haladt el mellette egy hórihorgas, kócos, fiatal fickón. Meghalt Bolíviában, de a szelleme tovább lépdel. Leoš nem tudott nevetni ezen, pedig szeretett volna. Még akkor, az úgynevezett forradalom idején sem tudott nevetni, amikor a barátai vörös nyakkendővel a nyakukban mindenféle vicces kommunizmusbúcsóztató temetéseket szerveztek. Leoš azt gondolta,
hogy az egészről komolyan kellene beszélni, és nem úttörőszoknyában szaladgálni és szőrös lábakat mutogatni.
    Nem is tudta, hogy komor gondolatai közepette hogyan kezdett el keményen inni. Minden sör mellé rendelt egy nagy vodkát, magába roskadt, és érezte, ahogy felnyílik benne a boríték, amelyet öt éven át annyira igyekezett lepecsételve tartani.
    Akkor öt éve tényleg azt hitte, hogy vége. A krematóriumban, amikor erőlködött, hogy könnyeket préseljen ki a szeméből. Ha meghal az ember anyja, sírni illik, hát sírt ő is. Dolgozott a síráson. Aztán önmagától meghatódva tényleg sírva fakadt, mert a koporsó, a pléhurna fölött végre volt mersze kimondani, hogy ezt nem lett volna szabad kívánnia. Hogy csak úgy itt maradjon az anyja nélkül, és azt csinálhasson, amihez kedve van. A kórházi ágynál olvasta ki anyja haragos tekintetéből, a hirtelen elgyengült kéz szaggatott mozgásából. Kihunyó, de az utolsó pillanatig égető rosszallás, amelyet csak a kemence lángjai tüntettek el az arcáról. Az emberkemence. Anyuka. Magába döntötte a vodkát, és rémülten állapította meg, hogy Jeanne d'Arc alakja magasodik előtte, brutálisan megnyírva, de bátor szívvel, egy cölöphöz kötözve. A nő, aki nem bocsát meg, mert tudja, hogy rajta sem könyörülnek. Így nézett az anyja az apjára, amikor nem épült fel az agyvérzésből. Így nézett a tévére, amikor megbukott a Husák-rendszer. Egy magányos kommunista az opportunista senkiházik között. És a senkiházik közül a legnagyobb áruló - a saját fia.
    Mit tudnak maguk a kommunistákról? 'l Sosem éltek közöttük. Csak hajbókoltak előttük, nyalták a seggüket, a hátuk mögött meg kigúnyolták őket, mint Heydrich nevet bestiái, lächelnde Bestien.  A maguk anyja sosem vitte magukat kézen fogva meggyőződéssel népgyűlésre vagy május elsejei felvonulásra. Maguknak nem kellett hogy otthon tíz világnyelven meglegyen az Internacionálé, mondjuk mongolul, a kurva életbe! Maguknak nem kellett szovjet pionírokkal levelezni és várni a képeslapjukat, az isten bassza meg!
    - Igen, kérek még egy nagyot.
Kiverni otthon a takaró alatt, a repülőtéren részegen is ki tudom. Egy éjjel lazán háromszor-négyszer is. Ugyan, Leošnak, Leókának nem gond. Naná hogy Brezsnyev után Leoš, Leonyid. Nem Leopold császár vagyok, sem első, sem második, a kurva életbe! Nincs jó császári szívem.
    Nincs se jó szívem, se rossz. semmilyen szívem nincs.
    Az obskurus pub balos közönsége kedélyesen fordult oda, hogy mit motyog az itala fölött az ismeretlen férfi.
    Fogalma sem volt, hogy jutott haza. Az átkozott levél természetesen nem tűnt el a postaládából, csodák nincsenek. Ott világított, mint valami radioaktív anyag, amelyet jobb nagy ívben kikerülni, de ehhez nincs elég nagy ív. Kinyitotta a ládát, és kihúzta a levelet. Félig lehunyt, részeg szemmel önkéntelenül is megvizsgálta az írást a borítékon. Nem, ez lehetetlen. Ennek véget kell vetni.
    Kiment a ház elé, felnyitotta a kukát, és az undortól félrefordított fejjel darabokra tépte a levelet. Aztán lecsapta a fedelet. Remélem, holnap még azelőtt elviszik, hogy felébredek.

    De azon az éjszakán még nem jöhetett a befejezés. A boríték hirtelen felnyílt, és Leoš tudta, hogy széttépése csak fokozná az előtörni akaró üzenet fájdalmát. Érezte, hogy az ingatag építmény, amelyet anyja halála után akkora igyekezettel húzott fel, roskadozik. A szabadsága, a történelmi perspektívája, a diáklányai, a szakdolgozatíró lányai, a külföldi, hollandiai, skóciai útjai csak játékszerek, az egész csak játszótér, homokba beszúrt, gyökértelen virágok, amelyeket mindössze botkerítés véd. Így építkezett Leoš a kis útra, az útra, amelyen nemsokára csorda dübörög végig, igazi csorda. Nem tehénkefigurák lesznek, amelyeket egy gyengéd gyermekkéz tol. Tehenek lesznek, amelyeket az egységes tenyésztés egyetlen ezerfejű tehénné változtatott, és ez a történelmi szükségszerűség villanydrótjai között hajtott élőlény minden kertecskét eltapos, amelyet olyan
naiv fiúk építettek az útjába, mint én.
    Leoš a spájzban matatott egy üveg bor után. Ezt a bor nem csillapítja. Ehhez egy egész tengert kell kiönteni, többet is egy tengernél, egy Bajkál-tónyi vodkát, le kell részegedni, mint Oroszországban. Mint azok a kétségbeesett jakutok meg szamojédek, varázslatok és sámánok nélkül, hullarészegen a kiürült konzervdobozok között. Idült alkoholisták bádogkalyibákban, ahová a forradalmi hatalom utalta őket. Ez már sok.
    Leoš keresztbe fonta a karját, és erősen magához préselte, hogy megállítsa fejében a nekivadult szófolyamot. Már nem tudott mit tenni, a következő lépés valószínűleg már csak az ablak lett volna.
    Lefeküdt az ágyra. Alig hunyta le a szemét, már hallotta a fojtott zihálást. Nem volt teljesen emberi hang. Gyakran csinálta ezt vele gyerekkorában. Amikor még fiatal fiú volt, aki azonban a kádban már felfedezte teste lehetőségeit. Folyton ezt csinálta vele. Együtt aludtak hárman a szűk hálószobában. Leoš ágyát odaállították a szülők hitvesi ágyának lábához. Nem tudta, miért nem alhat a nappaliban vagy a konyhában. Nem mert elő hozakodni vele. Úgysem engedné meg.
Így akarta, és így is volt. Kommunista volt, és tudta, mi jó az embereknek. Ezért hát nem szégyellte férjét, Leoš apját éjjel a nagy melleire húzni, a combjai közé zárni, magába rántani. Azok a sóhajok, az a nyikorgás. Amikor Leoš egyszer átnézett az ágytámla fölött, csak a hegyként remegő nagy dunyhát látta. Hetes fokozat a Richter-skálán. Valahol ott kellett hogy legyen az apja is, aki előtte
mindig azt suttogta: ne, ne, itt a gyerek. Az anyja kérlelhetetlen volt. Ezt olvasta ki apja szeméből. Kérlelhetetlen. Apja elkezdett fonnyadni, és az egészet mintha az anyja irányította volna, a fogyást, a sápadást, a törékenységet. Annyira hasonlítottak egymásra Leošsal.
    Egyik éjjel ( Leoš ekkor már tizennégy éves volt, és pontosan tudta, mit csinálnak a szülei, a barátja mutatott neki ilyen fényképeket egy német újságban, Leošnak zsongott tőle a feje, és tele volt dühvel és elszántsággal, hogy szarik mindenkire, és valami rosszat csinál), amikor újra kezdődött a rángatózás és a lihegés, kikelt az ágyból, és elindult az ajtó felé. Ki akart menni. Bezárkózni a vécébe, ha lett volna benne kulcs. Elszökni otthonról, ha lett volna kulcsa. Két lépés után meghallotta anyja hangját. Nem suttogott, telt, parancsoló hangon mondta: ,,Hová mész?."
    Megállt, mint a szög, amikor ütést kap a fejére, és belemegy a fába.
- A konyhába próbált meg válaszolni.
- Nem mész sehová, be az ágyba, de azonnal - kiáltotta az anyja.
    És az apja? Az apja meg sem mukkant. Csak ott volt. A nagy nőstény medve szoros ölelésében vergődő jakut, szamojéd. (Csak most döbbent rá Leoš, milyen fontos volt, hogy valahol ott volt az apja, hogy egyáltalán volt, gyenge és törékeny, de mégiscsak volt.) Szófogadóan visszabújt az ágyba, és várta, hogy a rengő hegy lecsillapodjon. Feküdt a sötét árnyékban, és kétségbeesetten igyekezett semmire sem gondolni, megszűnni létezni. És sikerült. Akkor éjjel rájött,
hogy nemcsak a szemét, de az agyát is be tudja csukni. És be is csukta minden éjjel.
    De ma, ma éjjel minden kinyílt. Elnyúlva feküdt a repülőtéren, amellyel a
régi hitvesi ágyat helyettesítette, úgy lihegett, mint közösüléskor, és teljes nyugalommal gondolt mindenre. Hitte, hogy végre felnőtt, és teljesen megfeledkezett a levélről, amelynek foszlányait a kukások a többi szeméttel együtt épp akkor borították a kocsi belsejébe.
Az elkövetkező néhány nap teljes nyugalomban telt. Leoš kiheverte a komcsikocsmabeli privát tivornyát követő csúnya másnaposságot, és inkább került mindent és mindenkit. A diáklányokat és a szakdolgozatíró lányokat békén hagyta. Sőt ostoba kifogásokkal lemondta a konzultációkat is, hogy semmi se zavarja újonnan elnyert tudatát. Kószált az utcákon, teázott vagy kávézott a kocsmákban, és hirtelen újnak látta a meghitten ismert város minden zugát. Végre rájött, mi is van vele, de nem akart semmiféle diagnózist felállítani, még ha bőven kínálkoztak is. Sejtette, hogy valami még jön, és nem akarta elriasztani.
    Péntek este nem ment sehová, csak úgy átfutott egy szabad szellemű tanulmányt arról, hogy a sztálinizmus meghonosodása Oroszországban valójában segített a nácizmus németországi elfogadásában. Ebben van valami. A bolsevizmustól megrettent emberek szőrével gyógyították a kutyaharapást. Az egész huszadik század értelmezhető volna így.
    Valaki csöngetett. Ezen meglepődött. Nem volt hívatlan vendégekhez szokva. Talán a szomszéd.
    Úgy nyitott ajtót, ahogy volt, melegítőben és egy régi csíkos trikóban. Egy nő állt előtte. Ilyen nőt még sosem látott. Kicsi, ránézésre energikus, negyven körüli. Olyan molett fajta. Fekete, enyhén talán festett haját franciásan erőteljes alsó állkapcsáig vágatta. Öltözéke modern, de visszafogott, ahogy a menedzser- és az orvosnők járnak. A szeme sötét, mély, kicsit vad.
    - Elena vagyok _ mondta köszönés helyett. - A vezetéknevem nem mond neked semmit, meg sem írtam.
    A levél. A zárt, kibontatlan, széttépett levél hirtelen visszatért. A betűknek az öveihez hasonló görbülete. Leoš azt hitte, talán megtébolyodott, és magának küldött levelet. És a szeme is. Az is olyan volt,mint az övé, mintha tükörbe nézett volna.
    Elena mintha mulatott volna Leoš ijedelmén. Invitálás nélkül belépett az előszobába.
- Nem kaptad meg a levelem?
- Nem, mert izé...
- Hát akkor biztos meg Vagy lepődve - mondta Elena, és úgy nézett Leošra,
mint egy kisfiúra. - Akkor rögtön elmagyarázom - folytatta ismét tárgyilagosan.
- Elena vagyok, anyai oldalról a nővéred.
- Ez valami tévedés -  hebegte Leoš ostobán, jóllehet Elena egyetlen pillantása kizárta bárminemű tévedés lehetőségét. Csak ez az elegancia és nyíltság, amellyel Elena kezet nyújtott neki, csak az nem volt az anyjáé, de a szorítása ugyanolyan erős volt, mint az övé.
- Nem tudtam, hogy van egy nővérem. Őszintén szólva még nem tértem magamhoz a hírtől, elnézést - mondta Leoš, és elengedte Elena kezét, amelyet természetellenesen sokáig szorított.
- Senki sem tudott róla – magyarázta Elena. - Mindenki elől eltitkolta - tette
hozzá váratlan keménységgel. - Apám és a nagyanyám neveltek.
- Azt sem tudtam, hogy anyám egyszer már férjnél volt.
- Nem volt.
- Akkor hogy lehet? - Leoš érezte, hogy teljesen bolondot csinál magából.
- Hát csak úgy. Az emberek néha nem olyanok, mint amilyennek látszanak, Az előszobában fogunk ácsorogni?
- Nem, parancsoljon befáradni. Ide a konyhába, a szobában rendetlenség van, ide tessék, foglaljon helyet.
- Egyedül élsz? - kérdezte az asztalhoz telepedve Elena.
- Igen, egyedül.
- Én is, már megint egyedül. Főzöl egy kávét?
- Persze, kávé, kávé.
    Lázasan készítette a két kávét, mintha a reszkető kiskanalak enyhíthetnék hirtelen támadt feldúltságát. Ez a hirtelen lelkesedés. Elképzelhetetlen. Anya porceIánja csörömpölt a kezében.
- Tudom, biztos olyan ez neked, mint derült égből a villámcsapás – mondta Elena megértően.
    Biztos orvos, gondolta Leoš. Orvos vagy menedzser, orvos, menedzser, orvos, menedzser, orvos, ismételgette magában.
- Igazából nem is ismertem anyánkat, csak apám halála után, amikor nem maradt senkim a világon, kezdtem el nyomozni utána, és a nyomozásom hozzád vezetett.
    Elena elmosolyodott, és Leošnak úgy tűnt, hogy valójában ismernie kell Elenát, a nővérét, a  nővérkéjét.
- Szóval - Leoš az asztalra tette a kávét, és végre nekidurálta magát egy rendes mondatnak -, szóval anya eldobta magát.
- Igen, eldobott gyerek vagyok - nevetett Elena -, de ne magázz már, hisz testvérek vagyunk. Az apámnál hagyott, és eltűnt. Eleinte abban a hitben éltem, hogy meghalt, apám semmit sem mondott róla. Amikor aztán idősebb lettem, apám azt mondta, hogy elhagyott minket, hogy tévedés volt az egész. Nem beszélt róla szépen. Az volt az érzésem, hogy félt tőle. Bocsáss meg, neked biztos mások a tapasztalataid. Én kiskoromban a nagymamámat szólítottam anyunak.
- Tapasztalat, tapasztalat. Öt éve halt meg, épp most jutott eszembe az egész, erre felbukkansz te. Iszunk egy kis bort?
Leoš hozott a spájzból egy üveg Medvevért.
- Jó fajta - nevetett Elena, és koccintottak. - Anyánkra?
- Inkább magunkra - javasolta Leoš félénken.
    Aztán beszélgettek néhány órát, úgy, ahogy kettejükön kívül más ember nem tudott volna a földön. Történeteik egymásba fonódtak. Minden ellenkezőleg volt, és minden helyes volt. El is fogyott Leoš teljes borkészlete.
Elena, Elena - Leošt teljesen meglepték az élete határain túli tények. A történelmi szükségszerűség villanyvezetékein túl szabad vidék terült el. Elena, aki orvosnő anya szemével és heves gesztusaival, szerencsére semmit sem tud anyáról. Elena a kórházi termekben zöld orvosi ruhában pontos műszerekkel valóra váltja anya óriási jóságpotenciálját, amelyről az idős nőnek sejtelme sem volt.
    Leoš tudta, hogy kicsit locsog, de locsogni volt kedve. Nevetni akart, és csapkodni a combját. Nevettek a nővérével, ahogy Leoš még soha nem nevetett, az életnek bele a képébe, Elenának a szemébe.
- Én egyetlen pasival sem bírom sokáig, valami hajt, valószínűleg tőle örökölhettem.
- Én meg még nem találtam olyan nőt, akivel szeretnék együtt élni.
- És egyáltalán kerested?
Tekintete veszélyesen mélyen hatolt Leošba, de már nincs veszély, már nem kell semmit sem lepecsételni.
- Nent, igazából nem vágytam senkire.
    Elena nem akart ott aludni. Ott a szobája a szállodában, és egyébként is.
- Azért túlzásba vinni sem kell a rokonosdit. Valahol mégiscsak idegenek vagyunk - nevetett Elena.
    Leoš elkísérte, és a szálloda előtt búcsúzóul hirtelen átölelte. Érezte, hogy egy nőt ölel, az egyetlen nőt a világon. Érezte, ahogy Elena hozzásimul. Ebben a pillanatban a világon mindenfélét akart ajánlani Elenának. Elvégre senki sem tudja, hogy testvérek. Lehetne, mindent szabad volna. Csak pár másodpercig tartott. Aztán Elena óvatosan, de határozottan kibontakozott az öleléséből.
- Ne félj - mondta Leošnak búcsúzóul -, most már nem veszítjük el egymást.




FeltöltőBarna Otilia
KiadóNagyvilág, 2007/3
Az idézet forrásaA komcsikocsma, Nagyvilág, 2007/3
Megjelenés ideje

minimap