Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2020-ban Leslie A. Kery!
Hírek

Durych, Jaroslav: Isten szivárványa (Boží duha Magyar nyelven)

Durych, Jaroslav portréja

Boží duha (Cseh)

Šikmé paprsky slunce se přízračně odrážely od té potvory, vystavující své obludné tělo jejich poslední záři. Stín už sahal až k ní. Snad právě jen proto se schoulila do kotouče. Ještě nechtěla zalézt. I čekal jsem netrpělivě, až ji roztřese chlad. Ale bylo mi smutno.
Takhle tedy mě přijal ten zakletý kraj, ten naoko roztoužený a líbezný les! První, kdo mě tu vítal, byla zmije. A to bylo teď, právě teď, když už kletba byla se země sňata a na nebi zazářila Boží duha. Ale tohoto místa se to nejspíše netýkalo. Toto místo snad bylo dáno napospas hadům. A na toto místo mě vedl můj duch!
Ale náhle mi svitlo a srdce mi povyskočilo. V jaké tajemné spojitosti byl záludný třpyt té zářící šišky s touto šerednou zmijí? Což kdyby ta zmije mi opravdu ukazovala ať už cokoliv? Překážela-li mým umdleným krokům, jistě střežila ráj.
Bylo třeba ji vzbudit, ale klidně a mírumilovně a co možná sladce. Jen aby se neurazila. Ale co jsem měl říci?
„Ty potvoro,“ oslovil jsem ji, „ještě žiješ? Tak co?“
Nu, jistě to nesvědčilo o mé chytrostí. Pochopil jsem to až po této chybě a cítil jsem v kloubech, že mě nemine trest. I stál jsem a čekal.
Zprvu nic. Jen se zdálo, že můj zastřený hlas běží po jejím těle jako modravý stín. Pak se pohnula zvadlá a svraštělá hlava, ale ihned se sesunula na své dřívější místo. Pak se pomalu pootevřely škvíry nekalých očí a zase se přimhouřily. A to bylo vše. Byla ospalá. Nevĕděla, zda se jí to jen zdá, či co se to děje, a na mne se nepodívala. Stál jsem za ní a byla by se při tom musila pootočit. K tomu neměla chuti a snad ani sil. A jistě mé nelichotivé a nejapné oslovení se jí mezitím rozleželo její zploštělé hlavě, takže právem si pomyslila, že jsem asi tvor omezenější a sprostší než pes, ne-li horší než ježek.
Ale náhle se vzpamatovala jako ospalý hlídač a poněkud znepokojeně sebou trhla. Zdvihla necudnou šíji s hlavou podobnou nerozvinutému květu leknínu, vyvrženému z náhle vyschlého bahna a posmĕšně přišlápnutému, a nekale pomžourávajíc zlýma očima, poškubávala tou zploštělou hlavou zprvu vpravo, pak zpět a zase tak vlevo. A bylo to směšné, neboť ke mně se neotočila, třebas musila cítit na svém těle můj stín, ale přitom mě překvapovalo, jak ty záškuby šíje, třebas upřímně zlé, jsou vznešeně odměřené a půvabně lehké. Tak se může snad chovat jen tvor něžně zamilovaný, je-li v náručí milenčině vzbuzen voláním smrti z těch nejsladších snů. A tu jsem si vzpomněl i na ruku, vyluzující z bledě zářících kláves ty škubavé, rozdováděné a tesklivé zvuky, které tlumily žal a smály se slzám. A viděl jsem ruku až po loket obnaženou i škádlivě vytryskující a hasnoucí třpyt těch škubavých zvuků, jak jsem jej viděl při té poslední hře, než uvadly růže a napadla jinovatka -
Byl bych zajisté velice rád ty zvuky teď slyšel aspoň očima. Nezdálo se však, že by byla ta zmije chtěla opravdu hrát, a zahrála-li mi, pak to bylo jen neúmyslné a dlouho to netrvalo. Opět strnula křečí své pýchy a jedovatosti, kdyby byla pak neležela právě uprostřed cesty jako osidlo pro sebevraha, málem bych si byl myslil, že to všecko je sen.
Nevím, jak jsem pak poznal, že se hluboce zamyslila. Rád bych ovšem byl vĕděl, zda snad přece jen nepozoruje třebas nějakým střípkem, který ukrývá v oku, aspoň lomený obraz toho, čím jsem buď byl, nebo čím jsem být chtěl, či zda se snad nezrcadlím v jejích šupinách tak, že jí z toho je nanic, aniž o tom co vím. Tu však vytáhla šíji a závity těla zcela zřetelně prostoupilo zvláštní napětí, prozrazující, že se chystá buď k boji, nebo k nějaké ošemetnosti. Jistě jsem se i zachvěl a zatajil dech, ale už me to strhlo. První závit se zdvihl jako napjatý luk, pak strnul a čekal s tak urputnou odhodlaností, jako kdyby byl nechtěl pusta z objetí to, o čem jazyky lidské i jazyky hadí smĕjí asi jen syčet. Pak ta zdvižená šíje se pomalu vytahovala s hlavou ode mne odvrácenou, ale nikoliv vzhůru, nýbrž úplně vodorovně, třebas nikoliv ke mně. Snad to mohla být lest a příprava k uvolnění dosud svinuté části. Těžký závit ji následoval už poněkud namáhavěji, měně polohu boků a nevrle vyrovnávaje náhlé přechodné zadrhnutí, ale přece se srovnala sklouzla sjel jako nevěrná rozkoš, když opouští unaveného. A náhle jsem cítil, jak se při tomto pozorování kroutí celé mé tělo, jak mis obratli popolézají a sténají žebra a jak se mi prodlužují a špičatí rty a zplošťuje nos. Ale přitom jsem viděl, že celá ta rozvinutá a napjatá část pluje po něčem neviditelném, co prolíná vzduch, neboť třebas se prodloužila a napjala tak, že už nemohla vyrovnávat své obludné zakřiveniny, ještě stále a stále se nedotkla země. A bylo to všechno tak zpupné a zlé, jako kdyby ta zmije byla nesnesla pomyšlení na tu chvíli, kdy uzřím stud jejího plazícího se, ale pyšného těla. A opět to připomínalo tu líbeznou ruku při té poslední hře - 


Isten szivárványa (Magyar)

A nap ferde sugarai kísértetiesen tükröződtek az alkonyi fényükben sütkérező bestia visszataszító testén. Az árnyék már a viperáig kúszott. Talán éppen ezért tekeredett össze. Nem akart még elbújni. Türelmetlenül vártam hát, hogy testét átjárja a hideg. És szomorú voltam.
Hát így fogad ez az elátkozott vidék, ez a látszólag epekedő és szépséges erdő! Az első lény, amely itt köszönt, egy vipera! És ez most történt, éppen most, amikor a földről már elmúlt az átok, és az égen felragyogott Isten szivárványa. De úgy látszik, erre a helyre ez nem volt érvényes. Ezt a helyet alighanem odavetették a kígyóknak. És ide vezérelt engem az én szellemem!
Hanem hirtelen világosság gyúlt az agyamban, és nagyot dobbant a szívem. Vajon miféle titkos összefüggés van a szikrázó toboz csalárd ragyogása és az ocsmány vipera között? Hátha ez a kígyó csakugyan jelezni akar nekem valamit! Ha útját állta fáradt lépteimnek, nyilván a paradicsomot őrzi.
Fel kell ébresztenem, de megfontoltan, békésen, és lehetőleg kedvesen. Csak meg ne sértődjön. De mit mondjak neki?
- Élsz még, te bestia - szólítottam meg. - Igen, vagy nem?
Hát ez bizony nem volt bölcs dolog. Csak elhibázott kérdésem után döbbentem rá erre, és a zsigereimben éreztem, hogy büntetésem nem marad el. Álltam hát, és vártam.
Kezdetben nem történt semmi. Mindössze úgy tetszett, fátyolos hangom kékes árnyékként suhan végig a vipera testén. Azután megmozdult a kígyó fonnyadt, ráncos feje, de nyomban visszahanyatlott előbbi helyére. Aztán résnyire nyílt, majd visszacsukódott a gonosz szeme. A kígyó álmos volt. Nem tudta, álmodik-e, vagy mi a csuda történik, és nem nézett rám. A háta mögött álltam, meg kellett volna fordulnia, hogy rám nézhessen. Nem volt kedve hozzá, de talán ereje sem. És időközben bizonyára megjárta lapos fejét a cseppet sem hízelgő, nyegle megszólításom, így méltán gondolhatta, hogy a kutyánál, de talán még a sündisznónál is korlátoltabb és ostobább lény vagyok.
De egyszerre csak, mint valami álomittas éjjeliőr magához tért, és nyugtalanul összerándult. Felegyenesítette szemérmetlen nyakát, a feje egy hirtelen kiszáradt mocsárból kivetett tavirózsa megvetően eltaposott, kifejletlen virágára emlékeztetett, és gonosz szemével ádázul hunyorogva először jobbra, aztán balra, majd megint jobbra rándította lapos fejét. És mulattam rajta, mert nem fordult felém, holott éreznie kellett a testére vetülő árnyékomat, de meg is lepett, milyen fenségesen kimértek és elbűvölően könnyedek nyakának kétségkívül alattomos rándulásai. Talán csak egy gyöngéd szerelmes viselkedik így, akit kedvese karjában riaszt fel legédesebb álmából a halál hívása. És akkor eszembe jutott a kéz, ahogy a sápadtan fénylő billentyűkből megránduló, pajkos és epekedő hangokat csal elő, melyek feledtetik a bánatot, és kinevetik a könnyeket. És láttam a könyékig fedetlen kezet és a meg-megránduló hangok csúfondárosan feltörő és kihunyó szikrázását úgy, ahogy akkor, az utolsó zongorázása közben, mielőtt elhervadtak a rózsák, és lehullott a dér...
Most is bizonyára nagy örömmel hallottam volna ezeket a hangokat, legalább a szememmel. De semmi sem utalt rá, hogy a vipera csakugyan játszani akart volna, és ha játszott is, nem szándékosan tette, és hamar befejezte. Ismét gőgjének és indulatának görcsébe merevedett, és ha nem fekszik az út kellős közepén, mint holmi öngyilkosnak állított csapda, akár álomképnek is vélhettem volna.
Nem tudom már, miből jöttem rá, hogy a vipera mélyen elgondolkozott. Szerettem volna, persze, tudni, nem figyeli-e, mondjuk, egy szemében elrejtett üvegszilánkon át legalább a tört részét annak, aki voltam, vagy aki lenni akartam, nem tükröződöm-e legalább a pikkelyeiben úgy, hogy attól, tudtomon kívül, csapnivalóan érzi magát. Ám ekkor a vipera kinyújtotta a nyakát, és testének tekervényein szemlátomást furcsa feszültség futott át, elárulva, hogy vagy támadásra, vagy valamiféle ármányra készül. Bizonyára összerázkódtam, és visszafojtottam a lélegzetemet, de a látvány magával ragadott. Az első tekervény felajzott íjként megemelkedett, majd mozdulatlanná dermedt, és olyan megátalkodott eltökéltséggel várt, mintha nem akarná kiereszteni öleléséből azt, amiről alighanem ember és kígyó nyelvének egyaránt csak sziszegnie szabad. Aztán a felszegett nyak, és a tőlem elforduló fej lassan kinyúlt, de nem fölfelé, hanem teljesen vízszintesen, de semmiképpen sem ellenemben. Talán csel volt ez, és felkészülés a mindaddig összetekeredett test fellazítására. A nehéz tekervény már némiképp erőlködve követte az oldalai helyzetét váltogató és az átmeneti meg-megtorpanásokat kelletlenül áthidaló testet, de végül mégiscsak kiegyenesedett, és odébb csúszott, mint az elpilledt embert elhagyó hűtlen gyönyör. És a kígyót figyelve egyszerre csak éreztem, hogy egész testem vonaglik, hogy a bordáim nyöszörögve követik csigolyáim mozgását, hogy megnyúlik és elkeskenyedik a szám, hogy ellapul az orrom és mind e közben láttam, ahogy a kígyó kitekeredett, és kinyúlt teste valami láthatatlanon úszik, ami átjárja a levegőt, mert annyira kinyúlt és megfeszült, hogy már nem volt egyengetnivaló otromba görbülete, mégsem érintette a földet. És gőgről és gonoszságról tanúskodott ez az egész, mintha a vipera nem viselte volna el a gondolatot, hogy előbb-utóbb meglátom büszke, de csúszómászó testének szégyenét. És mindez újra felidézte bennem azt a bájos kezet, ahogy utoljára játszott... 


Az idézet forrásaJaroslav Durych: Isten szivárványa, p. 17-20.

minimap