Gellner, František: Az örök láng (Věčný plamen Magyar nyelven)

Toužebné vzdechy, přísahy, sliby,
slzy a zoufalství nakonec ―
rcete, kam lidstvo by přišlo, kdyby
prožívalo vždy tutéž věc.

Jel světem rytíř, krev z rány mu tekla,
znak paní své nosil ve štítu. ―
Ne, nejste první, jež mi to řekla.
Bez citu? Tak tedy bez citu.

Neprosil boha a nectil krále,
popíral všechno vesele.
Poměrně nejpozději mu ale
svitlo, že nejsou andělé.

Náhradou za víru, za touhy prosté,
které mu byly odňaty,
mdlým světlem v duši vědomí roste
lásky a života podstaty.

Sen, skutečnost dějů žen krása nám říká
nejenom tváří a postavou,
i uměním švadlen a kloboučníka,
ba i svou kadeří nepravou.

V tmách noci, jež v prostoru hranice boří,
v objetí tichém a znaveném
se zjevuje věčný život, jak hoří
klidným a ponurým plamenem.
   
   
   
(Posztumusz, 1903 után)

Mondjátok vágyak, ti eskük, igéret,
könnyek, te reménység mely beteg ―
mi lenne sorsa az emberiségnek,
mindig csak ugyanazt élve meg?

Kóbor lovag járt, sok sebe vérző,
egy hölgynek a képe kebliben. ―
Nem kegyed az első ezt felidéző.
Szenvtelen? Oké, hát szenvtelen..

Tojt az imára, fütyült királyra,
vidáman mindent tagadott,
s a legkésőbb neki állt el szeme-szája,
hogy mesebeszéd az angyalok.

Hite s a vágya mind semmivé lett,
mind el lett véve, elvetélt,
helyettük homályban leste az élet
no meg a szerelem lényegét.

Mi való, mi álom, nő szépsége mondja,
nem csak az arca, a dereka,
de varrónő tűje is, kalapos gondja,
sőt dauerolt, festett szöghaja.

A térnek a határán áttörő éjben,
a lankatag átkarolásban is
feltárul az örök élet egészen,
lidérces lángja nem hamis.
   
   
   
Nem minden érthető a versben; ez ugyan sok verssel előfordul, nagy versekkel is, de Gellnertől inkább szofisztikálatlan sőt faragatlan gondolatokhoz és hétköznapias sőt hivalkodóan primitív hanghoz szoktunk hozzá. Lehet, hogy pusztán azért érthető itt-ott nehezen, hogy mit miért mond, mert a gondolatai kuszák és a maguk módján itt is hányavetiek? Tételezzük fel, hogy nem ezért.

Az 1. versszak érthető: Szerencsés dolog, hogy világunkban árok is van, gödör is van, mert különben még rosszabb volna. (Švejk: „Gazember is kell a világba. Ha mindenki mindig csak jót akarna, már rég agyonverték volna egymást az emberek”...) Feltételezhető, hogy a többi versszak ezt a tételt hivatott illusztrálni. De hogyan?

2. versszak. Hogy’ kerül ide a kóbor lovag? Úgy látszik, valamely hölgy azzal jött vagy jöhetne neki, hogy bezzeg a középkorban vásárra vitték bőrüket a férfiak a nők szerelméért, de ma szenvtelenek. Erre azt válaszolja a vers, hogy „Na és aztán?!” Vagyis: akkor úgy volt, most meg így van, ettől kerek a világ, nem lehet mindig ugyanazt a nótát fújni.

A 3. versszak első pillantásra úgy érthető, hogy ugyanarról a lovagról beszél, hiszen nem nevez meg újabb alanyt. De valószínűtlen, hogy a több sebből vérző és szíve hölgyéért a messzeségen át rajongó lovag mindent tagadott, ráadásul vidáman. Úgy látszik, itt már saját magáról beszél a költő harmadik személyben; ő is még egy király illetve császár alattvalója volt. De ha mindent tagadott, akkor miért csak később (az eredetiben szó szerint: „Viszonylag a legkésőbben”) jött rá, hogy angyalok nincsenek? Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy nincsenek jó emberek, hogy az emberek nem angyalok?

4. versszak: érthető.

5. versszak. Miért a nő szépsége mondja meg nekünk, hogy mi az álom és mi a valóság? És főleg hogyan? Ennyi volna a valóság lényege? De azért szép és szimpatikus gondolat ez. A nő szépségén nem csak külső testi szépségét érti, hanem „a varrónő és a kalapos művészetét” is (ez áll szó szerint az eredetiben), vagyis nem csak természetes, hanem járulékos, mesterségesen megtoldott szépségét is.

Utolsó versszak. Hogy az éjszaka sötétje áttör a tér határán (ered.: határain), az furcsa és misztikusan hangzó tétel, de jelentheti ezt: A „tér” határai = az emberi lények közötti határok. Éjszaka az ember (mármint a férfiember...) szoros kapcsolatba kerül a szó szoros értelmében kézzelfogható női szépséggel, és ezzel áttör egy határt, egy kerítést. Ebben, tehát a szeretkezésben nyilvánul meg az örök élet. Nem tette hozzá: „Az az örök élet, amelyet a vallás ígér, miközben olyan negatívan viszonyul a nemiséghez”, de alighanem erre gondolt, és gondolhat erre az olvasó is, hiszen bele van írva a versbe, hogy a költő, aki felfedezte az örök életnek ezt a lényegét, előzőleg abbahagyta az Istenhez való imádkozást.

Ebből az következik, hogy az egyetlen lényegbe vágó dolog a tér határainak éjszakai áttörése, és hogy elég volna nem csinálni semmi egyebet. Ez ellentmond az első versszaknak. De nem baj az, annál érdekesebb. Még senki sem halt bele egy ellentmondásba, mondja egy zsidó közmondás. Sőt talán nem is mond ellent: hajdan a trubadúrok és kóbor lovagok korában az ideális szerelem a szex nélküli, tisztán szellemi-lelki szerelem volt, de hová jutna a világ, ha mindenki ehhez tartaná magát? Ezért a mai ideál a szerelem nélküli szex, a határok éjszakai áttörése.