Erben, Karel Jaromír: A déliboszorkány (Polednice Magyar nyelven)

U lavice dítě stálo,
z plna hrdla křičelo.
"Bodejž jsi jen trochu málo,
ty cikáně, mlčelo!

Poledne v tom okamžení,
táta přijde z roboty:
a mně hasne u vaření
pro tebe, ty zlobo, ty!

Mlč! hle husar a kočárek -
hrej si! - tu máš kohouta!" -
Než kohout, vůz i husárek
bouch, bác! letí do kouta.

A zas do hrozného křiku –
„I bodejž tě sršeň sám - !
Že na tebe nezvedníku,
Polednici zavolám.

Pojď si proň, ty Polednice,
Pojď, vem si ho zlostníka!“ –
A hle, tu kdos u světnice
Dvéře zlehka odmyká.

Malá, hnědá, tváři divé
Pod plachetkou osoba;
O berličce, hnáty křivé,
Hlas – vichřice podoba.

„„Dej sem dítě!““ – „Kriste pane!
Odpusť hříchy hříšnici!“
Div že smrt ji neovane,
Ejhle tuť – Polednici!

Ke stolu se plíží tiše
Polednice jako stín:
Matka hrůzou sotva dýše,
Dítě chopíc na svůj klín.

A vinouc je, zpět pohlíží –
Běda, běda dítěti!
Polednice blíž se plíží,
Blíž – a již je v zápětí.

Již ztahuje po něm ruku –
Matka tisknouc ramena:
„Pro Kristovu drahou muku!“
Klesá smvslů zbavena.

Tu slyš: jedna – druhá – třetí –
Poledne zvon udeří;
Klika cvakla, dvéře letí –
Táta vchází do dveří.

Ve mdlobách tu matka leží,
K ňadrám dítě přimknuté:
Matku zkřísil ještě s těží,
A však dítě – zalknuté.

Kályhasutban gyermekecske
Fültépően visitott.
„Adta kölyke, rusnya, beste,
Szád bezárni nem tudod?

Délre jár, az idő szalad,
Robotjából jön apád,
Nekem itt az ebéd alatt
Kell a tűzre rakni fát.

Ott a kocsid, ott a labda,
Nesze ostor, facsiga.” –
Csiga, ostor odacsapva,
Repülnek a kocsiba.

Nem csillapul a hangorkán –
„Kánya csípjen, hát mi kell?
Hogy az a déli boszorkány
Akárhová vinne el!

Gyere, gyere, Déli Bába,
Vidd el ezt a csúf babát!”
S íme kulcs fordul a zárba’,
Látogatják a szobát!

Sötét arcú szerzet tör be,
Ősz fejet kendő takar;
Bot kezében, lába görbe,
Hangja – mint a szélvihar.

„„A gyereket! Ide vele!””
„Nagy ég! Bocsásd bűnömet!”
Megérinté halál szele:
Itt a Déli Szörnyeteg!

Suhan, siklik a boszorka,
Mint egy árny, a sut felé.
Elszorul az anya torka,
Ölbe kapja gyermekét.

Magához szorítja gyorsan,
Szegény gyermek, jaj neked!
A boszorkány egyre jobban,
Egyre inkább közeleg.

Nyúl már amaz, nyúl utána,
Szorítja ez görcsösen:
„Krisztus Urunk, ments meg máma!”,
S összerogy élettelen.

Ám e percben: Bimbam bimbam!
Ajtón felpattan a zár,
Zúg a harang, dél van, itt van,
Küszöbön a gazda áll.

Gyermekére rákulcsolva
Merev, ájult vaskarok.
Asszonyát még fellocsolta,
De a gyermek már – halott.