Dyk, Viktor: Naenia egy veréb halálára (Nenie na mrtvého vrabce Magyar nyelven)

Chodil jsem po nádvoří
listopadu pozdního v pozdní odpoledne.
S takovými city šel jsem, jako chodí choří,
kteří po dnech a nocích, ztrávených na svém loži,
na slunce vyjdou boží
vyhlížet nedohledné,
ochotni moře nalézti v každé kapce.

Cosi jsem uviděl. Mrtvého vrabce.

Roztažen, s nohama vzhůru ležel na studeném schodu.
Ticho bylo. Mlčela zeď. Jejím ve stínu
trávil jsem vězeňskou hodinu.
A cos mne nutilo, vracet se stále k jedinému bodu.
Catulle! Klasická reminiscence!
V paměti zůstal mi z tebe citát.
Ale stačí dnes k písni ptačí existence,
tvor s křídly, který nebude už lítat?
Vrabče, kleslý na studený schod,
postačíš na roli episod?

Čas jistě vážný, krutý je.
Kus paměti-li zůstal věrným,
žalozpěv nad předmětem malicherným
se zove nenie.
Tak budiž, vrabče. Čas můj pomíjí.
Pěji ti nenii.

Vrabče drzý,
jediný pěvče zdí nahých, dláždění bez zeleně,
vmetený hladový do jeseně,
nepad’ jsi příliš brzy?
Kašpárku každodenní každodenních dramat,
pěvče bez posvěcení,
přespříliš denní, každodenní,
chvíle byly, kdy jsi mohl klamat.
Slunce zasvitlo-li v poledne
a okna-li pootevřela se,
ty, jeden v ptačí mase
schůdnými jsi činil věci bezedné.
Mohla se vybavit představa polí, zahrad a luk,
všechny zvuky dáti moh’ jediný zvuk.
Příroda z dálky pro ty, kdož tě shlídli,
proč tu ležíš s nehnutými křídly?
A co chceš ještě, mrtvý, říci
v šero toto přicházející?

Čí úkol těšiti
ať kterékoli srdce, ať kterékoli hoře,
ať v širém kosmu, ať v tom těsném dvoře,
neměl by umříti.
Příroda celá mohla pět v tvém hrdle,
na kameny ty chladné a tak ztvrdlé
moh’s vrhnout výkřik posměšný.

Pták nejubožší může budit sny.
Takový je-li úkol,
smí zabít zima vůkol?
Smí zabít hlad?
Smí zabít kterákoli rána?
Hra možná tíží, jež je hrána,
leč nutno hrát.

Vrabče drzý,
ježto jediným tvým hrdlem život mluvil,
ježto byl v něm kraj, kde věnce hošík uvil,
ježto v něm bylo milování,
ježto v něm byla řeč volných plání,
pohyb, vzruch a vzdor –
jak moh’ jsi býti chor?

Hlas jeden-li ztich’,
tisíc jich zůstane.
Hejno bratrů tvých
mrtvého zastane.
Ale proč umírat všech těch před zrakem,
kteří uvěřili?
Píseň-li života mýlí,
jak zvítěziti nad drakem?

Čí úkol těšiti,
ať kterékoli srdce, ať kterékoli hoře,
ať v širém kosmu, ať v tom těsném dvoře,
neměl by umříti.
A umře-li, tož stranou a tiše,
nikdo ať neví.
Po zpěvu přijdou nové zpěvy.
Do kterékoli skrýše
se možno schovat. Místa jsou,
kde mrtvé vrabce nenajdou,
kde možno ležet, hnít a tlet,
co zatím v nový let
se noví ptáci dají,
co hejna vrabců dále štěbetají
a poskakují dvorem tím
s neomrzelým: „čím, čím, čím –“

Čas jistě vážný, krutý je.
Poslání bylo těžko zůstat věrným.
Žalozpěv nad předmětem malicherným.
zove se nenie.
Hodina přešla: všechno pomíjí.
Skončil jsem nenii.
   
   
   
(1921)

Az udvaron jártam éppen
késő november késő délutánján.
Úgy éreztem magamat mint beteg rossz bőrében,
ha ágyából napok és éjjelek után
kibotorkál a napra, sután,
az eltűnőbe báván
bámulni, lelni — tengerre, minden cseppben.

Nicsak, egy kisveréb. Meg se rebben.

Kinyújtott lábakkal, hátán feküdt, ott a hideg kövön.
Némaság volt. Hallgat a fal; árnya börtönöm:
ültem egy órát a hűvösön.
És íme egyre csak ugyanazt az egy gondolatot szövöm.
Catullus! Klasszikus reminiszcencia !
Felmondom versed még ma is, fejből.
De hát elég ma dalhoz madárexisztencia,
ha szárnya nem száll, fölfelé már nem tör?
Veréb, te, a hideg kövön ott,
lehet-e belőled epizód?

Ki időt él, halál fia.
A gyászdal is adjon magára,
bár jelentéktelen halott a tárgya;
a neve naenia.
Hát jól van, veréb. Időm hajt. Na ládd:
dalolok érted naeniát.

Veréb, te tolakodó,
te, az egyetlen tűzfali-járdai énekesmadár,
kit az ősz éhesen talál,
nem hulltál el túl hamar? Ó!
Te hétköznapias Paprikajancsi,
te avatatlan, szürke dalnok,
te sikátori hivatalnok,
egyszer-egyszer be tudtál csapni.
Hogyha délben kisütött a nap
és résnyire nyílt minden ablak,
te, egyike tömegmadaraknak,
emészthetővé tettél felmérhetetlen dolgokat.
Fölsejlett kerteknek képzete, rétek, gyep meg a hant,
minden hangot elzengett egy kicsi hang.
Te vagy a látható természet-elv itt!
Béna szárnyakkal hát mit heversz itt?
és mit akarsz még mondani halottan
a homálynak, mely közeledik ottan?

Tán vígaszt ami ad,
akár egyetlen agyba vagy megtört szívbe lesvén
a kozmoszban vagy szűk kis udvar estjén,
halnia nem szabad?
Az egész természet dalolt, ha csattogott a torkod:
holt, hideg kőre, oly merevre morgott,
lázadó gúnyod rátapadt!.

A legszürkébb madár is ébreszt álmokat..
Ha ez a feladat, míg élnek,
szabad ölni a télnek?
Az éhség ölhető?
Meg szabad ölni bármi hajnalt?
Nyomaszt a játék, csupa bajt hajt,
de kell játszanunk, az a fő.

Veréb, te tolakodó,
hiszen a te gégéddel beszélt az élet,
hiszen abban koszorút fontak hímnemű lények,
hiszen voltak zegzugok, szerelembölcsők,
hiszen szóltak bennük az ingyen vadgyümölcsök,
mozgás, dac, láz, hevek –
hogy’ lehettél te beteg?

Egy hang most oda,
ezernyi megmarad.
Társaid soka
felvált majd holtakat.
Ám miért lássák a halált azok a szemek,
melyek hittek, hittek?
Ha az élet dalai lépre visznek,
hogy’ vágjunk le sárkányfejeket?

Vígaszt ami ad
akár egyetlen agyba vagy megtört szívbe lesvén
a kozmoszban vagy szűk kis udvar estjén,
halnia nem szabad.
S ha meghal, haljon meg hát rejtve,
titokban, halkan.
Dala elültén száz új dal van.
Bármilyen istenhátamögötti helyre
be lehet bújni. Sok a zug,
csak nem leli verébfajuk,
hol veréb békében rohad,
míg jön az ifjú had
és újra felrepülnek,
és csicseregnek és tovább fütyülnek
s ugrálnak az udvaromban itt
el nem kámpicsorodva: „csip, csip, csip!”

Ki időt él, halál fia.
Nehéz volt a küldetés, hiába.
Gyászdalom alanyának nincsen ára,
a neve naenia.
Elmúlt az óra, a gyász megállhat.
Vége a naeniának.
   
   
   
Naenia vagy nenia: siratóének.

Catullus: A veréb halálára című híres versét l. a latin költőknél.