Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Fuks, Ladislav: Pan Theodor Mundstock

Fuks, Ladislav portréja

Pan Theodor Mundstock (Cseh)


Hledí na její střevíce a vidí, že jsou černé a velmi obnošené.
A tu náhle by byl vykřikl.
Poznal ji.
Když zdvihl oči od jejích ubohých bot, spatřil o kus dál na trávníku sochu zbídačelé stařeny v černém šátku a střevících. Byla to ona.
Mám zničené nervy, myslí si, jak jdou k soše, paní Schleimová, Jarná, která je patnáct let mrtva! Jak mě to mohlo napadnout? Vděčně pohlédne na sochu chudačky na trávě, vroubené sestříhaným křovím, a všimne si, že má v ruce tašku. Tahle vedle něho ji má také, v druhé odvrácené ruce. Teď však sochu míjí a vidí, že nemá tašku, ale knihu. Knihu, nějaká stará spisovatelka! Zoufale se předkloní, aby viděl, že ta vedle něho ji má také. Ale má tašku. Hrůzou mu poklesnou kolena. Je to někdo jiný...
Avšak nestačí se vzchopit. Vidí, že jim pod nohama zřídlo listí a začíná probleskovat černá ztvrdlá země. V předtuše, že postranní cestička končí, zdvihne oči a v té chvíli nedohlédne... Před nimi se rozprostírá nekonečná alej.
Na aleji je méně listí, ale zato co se tu míhá lidí! Lidé spěchají alejí. Snad proto, že sem přišli tak náhle, se jeho ústa nevzmohou na slůvko odporu, že se tu ocitli dříve, než sem dospěli, a že tu nebýt, je pozdě. A k tomu s bytostí, o níž nic neví. Jeho pokojík, v němž běhá slípka a čeká, že se co chvíli vrátí! Pohovka, lampa s plachetnicí. Spěchal tam a kde se ocitl? Kam ho to zatáhla ta tvář v černém šátku? Na hřbitov? Míjí skupinku smutečních vrb. Pod nimi jsou kopečky seschlé hlíny, hroby. Mezi nimi stojí čáp na jedné noze. Ale je to kříž. Ne, ptačí domeček. Zpod stříšky trčí list, který tam zanesl vítr. Ale je to klam jako ten o soše. Zpod stříšky hledí tlustá vypasená kočka a v té chvíli pozná, že touto alejí nedojde. Ztroskotá a to bude konec. Nejbídnější, jaký si představil. Myšlenka, že bude bídný ještě v rakvi, ho opřádá mdlobou. Není možné, vzepře se, něco spolknout! Proboha, vždyť má doma tři uklidňující prášky! Předválečné, švýcarské! Kde jsem je vzal? Přece jsem je nebral! Ale to je jedno. Jsou drahokam. Spíš bez nich na shromaždiště transportů, to už ho nespasí, ale ke Šternům...
Minou domeček a černé větve stromů se nad nimi sklenou v síť, z níž visí sta žlutých a červených konfet a v níž se ozývá praskot a ševelení jeho jména. Kočky se nad ním prohánějí a mluví o předvolánce. V černých keřích, které se objevují u aleje, překryty stromy, prolézají podobné kočky a každý jejich šlápot je krok na shromaždiště. Každou vteřinu, která tu vedle tváře v šátku míjí, se přibližuje smrti.
Dva muži v šedých kožených kabátech a zelených klopených kloboucích se objevují v popředí nekonečné aleje a blíží se nápadně vojenským krokem...
Z očí mu prchá poslední jiskra života a olověná hlava se mu propadává. Vedle něho někdo jde a pořád něco říká, ale zdali je to paní Schleimová či Jarná, je už jedno. Ti dva zepředu se blíží a jejich ocelové oči hledí na jeho hlavu v hrudníku. Když jsou vzdáleni dvacet kroků, vykřikne. To nejsem já, to zde jde někdo jiný..., ale jejich šedé oči již pronikly jeho aktovkou, která je ostatně úplně prázdná. Bože, to není hvězda, copak nevidíte, že mně sem spadl list? Cítí, že červená, chudák se zapřel a je to marné. Kočky v křovích jako by se rozkvičely a jeho hlava v trupu se slila v jeden kus olova. Jako v mlze vidí ty dva, sedm, šest, pět kroků před sebou, vedle sebe jakousi tvář v šátku, která pořád něco vykládá a vysvětluje, a pak přijde chvíle, kdy všechno zhasne. Cítí v hlavě jen olovo.
A tu se stane zázrak.
Jeden z mužů v kožeňácích se otočí, jako by chtěl vidět, kdo jde za ním, a pak druhému něco řekne. A přejdou, a už si ho ani nevšimnou.
„Ale abych vám řekla, pane Mundstock,“ slyší u svého boku lkát, „můj pán dělá závěť tři týdny a přivodil si otravu nikotinem.“
„Hospodine, co vlastně bylo...“ uvědomí si, že na chvíli ztratil vědomí, a přece všechno, co bylo, viděl... „Bože, to bylo zvláštní...“
„Ano,“ slyší lkát, „ale jeho zemřelý pan bratr to předvídal. Jistě jste ho znal. Taky se jmenoval jako pán, jenže Rudolf, a bydlil na Vyšehradě. Pánovi modraly ruce a otékaly prsty, takže je měl jako roupy, a tak nakonec se odhodlal k lékaři. Byl to asi měsíc...“
Musí se otočit.
Dvojí záda v kabátech s dvěma hlavami mizí na konci aleje rázným vojenským krokem.
Cítí, že něco překonal.
Smrt v podobě dvou gestapáků se k němu blížila, už lapala po jeho hvězdě a náhle - nic. Smrt se otočila, sama sobě něco řekla a šla dál. Jako by tu v té drtivé chvíli ani nešel. Jako by tu šla sama stařena a říkala si o otravě. Jako by se tu bylo stalo to, co v Havelské. Kde byl potkán, ač tam nešel, takže tam to bylo právě naopak...


KiadóČeskoslovenský spisovatel, Praha
Az idézet forrásaLadislav Fuks: Pan Theodor Mundstock, p. 25-27.

Mundstock úr (Magyar)


Nézi az öregasszony cipőjét, és látja, hogy fekete és nagyon elnyűtt.
Csaknem felkiált.
Megismerte.
Amikor felemelte tekintetét a szánalmas cipőről, nem messze a pázsiton egy kopott öregasszony szobrát pillantotta meg, fekete kendőben, fekete cipőben. Ő volt az.
Tönkrementek az idegeim, gondolja magában, miközben a szoborhoz közelednek; Schleimné, Jarnýné, aki tizenöt éve halott! Hogy juthatott ilyesmi az eszembe? Hálásan néz a kopott öregasszony szobrára, ahogy ott áll a nyírt bokrok között a füvön, és észreveszi, hogy a szobor kezében táska van. A mellette lépkedő öregasszonynak is táska van a nem feléje eső kezében. De amikor elhaladnak a szobor előtt, látja, hogy a szoborasszony nem táskát, hanem könyvet tart. Könyvet. Valami régi írónő! Kétségbeesetten előrehajol, hogy meggyőződjön róla: a mellette haladó asszony is könyvet tart-e a kezében. De nem, ennél táska van. Megroggyan a térde a rémülettől. Nem ő az...
De nincs ideje felocsúdni. Látja, hogy az úton megritkult az avar, és fekete, kemény föld sötétlik alatta. Rossz sejtelme támad, hogy a mellékút véget ért, felemeli a szemét, és nem lát végig... Előttük a végtelenbe futó fasor húzódik.
A fasorban kevesebb az avar, de annál több az embert Mindenki siet. És mert ők ketten ilyen váratlanul toppantak ide, szája képtelen ellenkezésre, talán mert hamarabb találták itt magukat, mint ahogy útjuk tartamából ítélve hitte, és mert nem lenni itt már késő volt. És ráadásul valakivel, akiről nem tud semmit. Otthon a szobában a tyúkocska szaladgál, és várja, hogy minden percben visszatérjen! A dívány, a lámpa a vitorlással. Oda akart elérni, és hova jutott? Hova húzza magával ez a fekete kendős arc? A temetőbe? Elhaladnak egy szomorúfűz-csoport előtt. Alattuk száraz röghalmok, sírok. Köztük egy gólya áll, fél lábon. Nem gólya, kereszt. Nem, madáretető. A teteje alól egy falevél kandikál ki, a szél sodorta oda. De nem, nem, ez is csak olyan káprázat, mint az imént a szobor. A tető alól kövérre hizlalt macska bámészkodik, és azt az érzést kelti benne, hogy ezen a fasoron át sohasem ér haza. Hajótörést szenved, és ez lesz a vég. A legnyomorultabb, amilyet csak el lehet képzelni. A gondolat, hogy még a koporsóban is nyomorult lesz, az ájulás hálóját szövi rá. Nem, nem, lázadozik, valamit be kell vennem! Szerencsére van otthon három nyugtató porom. Háború előtti, svájci porok! Hogy kerültek hozzám? Nem szedtem porokat! Mindegy. Valóságos kincs. Inkább nélkülük megy a gyülekezőhelyre, ott már úgyse segítenek rajta, de mielőtt elindul Šternékhez…
Elhagyják a madáretetőt, és a fekete faágak hálóvá szövődnek fölöttük, melyben sárga meg piros konfettik akadtak fel százszámra, s melynek recsegéséből, susogásából az ő neve hangzik egyre. Macskák kergetőznek fölötte, és a behívóról beszélnek. A fatörzsektől átfedett fekete bokrokban a fasor mentén ugyanilyen macskák bujkálnak, és minden toppanásuk egy-egy újabb lépés a gyülekezőhely felé. Minden szempillantással, amely a kendős arc mellett elsuhan, közelebb jut a halálhoz.
A végtelen fasor elején két férfi jelenik meg szürke bőrkabátban, szemükbe húzott zöld kalappal. Feltűnően katonás léptekkel közelednek...
Szemében kilobban az élet utolsó szikrája, ólomnehéz feje lekonyul. Mellette lépked valaki, és egyre beszél. De hogy Schleimné-e vagy Jarnýné, az már mindegy. A bőrkabátosok közelebb érnek, és az ő mellére hajtott fejét nézik. Amikor húszlépésnyire vannak, felkiált. Ez nem én vagyok, ez itt valaki más... de szürke szemük már áthatolt az aktatáskáján, amely különben is üres. Istenem, ez nem csillag, hát nem látják, hogy egy falevél hullott a mellemre? Érzi, hogy elpirul, letagadta magát szegény, de hiába. A macskák mintha nyivákolnának a bokrokban. A feje és a törzse egyetlen darab ólommá forr össze. Ködfátyolon át látja a két alakot, hét, hat, öt lépésnyire maga előtt, maga mellett pedig valami kendős arcot, amely szüntelenül beszél, magyaráz, aztán elérkezik a pillanat, amikor minden kialszik. Csak az ólmot érzi a fejében.
És ekkor csoda történik.
Az egyik bőrkabátos hátrafordul, mintha látni akarná, ki jön mögötte, és valamit mond a másiknak. Aztán elmennek mellette, ügyet sem vetnek rá.
- Még azt akarom mondani, Mundstock úr - hallja maga mellett a siránkozó hangot -, hogy az úr hetek óta írja a végrendeletét, és nikotinmérgezést kapott.
- Uramisten, mi történt tulajdonképpen? - ráébred, hogy egy percre elvesztette az eszméletét, és mégis mindent látott maga körül. - Istenem, de különös volt...
- Igen - folytatja a sírós hang -, de a bátyja, aki meghalt, előre látta ezt. Bizonyára ismerte, Mundstock úr. Ugyanúgy hívták, mint az urat, csak ő Rudolf volt, és Vyšehradon lakott. Az úrnak kékülni kezdett a keze, és megdagadtak az ujjai, olyanok voltak, mint az érett szilva, hát a végén rászánta magát, hogy orvoshoz menjen. Ennek már egy hónapja...
Hátra kell fordulnia.
A két kabátos hát és a két fej kemény, katonás ütemben eltűnik a fasor végén.
Érzi, hogy leküzdött valamit.
A halál két Gestapo-tiszt alakjában közeledett feléje, már a csillagja után nyúlt, aztán hirtelen - semmi. A halál hátranézett, mondott valamit önmagának, és továbbment. Mintha abban a megsemmisítő pillanatban ő itt se lett volna. Mintha az öregasszony egyedül tipegett volna, önmagával beszélgetve valami nikotinmérgezésről. Mintha most is az történt volna, mint a Havelskán. Látták, de ő nem volt ott, és most ugyanez ismétlődött meg, csakhogy fordítva.


KiadóEurópa Könyvkiadó, Budapest
Az idézet forrásaFuks: Mundstock úr, p. 23-26.

minimap