Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Erben, Karel Jaromír: A kincs (Poklad Magyar nyelven)

Erben, Karel Jaromír portréja

Poklad (Cseh)

Na pahorku mezi buky
kostelíček s věží nízkou;
s věže pak slyšeti zvuky
hájem a sousední vískou.
Není zvuk to zvonka jemný,
tratící se v blízké stráně:
dřevatě to rachot temný,
zvoucí lid do chrámu páně.

A tu z vísky k boží slávě
zhůru běží zástup hojný:
veský lid to bohabojný,
a dnes velký pátek právě.

V chrámě truchlo: holé stěny;
oltář černá rouška kryje,
na roušce kříž upevněný;
v kůru zpívají pašije.

A hle! co se bělá v lese,
v černém lese za potokem?
Nějaká to veská žena,
ana v náručí cos nese.
I jde rychlým žena krokem,
svátečně jsouc oblečena,
tam tou strání za potokem —
pacholátko malé nese.
Běží žena, dolů běží,
pospíchá do chrámu páně:
tuť na blízku lesní stráně
kostel na pahorku leží.
A v úvale ku potoku
náhle ubystřuje kroků;
neb jak větřík volně věje,
z kostela slyšeti pění:
v kůru tam se právě pěje
Krista pána umučení.
Běží, běží podlé skály:
„Co to? mám-li věřit oku
což mě moje smysly šálí?“
Stane, ohlíží se kolem —
rychle kroky zpět obrací,
stane zase, zas se vrací —
„Tam ten les, a zde ty klesty,
tamto vede cesta polem —
vždyť jsem nezbloudila s cesty!
Bože, co se se mnou děje!
což zde nejsem u kamena?
jaká se tu stala změna!“
Zase stojí, zase spěje,
celá jsouci udivena,
oči rukou si protírá,
o krok blíže se ubírá:
„Bože, jaká to tu změna!“

Tu, kde z divokého klestu,
od kostela tři sta kroků,
veliký čněl kámen v cestu,
co se nyní jeví oku?
Jeví se tu ženě, jeví
vchodem vršek otevřený —
vysvětliti sobě neví —
kámen v cestu postavený,
postavená celá skála,
jak by od věků zde stála.
Jeví se tu, jeví ženě
chodba pod zemí, co síně
vyklenutá ve křemeně;
a tam, klenba kde se tratí,
ve tmavém pahorku klíně,
jakýs plamen znamenati.
I hoří to jasnoběle,
jako v noci svit měsíčka;
i zaplává rudoskvěle,
jak by západ to sluníčka.

I vidouc to žena žasne,
a ke vchodu až pokročí,
a zastíníc dlaní oči,
hledí v ono místo jasné.
„Bože, jak se to tam svítí“
Oči rukou si protírá,
o krok blíže se ubírá:
„Jak se to tam divně svítí!
což to asi může býti?“
Dále jíti však se bojí,
hledíc tam a venku stojí.

A co váhá, a co stojí,
v klenbu patříc neustále,
mizí bázeň za pohledem,
zvědavost ji pudí předem,
a žena se béře dále.
Krok za krokem — a vždy dále
mocněji to jíti pudí;
krok za krokem — a ve skále
jen se spící ohlas budí.
A čím dál přichází žena,
stále divná roste záře.
Jižjiž končí se sklepení:
avšak žena omráčena
rukou zakrývá si tváře,
přímo patřit možné není.
Vidí, vidí — co zde vidí,
kdy to viděl který z lidí?
Tolik krásy, tolik blesku
mní uzříti jen v nebesku!

Dvéře tu jsou otevřeny
do nejskvělejšího sálu;
zlatem jen se svítí stěny,
strop rubíny vyložený,
pod ním sloupy ze křišťálu.
S obojí pak strany dveří
na podlaze mramorové —
kdo neviděl, neuvěří —
hoří, hoří dva ohňové;
dva ohňové tuto hoří,
nic jich blesku neumoří:
nade stříbrem po levici
lunou oheň vzhůru plane,
nade zlatem po pravici
sluncem pláti neustane.
Planou ohně, jizba plane,
obalena září jasnou;
dokud tu poklad stane,
plamenové nevyhasnou,
nic jich blesku neumoří.

Na prahu tu žena stojí,
celá stojí oslepena;
očí pozdvihnout se bojí,
nemůž‘ zříti do plamena.
Na levici dítě nese,
pravou levé mne si oko;
když trochu ohlídne se,
osmělí a zpamatuje,
vzdychne sobě přehluboko,
a tak v duši své rokuje:
„Milý bože! co já zkusím
na tom světě nouze, hladu!
bídně život chránit musím —
a zde tolik těch pokladů!
Tolik stříbra, tolik zlata
v podzemní tu leží skrejši!
Jenom hrstku z té hromady —
a já byla bych bohata,
byla bych nejšťastnější,
já i moje dítě tady!“

A co myslí, a co stojí,
ohroženější se stane;
svatým křížem se ozbrojí,
a jde, kde to běle plane.
Jde, a stříbra kousek zdvihne,
avšak zase tam položí;
zdvihne zas a je prohlíží,
jeho blesk a jeho tíži —
a zdali je zas položí?
Ne, již v klíně jí se mihne.
A zdařením tím smělejší:
„Jistě toto prst je boží,
poklad ukázal mi v skrejši,
chce, bych byla oblažena:
i zhřešiti bych musela,
bych jím pohrdnouti měla!“

Takto k sobě mluvíc žena,
chlapce na zem s ruky složí,
klekne a klín rozestírá,
chutě s hromady nabírá,
a do klína stříbro skládá:
„Jistě toto prst je boží,
jenž nás obohatit žádá!“
Béře, béře ze hromady —
klín již plný, sotva vstává,
ještě v šátek sobě dává,
tak ji mámí stříbra vnady!
A když již chce odtud jíti:
ach, zde ještě pacholete!
jak je ke vší tíži vzíti?
Pacholátko již dvouleté;
vysypati zase štěstí
nezdá se jí dobré býti;
obého pak nemůž‘ nésti.

A hle, stříbro matka nese!
Dítě se tu na ni třese:
„„Mama!““ volá, „„mama, mama!““
chytajíc ji ručinkama.
„Mlč, synáčku! mlč, mlč, hochu!
počkej tuto jenom trochu,
hned tu bude zase mama!“

A již běží, síní běží,
již i síně za ní leží;
přes potok, po stráni k lesu
spěchá žena ve svém plesu.
A než malá ušla chvíle,
prázdná zpátky zas pospíchá;
a ve potu, sotva dýchá,
stane zase již u cíle.

A jak vítr zlehka věje,
z kostela slyšeti pění:
v kůru tam se právě pěje
Krista pána umučení.

A jak síní v jizbu spěje:
“Haha, mama! Haha, mama!”
radostně se dítě směje,
potleskujíc ručinkama.

Nedbátě však matka na to, -
běžíc ve stranu protější:
kovu blesk je jí milejší,
z kovů nejmilejší zlato.
Klekne a klín rozestírá,
chutě s hromady nabírá,
a do klína zlato skládá.
Klín již plný, sotva vstává —
ještě v šátek sobě dává!
Ó jak jí tu srdce skáče,
jak je štěstí svému ráda!

A když zlato matka nese,
dítě se tu na ni třese,
třese a žalostně pláče:
„„Mama, mama! ach, ach, mama!““
chytajíc ji ručinkama.
„Mlč, synáčku! mlč, mlč, hochu!
počkej jenom ještě trochu.“
A k dítěti se nakloní,
a do klína rukou sáhne,
dva peníze ven vytáhne,
o peníz penízem zvoní:
„Hlehleď, co to má maminka!
cincin! slyšíš, jak to cinká?“
Avšak dítě stále pláče —
jí radostí srdce skáče.

A do klína opět sáhne,
plnou zlata hrst vytáhne,
vloží dítěti do klínka:
„Hlehleď, co ti dá maminka!
Mlč, synáčku! mlč, mlč, hochu:
cincin! poslyš, jak to cinká!
počkej jenom ještě trochu,
hned se vrátí zas maminka.
Hrej si pěkně, hrej, děťátko!
počkej ještě jen drobátko. “

A již běží, síní běží,
na dítě se neohlíží;
a již síně za ní leží,
již se ku potoku blíží;
přes potok, po strání v plesu
drahý poklad nese k lesu,
a již stojí s ním před chýží.

„Hoj ty chýže, sprostá chýže
brzy měj se dobře tady!
což mě k tobě nyní víže?
nenalézám v tobě vnady!
Půjdu pryč z těch tmavých lesů,
z té otcovské střechy chudé;
jinde štěstí své ponesu,
jinde moje bydlo bude!
Půjdu, půjdu z toho kraje,
radostná mi odtud cesta,
půjdu, když mi štěstí zraje,
do velkého půjdu města;
koupím sobě země, hrady,
co paní mě budou ctíti:
měj se dobře, chyžko, tady,
nebuduť já v tobě žíti!
Nejsemť již ta chudá vdova,
péči nesouc v noci ve dne:
ejhle v klínu“ — na ta slova
s potěšením tam pohledne. —
Ó kéž byla nepohledla!
Leknutím tu celá zbledla,
leknutím se třese celá,
div na místě neomdlela.
Vidí, vidí — ha, co vidí,
sama tomu sotva věří!
Do zpukřelých vrazí dveří,
vrazí, kde truhlice byla,
v kterou stříbro uložila.
Strhne víko — ha, co vidí!
Pro vši víru dobrých lidí!
jaká opět nová rána!
Místo stříbra jen — kamení,
v šátku pak a ve svém klínu,
ó přehroznéť to mámení!
místo zlata — samou hlínu!
čáka všecka rozšlapána! — —

Nehodnatě štěstí byla,
požehnání neužila.

II
A když takto rozdrceně
s bolestí tu ztrátu nese,
probodne to srdce ženě,
zkřikne s hrůzou vyděšeně,
zkřikne, až se chýže třese:
„Ach dítě! mé dítě drahé!“
„„Dítě drahé — drahé — drahé!““
zahučelo v hustém lese.

A ve hrozném předtušení
běží žena — ach neběží,
letí, letem ptáka letí,
lesem, strání ji viděti,
tam, kde klamné našla jmění,
k vršku, na němž kostel leží.

Od kostela větřík věje,
cožpak neslyšeti pění? —
Krista pána umučení
v kůru tam se již nepěje.

A když přišla ke sklepení,
haha! jaké pohledění!
haha! z divokého klestu
tři sta kroků od kostela
veliký ční kámen v cestu!
A kde síně! — ta zmizela!
zmizela, i v cestě skála,
jak by nikdy zde nestála.

Ha! jak se tu žena leká,
jak se děsí, volá, hledá!
jak potom pahorku těká,
těmi klesty, na smrt bledá!
Ha, ty zraky zufanlivé,
ústa siná nad mrtvolu!
Hle, jak přes to křoví divé
běží — pádí tamto k dolu!
„Běda, běda! zdeť to není!“
Tělo klestím rozervané,
nohy trním probodané —
darmo všecko klopotění,
vchodu již nalezti není!

A znovu se žena děsí
úzkost hrozná ji uchvátí:
„Ach, kdo mně mé dítě vrátí!
ach mé dítě, kde jsi, kde jsi?!“ —

„„Tu pod zemí jsem, hluboko!““
hlas tichounký větrem šumí,
„nespatří mne žádné oko,
ucho mi neporozumí.““

„„Blaze tu pod zemí, blaze,
beze jídla, beze pití,
na mramorové podlaze,
ryzí zlato v klínku míti!““

„„Noc a den se nestřídají,
nikdy nejdou spat očinka:
hraji si tu pěkně, hraji —
cincin! slyšiš,jak to cinká?““

Avšak žena znovu hledá —
darmo! a znovu se děsí,
zufale se na zem vrhá,
vlasy sobě s hlavy trhá,
zkrvavena, na smrt bledá:
„Ach běda mi! běda! běda!
ach mé dítě, kde jsi, kde jsi?
kde tě najdu, dítě drahé?!“
„Dítě drahé — drahé — drahé!“
blízkými to hučí lesy.

III
Mine den, i druhý mine,
dnové v týden se obrátí,
z týdnů měsíc se vyvine,
až i léto počne pláti.

Na pahorku mezi buky
kostelíček s věží nízkou;
co den znějí zvonka zvuky
hájem a sousední vískou.
Tu nahoře, když se zrána
ke mši zvonečkem pozvoní,
přede stánkem nebes pána
zbožný rolník čelo kloní.

Aj! kdo zná ji, tu osobu
se sklopenou k zemi tváří?
Svíce zhasly na oltáři,
ona klečí po tu dobu.
Zdáť se, ani že nedýše —
líce a rty zesinalé —
ach toť se tak modlí tiše!
Kdo to? — Nevím, tuším ale.
Když po svaté však oběti
chrámové se zamknou dvéře,
těmi buky ji viděti,
ana se s pahorku béře.
Béře, béře se pomálu
stezkou vinoucí se v klestu
po šedivou tamo skálu,
kde ční kámen velký v cestu.
Tu si vzdychne přehluboko
a do dlaně čelo sklopí:
„Ach mé dítě!“ — a již oko
v slzách kanoucích se topí.

Nešťastnáť to z chýže žena,
vždycky smutná, vždycky bledá,
vždycky těžce zamyšlena:
od rána až do soumraku
nikdy jasno v jejím zraku,
v noci pak žel spáti nedá.
A když opět na úsvitě
traplivé opouští lože:
„Ach mé dítě, drahé dítě!
ach běda mi! běda, běda!
odpusť, milostivý bože!“

Uplynulo léto celé,
jeseň, zima uplynula —
nezmírněno v srdci žele,
slza v oku nezhynula.
I když výse slunce stálo,
rozehřávši zemi znova:
úst k úsměchu nerozhřálo,
stáleť ještě pláče vdova.

IV 
A slyš! shůry mezi buky,
z kostelíčka s věží nízkou,
rachotící slyšet zvuky
hájem a sousední vískou.
A hle! zhůru k boží slávě
běží z vísky zástup hojný,
veský lid to bohabojný —
a dnes velký pátek právě.

Jemně jarní větřík věje,
větrem pak slyšeti pění:
v kostele se zase pěje
Krista pána umučení.

A tou strání ku potoku
žena od lesa se blíží.
Co zdržuje dnes ji v kroku? —
Ach, památka dne a roku
hořem kroky její tíží!
Blíží, blíží se znenáhla,
a již skály té dosáhla.

A hle! co se jeví oku?
Tu, kde z divokého klestu,
od kostela tři sta kroků,
veliký čněl kámen v cestu:
vchodem vršek otevřený,
kámen v cestu postavený,
kámen i ta celá skála,
jak by tak od věků stála.

A žena se toho leká,
hrůzou se jí vlasy ježí;
celou tíži na ni leží
zármutek a vina její.
I děsí se — však nečeká,
a ve strachu a v naději
skokem síní známou běží,
síní jdoucí pode skálu.

A hle! dvéře otevřeny
do nejskvělejšího sálu;
zlatem jen se svítí stěny,
strop rubíny vyložený,
pod ním sloupy ze křišťálu.
A s obojí strany dveří
na podlaze mramorové
plápolají dva ohňové:
nade stříbrem po levici
lunou oheň zhůru plane,
nade zlatem po pravici
sluncem pláti nepřestane.

A žena se s hrůzou blíží,
a ve strachu a v naději
tu po jizbě se ohlíží.
Snad ji vábí stříbro, zlato? —
Ach, již ona nedbá na to! —
„Haha, mama! haha, mama!“
Ejhle dítě, dítě její,
po celý rok oplakané,
potleskuje ručinkama!

Ale v ženě není dechu,
a hrůzou se celá třese,
a ve zufanlivém spěchu,
chopíc dítě do náručí,
dlouhou síní odtud nese.

A třesk, třesk! huhu! to hučí
jí v patách ve vrchu klíně;
A praskot hrozný, vichr skučí,
zem se třese, hluk a lomoz —
jí v patách se boří síně!
„Ach, rodičko boží, pomoz!“
v úzkosti tu volá žena,
zpět pohlednouc poděšena.

A hle! jaká zase změna!
Ticho všecko, a tu z klestu
veliký ční kámen v cestu;
vše, jak jindy, spořádáno,
po vchodu památky není:
právěť nyní dozpíváno
Krista pána umučení.

Ale v ženě není dechu,
a hrůzou se celá třese,
a ve zufanlivém spěchu
dítě svoje odtud nese,
nese, a na ňádra tlačí,
jako by se o ně bála;
běží, sotva dech jí stačí,
ač daleko za ní skála;
běží, aniž se ohlíží,
tam tou strání blíže lesu,
a ve strachu a ve plesu
stane v chudé lesní chýži.

Ó jaké tu vzdává vroucí
bohu svému žena díky!
Vizte slzy ty kanoucí!
jak to dítě k sobě vine,
líbá čelo, ručky, rtíky,
a zas k ňádrám je přitiská,
jak celá v rozkoši plyne!

A hle! co se v klínku blýská?
co to znělo? — Ryzí zlato!
To zlato, jež loni byla,
aby dítě si pohrálo,
jemu v klínek položila.

Avšak ženu vábí málo,
co jí tolik hoře stálo!
Stáloť ji, ach! slzí mnoho;
leč děkujíc bohu za to,
touže drahé tiskne děcko.
Hořceť zakusila toho:
žetě velmi málo zlato,
avšak dítě nade všecko!

V
Dávno kostelíček zbořen,
umlkly již zvonka zvuky;
a kde někdy stály buky,
sotva jaký hnije kořen.

Stařec mnoho pamatuje,
mnohoť i dozrálo hrobu:
avšak lid si ukazuje
ještě místa po tu dobu.

A když večer pohromadě
mládež za mrazu sedává,
rád stařeček povídává
o vdově a o pokladě.



FeltöltőEfraim Israel
KiadóELTE BTK Szláv Fililógia Tanszék
Az idézet forrásaCseh költők antológiája II. 19. századi költők
Könyvoldal (tól–ig)188-214
Megjelenés ideje

A kincs (Magyar)

Bükkfái közt dombtetőnek
Kicsi templom, tornya ferde;
Torony felől hangok jönnek,
Elhallanak faluszerte.
Nem zengő-bongó harangszó,
Mely a völgyön lágyan szétszáll,
Tompa hang az és borongó:
Jöjjön gyászolni a nép már!

Akkor az Úr templomába
Mindenfelől jámbor népek
Sietnek fel és belépnek:
Nagypéntek van éppen máma.

Komor templom: csupasz falak;
Oltáron fekete lepel,
Gyászos lepel, kereszt alatt;
Passiót a kar énekel.

Ni, a sötét erdő alján,
Patak partján mi fejérlik?
Falubéli, asszonyféle,
Visz valamit, visz a karján.
Ott gázol a fűben térdig,
Ünneplő az öltözéke,
A domb iránt ő fejérlik –
Kisgyermeket visz a karján.
Siet az az asszony, mondom,
Lépéseit szaporázza,
Úgy megy az Isten házába:
Mert a dombon áll a templom.
A patakon általérvén
Gyorsít még egyet a léptén;
Mert a gyenge fuvallatban
Énekszónak hangja száll át:
Kezdi már a karzat halkan
Krisztus urunk kínhalálát.
Gyorsan! mindjárt itt a szikla.
„Mi ez? tán eltévedék én?
Vagy a szemem káprázik ma?”
Megáll, körbe-körbe tekint –
Visszaindul – egy pillanat –
Ismét odafelé szalad –
„Itt az ösvény, semmi kétely,
Ott meg előbukkan megint –
Hát csak nem tévedtem én el!
Szent ég! Ki hallott már ilyet?
Nem a kőnél vagyok én itt?
Mi folyik itt ? Mi történik?”
Megint megáll, megint siet –
Ki gondolhatná ezt végig?
Meg-megdörgöli a szemét,
Óvatosan közelebb lép:
„Jaj, Istenem, mi történt itt?”

Ott, hol a sűrű bozótban
A kis templom közelében
Útfélen nagy kő állt ottan,
Mit lát nagy hirtelenében?
Látszat az? A szem hibázhat?
Domb hátában nyílás tátong –
Nincsen arra magyarázat –
Ott a kő még a dombháton,
De nem kő az, szikla orma,
Mintha mindig ott állt volna.
Nagy termet lát az asszonyka
Földbe nyíló tárnaképpen,
A kvarckőben kiboltozva;
S hol a boltív összezárul,
Bent, a domb sötét ölében,
Valami láng lobog hátul,
Fénylik vakító fehéren,
Mint a holdfény süt erősen,
Aztán meg vörössen, vérben,
Akár a nap lemenőben.

Hát az asszony csak elképed,
Beoson a bejáratba,
De a szemét eltakarja
Látván ezt a fényességet.
„Egek, milyen furcsán ragyog!”
Meg-megdörgöli a szemét,
Óvatosan közelebb lép :
„Milyen különösen ragyog!
Mi lehet az? Ébren vagyok?”
Asszony, tovább menni félsz-e?
Kint marad és onnan néz be.

S amint ott habozva néz be,
Fel a boltozatra egyre,
Lassan-lassan múlik félsze,
Hogy kíváncsiság eméssze,
És már megy is, egyre megy be –
Beljebb – már a lépte hetyke,
Valamitől hajtva lépked
Egyre beljebb, be a hegybe –
Léptére csak visszhang ébred.
Minél messzebb halad ottan,
Annál vakítóbb a fényár.
Már a terem végét éri:
Az asszony, bár ámulatban,
Szemét-arcát elfedvén jár,
Mert nincs mód a fénybe nézni.
Amit itt lát tágult szemmel,
Vajon s mikor látta ember?
Mennyi szépség! Mérhetetlen!
Nincs ilyen, csak az egekben!

Íme itt egy nyitott ajtó:
Ez a legkincsesebb kamra.
A fal körben mind aranyló;
Gyöngyboltozat – egy nagy kagyló,
Csupa kristályoszlop tartja.
Az ajtó két oldalánál,
Lent a márványpadozaton –
Nem hinnéd, ha ilyet látnál –
Két tűz lobog, lobog azon;
Lobog az a két tűz lenn itt,
S nem csökken a fényük semmit:
Ezüst tűz a baloldali,
Holdtűz ér a mennyezetig,
Arany tűz a jobbodali:
Naptűz az, és nem szűnhetik.
Ég a két tűz, ég a terem,
Falai fényárban úsznak;
Amíg csak kincs benne terem,
Az a két tűz ki nem húnyhat,
Nem csökkenhet fényük semmit.

Áll, csak áll az asszonyember,
Elvakítva, elkáprázva;
Feltekintene, de nem mer,
Nézné a fényt, de nem állja.
Gyermeke a balkezében,
Szemeit dörgöli jobbja,
Hogy egy kicsit körülnézzen:
Lassan megjött bátorsága.
Nagyot sóhajt, nagy a gondja,
S így töprenkedik magába’:
„Atyám, Uram! Mit kell látnom!
Otthon nincs vége a nincsnek,
Nincsen semmim e világon,
Itt meg ellepnek a kincsek!
Ennyi ezüstöt, aranyat
Egy rakáson! S eltemetve!
E kincshegyből csak maroknyi,
S egy életre gazdag vagyok!
Gondolhatnék gyermekemre,
Nem kén’ többé nyomorogni!”

Amint fontolja ez eszmét,
Érzi, hogy veszélyhez érhet;
Megmarkolja kiskeresztjét,
S megy ahol a tűz fehérebb.
Csak ezüstöt fog szerényen,
Teszi azt is rögtön vissza;
Fölveszi s latolja újra,
Mekkora lehet a súlya.
De teszi-é újra vissza?
Nem, már bent van kötőjében.
Sikerén felbátorodva
„Hisz ez – véli – Isten ujja:
Rejtett kincsét megmutatta,
Mert a javamat kívánja.
Az esne csak súlyos bűnbe,
Aki ilyet nem becsülne.”

Imígyen szóla magába’,
S gyermekét egy zugba dugja.
Letérdelve, ölét tárva
Kéjjel túr a garmadába,
Tölti ölét mint egy üstöt:
„Ez bizonnyal Isten ujja,
Ő tesz dússá, küld ezüstöt!”
Markol, markol a rakásbul,
Kínnal kel föl, öle tele,
Kendője is tömve vele,
Az ezüsttől úgy elkábul!
Mikor indulna már éppen –
Hisz a gyerek is itt volna!
Hogyan viszi azt is kézben?
Már olyan kétéves forma;
Visszaszórni ezt a kincset
Nem jó dolog semmiképen,
Így meg nem viheti mindet.

Íme ott viszi ezüstjét!
Megrémül a gyermek tüstént :
„Mama! – kiált – Mama! Mama!”
Szinte mindjárt ráugrana.
„Csitt, picinykém! Csitt te, csitt, csitt!
Várj szépen itt, várj egy kicsit,
Mindjárt itt lesz, jön a mama!”

Szalad is már át a termen,
Hagyja el már azt is menten,
Most a patakon át rohan,
Szalad, szalad nagy boldogan.
Egy kis idő elmúltával
Rohan üres kézzel vissza
Kifulladva, kiizzadva,
S ím megint befele lábal.

És a gyenge fuvallatban
Énekszónak hangja száll át:
Most énekli a kar halkan
Krisztus urunk kínhalálát.

Mihelyt belép, ím felharsan:
“Haha, mama! Haha, mama!”
Gyermeke arcán kacaj van,
Örömében ráugrana.

Nem hallgat most őrá anyja
A másik oldalra térve,
Csak a fémek csengésére,
Abból is csak az aranyra.
Letérdelve, ölét tárva
Kéjjel túr a garmadába,
Tölti ölét mint az üstöt.
Kínnal kel föl, öle tele,
Kendője is tömve vele.
Aranyával, hej, de boldog,
Sugárzik mint aranyfüstök.

Hogy fut anyja az arannyal,
Reszket lent a kicsi angyal,
Fél és reszket s így sikolt ott:
“Mama, mama! Jaj, jaj, mama!”
Szinte mindjárt ráugrana.
“Csitt, picikém! Csitt te, csitt, csitt!
Várj itt szépen, várj egy kicsit.”
Gyermekéhez odatérdel,
Kotorász a pénzhalomban,
Két darabot kivesz onnan;
Összepeng a pénz a pénzzel:
„Mi van a mamának, nini!
Hallod, hogy cseng? Cini, cini!”
De az sír csak, szeme veres –
Anyjának meg szíve repes.

Megint turkál a halomban,
Egy maréknyit kivesz onnan,
A gyermek ölébe dugja:
„Nézd, mit ad neked anyuska!
Csitt, picikém! Csitt te, csitt, csitt!
Hallod, hogy cseng? Csingilingi!
Várj itt szépen, várj egy kicsit,
Jön majd mama hazavinni.
Játsszál szépen, játsszál itt még,
Várjál, várj még egy kicsinnyég. ”

Szalad is már át a termen,
Rá se néz a kisgyerekre,
Otthagyja a termet menten,
Fut a patak felé egyre,
Átlábolja, erdőn rohan,
Viszi kincsét nagy boldogan,
S már a viskójához megy le.

„Hej, te kunyhó, rossz vityilló,
Elválunk mi rövidessen.
Mi köt hozzád, szegény viskó ?
Szívem benned mit szeressen ?
Itthagyom az erdőséget,
A házat, mit örököltem,
Elviszem a szerencsémet,
Máshol lesz tető fölöttem!
Itthagyom ezt a tájékot,
Vidám lesz az utam mostan,
Hogy szerencsém rámmosolygott:
Jól lesz dolgom a városban.
Kastélyt veszek meg földeket,
Belőlem is lesz valaki.
Kicsi kunyhó, Isten veled,
Nem fogok már benned lakni!
Szegény özvegy nem vagyok már,
Aki lót-fut reggel, este:
Ím kötőmben” – És e szóknál
Kéjjel-kedvvel odalesne. –
Ó, bár soh’se lesett volna!
Holtra sápad mindjárt, holtra,
Mint a nyárfalevél reszket,
Minden percben összeeshet.
Lát, lát – szörnyű a látványa,
Lehet-é ez igaz vajjon?
Berohan a korhadt ajtón,
Egyenest a láda felé,
Melybe az ezüstöt tevé –
Jaj, elborzad a látványra!
Ellenének sem kívánja!
Jaj, micsoda bajszövevény!
Ezüst helyett – kövek száza!
És a kötőben mi maradt?
Szeme bárcsak most káprázna!
Arany helyett – puszta agyag!
Odavan hát mind a remény! - -

Nem voltál méltó a jóra,
Lepergett az áldás róla.

II
Mialatt így összetörve
Aranyat-ezüstöt gyászol,
Ott fenekedik a nőre
Egy még szörnyűbb sejtés tőre.
Sikoly hallatszik a házból:
„A gyermekem ! Jaj, a gyermek !
Jaj, a drága, drága gyermek!”
Az erdőn ily jajgatás szól.

Rémes sejtelemtől hajtva
Fut az asszony – ah, dehogy fut,
Száguld, repül mint a madár,
Erdőn látni – most arra jár –,
Lejtőn, hol az álpénzt kapta –
Dombon, hol a templomhoz jut.

Templom felől szélfuvallat –
Énekszó már nem is száll át?
Krisztus urunk kínhalálát
Nem énekli már a karzat.

Hogy a boltozathoz érne,
Szörnyű látványban lesz része!
Ó jaj, a sűrű bozótban,
A templomnak közelébe’,
Csak a nagy kő mered ottan!
Hol a terem? – Volt, nincs, vége!
Eltűnt, s el a szikla orma,
Mintha sose állt ott volna.

Hogy’ megrémül az asszonyka!
Kutat, kiált szakadatlan!
Hogy’ kaptat fel arr’ a dombra,
Tüskén által, holt sápadtan!
Minő kétségb’esett szemek,
Milyen szederjes az ajka!
Ni, a tüskés bozót remeg,
Amint ott átgázol rajta!
„Ó, jaj, nincs itt! Nincsen! Nincsen!”
Bozóttól szabdalva teste,
Lábát felvérzé a tüske –
Hiábavaló itt minden,
Nincs meg a bejárat, nincsen!

A rémült nő alig szólhat,
Torkát vasmarok szorítja:
„Gyermekem ki adja vissza?
Jaj, gyermekem, hol vagy, hol vagy?”

„A föld alatt vagyok mélyen,
Így suttog a szellő menten.
„Látás nem láthat az éjben,
Nincs hallás, mely meghall engem.”

„Boldogság a földben laknom
Éhségtől és szomjtól menten,
Kristályfalnál, márványpadlón,
Színarannyal az ölemben!”

„Nem jön-megy itt nap és éjjel,
Sosem kell hajcsizni vinni,
Eljátszom én szépen pénzzel,
Hallod, hogy cseng? Csingilingi!”

De csak kutat lankadatlan –
S hasztalan – a megbomolt agy,
Haját tépi vérző ujja –
Ha épp nem a földet túrja –
A dúlt asszony, holtsápadtan.
„Ah, jaj nekem! Baj van, baj van!
Jaj, gyermekem, hol vagy, hol vagy?
Hol lellek meg, drága gyermek?
Drága, drága, drága gyermek!”
A nagy erdők ettől zsongnak.

III
Elmúlik egy nap, el kettő,
A napokból hét lesz lassan,
Hónap telik a hetekből,
S íme már a nyár is itt van.

Bükkfái közt dombtetőnek
Kicsi templom, tornya ferde;
Harangjai szépen zöngnek,
Elhallanak faluszerte.
Odafönt, ha hívja reggel
Misére a harang hangja,
Minden rendes parasztember
Isten előtt fejét hajtja.

Ki térdel ott, fohászkodván?
Szemei a földre néznek,
Oltár mécsei leégtek,
Ő csak térdel késő órán.
Mintha nem is lélegeznék –
Ajka mozog szederjesen –
Imádkozik! Fel nem, nem néz!
Ki az? – Nem tudom, de sejtem.
Ha vége az áldozásnak,
S bezárják a templomot jól,
A bükkösön asszonyt látnak,
Ereszkedik le a dombról.
Lassan, megfontoltan halad,
Most látni a bozót megett,
Hol a szürke szikla alatt
Az útfélen nagy kő mered.
Ottan mélyet, mélyet sóhajt,
Fejet hajt, a háta görnyed:
„Jaj, gyermekem, hol vagy, hol vagy?”
Szemét elöntik a könnyek.

Szegény asszony, kunyhószülte,
Mindig levert, mindig sápadt,
Mindig gondjába merülve,
Minden este, minden reggel
Fénytelen, fáradt szemekkel:
Éjjel azok éjszakáztak.
S hajnalban, hogy újra kelhet,
Kel, kel – de hajh, keservessen!
„Jaj, gyermekem, drága gyermek!
Jaj nekem, jaj, rossz anyának!
Irgalmazz, irgalmas Isten!”

Elmúlott a nyár egészen,
Ősz és tél utána múltak,
Nem múlik a kín szívében,
Könnyei csak hullnak, hullnak.
Süthet a nap ma vagy holnap
Felhevítve eget, földet:
Ajka mosolyra nem olvad,
Egyre csak sír az az özvegy.

IV
Bükköséből dombtetőnek
Kistemplom tornyából erre
Tompa, borús hangok jönnek,
Elhallanak faluszerte.
Nézd! Az Úrnak templomába
A faluból jámbor népek
Sietnek fel és belépnek –
Nagypéntek van éppen máma.

Finom, enyhe fuvallat van,
Énekszónak hangja száll át:
Kezdi a kar újra halkan
Krisztus urunk kínhalálát.

Ott a patakmenti réten
Jön az asszony, nehezen lép.
Mi gátolja ma léptében?
Ma van ah, egy éve éppen...
Ránehezedik az emlék!
Jön, jön, közeledik lassan,
Nézd, a sziklához ér mostan.

Nicsak, mi szökött szemébe?
Hol a bozót sűrűjéből
A kis templom közelébe’
Nagy kő nyúlt az út fölé föl,
Domb oldalán nyílás tátong –
Ott a kő még a dombháton,
De nem kő az, szikla orma,
Mintha mindig ott állt volna.

Megrémül a szegény asszony,
Mintha kővé nehezülne:
Mintha kínja, súlyos bűne
Jönne, hogy nyomasszon, erre.
Nyomasszon – de ne marasszon:
Reménykedve és rettegve
Rohan máris felhevülve
Át az ismert sziklatermen.

Nézd csak! Nyitva áll az ajtó
A legpompásabb teremben;
A fal körben mind aranyló;
Gyöngyboltozat – egy nagy kagyló,
Csupa kristályoszlop tartja.
Az ajtó két oldalánál,
Lent a márványpadozaton –
Két tűz lobog, lobog azon;
Ezüst tűz a baloldali,
Holdtűz ér a mennyezetig,
Arany tűz a jobbodali:
Naptűz az, és nem szűnhetik.

Az asszony rettegve lépked,
Szorongva és reménykedve
Most odabent körülnézett.
Tán aranyat, ezüstöt vár?
Nem törődik azzal ő már!
„Haha, mama! Haha, mama!”
Rátalált ím a gyermekre.
Sírt egy álló esztendeig,
Szüntelenül tapsolna ma!

De az asszony nem tapsolna,
Mint a nyárfalevél reszket,
S kétdégb’esetten loholva,
Gyermekét karjába zárva
Otthagyja a hosszú termet.

Bumm, bumm, bumm! E minutába
Recseg és ropog mögötte,
Szörnyű zaj görög utána,
Reng a talaj s a boltívek –
Omlik a nagy terem össze!
„Isten anyja, jaj, segíts meg!”
Így fakad riadt fohászra,
Rémülten pillantva hátra.

Talált is meghallgatásra!
Csendes minden, s a bozótban
Útfélen nagy kő áll ottan,
Minden úgy, mint annak rendje,
Barlangnak nyomát se látnád;
A kar éppen végigzengte
Krisztus urunk kínhalálát.

De a nőnek nincs nyugvása,
Még mindig rémült és reszket,
Eszeveszett a futása,
Viszi kincsét minél messzebb,
Viszi magához szorítva,
Félelmében majd’ megőszül,
Fut, már szusszal alig bírja,
Pedig hol van már a kőtül!
Ott rohan, ni, nem néz hátra,
Ott a patakparti úton,
Szorong, retteg, fél és ujjong,
Mert itt van már rossz, ó háza!

Ó, hogy’ hálálkodik aztán
Ez a nő az ég urának!
Nézzétek a könnyet arcán!
Nézzétek csak, hogy’ csókolgat
Arcot, szájat, ujjacskákat,
Hogy’ ölelget örömében,
Milyen boldog, majd’ elolvad!

Nicsak, mi csörög ölében
A babának? – Arany érme!
Az az arany, mit tavaly ott,
Hogy a figyelmét elvonja,
Az ölecskéjébe rakott.

Ám az asszonyt már nem vonzza,
Mi örömét elorozta!
Sok könnyébe került bizony,
De most Istent áldja érte,
Hogy karjában van a gyerek.
Sok volt a jaj meg az iszony:
Az az arany bármit érne,
A gyermek mindenek felett!

V
A kistemplom rég nem áll már,
Mord hangjai már elültek,
Nyoma sincs ligetnek, bükknek,
Ott gyökeret sem találnál.

Tud az öreg sok olyat még,
Ami rég leszállt a sírba;
Megőrzi az itt maradt nép
Jeles helyekről a hírt ma.

Ha az ifjak télen kintről
Jönnek tűznél üldögélni,
Szeret az öreg regélni
Az özvegyről meg a kincsről.



FeltöltőEfraim Israel
KiadóELTE BTK Szláv Fililógia Tanszék
Az idézet forrásaCseh költők antológiája II. 19. századi költők
Könyvoldal (tól–ig)189-215

minimap