Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hostovský, Egon: Általános összeesküvés (Všeobecné spiknutí Magyar nyelven)

Hostovský, Egon portréja

Vissza a fordító lapjára

Všeobecné spiknutí (Cseh)


Spal jsem dlouho, předlouho bezesným spánkem, a když jsem se probudil, byla už zase noc, ale noc milosrdná, do jejíhož plachtoví našeptával vítr, co konejšivého pochytil na moři, na Hudsonu, pod oblaky a v podzimních košatinkách parků. Na záclonách, na zdech i na podlaze blikala barevná světélka v jakémsi uličnickém signalizováni, a zvenčí kdejakou skulinou dral se ke mně z plných měchů bujný van, jímž dýchaly podzim a hvězdnatá noc a město miliónů, jemuž se nechtělo spát. Byl jsem omládlý a osvěžen.
Vyklonil jsem se z okna do stříbřitého šera, do pocelů větru a vonného šumění platanů a bylo mi, jako bych měl křídla. Kde se vzala tu se vzala v mé paměti věta, kterou jsem kdysi dávno vyslechl: A vše se mně zprotivilo, jenom voda ve stroužkách, spánek a noc zůstaly krásné.
Připadalo mi, že mám zase odvahu a sílu. Cítil jsem, jak se mi tváře i ústa rozšiřují v úsměv. Celý můj obličej asi zářil, že bych si jim mohl svítit ve tmě na cestu. Dobrý, milosrdný spánek! Jednou jej oslavím celou stránkou povídky, jestliže vůbec kdy ještě něco napíši. Ano, jestliže vůbec kdy ještě vezmu pero do ruky. Proč ona mi vlastně řekla, že už sotvakdy co stvořím? Ona! Ach, Bože, co jsem to vyvedl!
Mrak vzpomínek zakryl milosrdnou pohodu tam venku i ve mně. Co jsem to provedl? Kolik bláznovin jsem naježil proti sobě? Vždyť to všechno nedává smysl! Spiknutí? Jaké spiknutí? Čert mi našeptal tohle slovo! Ale přece jsem téměř nic nepil, a myšlenka, že by mi někdo něco namíchal do sklenky, zdá se mi pojednou tak hloupá jako většina včerejších nápadů.
Ať už se stalo co stalo, teď krok za krokem musím napravit, co se napravit dá. Možná, není-li přání otcem myšlenky, že to bude snazší než tuším. Kdybych jen věděl, co a jak se přihodilo, kdybych se mohl opřít o jednu jedinou obdobnou zkušenost! Aha, hledám už zase precedens.
Tak ve vlastní zkušenosti jej zatím nemohu nalézt. A přece jsem od jiných slyšel vyprávět příběhy, jež jsou poněkud podobné tomu, co mě postihlo. Naše největší zabedněnost spočívá v odmítání takové skutečnosti, kterou si nedovedeme vysvětlit. Jako bychom si dokázali vysvětlit kde co! Mexické houby a narkotikum a podstrčený „Life“ (jako důkaz úkladu) jsou pro ni, plavovlasou kouzelnici, i pro mne přijatelnější než faktum (smím užit toho slova?), že jsem na nějaký čas viděl a slyšel, co ostatní neviděli a neslyšeli. Proč musím lhát, že jsem se opil, proč si musím namlouvat, že mě někdo přiotrávil? A při tom se s nevysvětlitelným nevypořádávám, schovávaje jako poslední trumf v náprsní tašce obálku s adresou a telefonním číslem Jiřího Becka, kterého, jak se zdá, včera tady kromě mne nikdo neviděl. Já vím, hlava se z toho motá, ale... to jen těm, jimž na mně záleží, tedy především Janu Barešovi z Náchoda. Nad šílenými zkušenostmi a řečmi staré, křivonohé černošky z Harlemu se nikomu hlava nezamotá, ani Phoebe samotné.
Tak precedens, honem, precedens! Vypravoval mi kdysi v Praze starší přítel, kterak se mu přihodilo cosi tak nevysvětlitelného, že pak z leknutí čtrnáct dní nevylezl z postele. Ten přítel byl ovšem básník a nadto kvartální opilec, ale jeho příhodu nelze vysvětlit ani básnickými vidinami, ani alkoholem. Byl několik dní a nocí mimo dům na okružní prohlídce pivnic a vináren. Když se konečně zas jednou za rozbřesku octl před starobylým domem na Malé Straně, v němž před ním bydlívali dokonce i dvořenínové českých králů, zjistil, že někde potratil čtvrtkilový klíč, stejné starobylý a věkem sešlý jako vrata, pro něž byl kdysi ukován. I zazvonil můj přítel na domovnici. Domovnice přišla otevřít v nočním hávu, zívala na plnou hubu, a jako obvykle vrávoravému básníku ani nepoděkovala za štědrou peněžitou odměnu, o křesťanském pozdravení nemluvíc. A to jediné, čím se lišila od své podoby z tolika opilých nocí minulých, byl jakýsi bílý turban kolem hlavy, kterým si snad svázala umyté vlasy. Manželka mého přítele nazítří (vše v tom domě a v té rodině se opakovalo po nekonečná léta s pravidelností až bolestnou) budila navrátilce bandurskou zvlášť hlučnou, a to v hodině nemilosrdně časné.
„Kde jsi zas byl pět dní a pět nocí, pobudo mizerný? A jak ses sem vůbec dostal, vždyť jsi nechal klíč tady na stole? Slyšíš, ty budižkničemu? Aspoň na to mi odpověz! Jak ses dostal domů, kdo ti otevřel?“
„Pro takovou podrobnost mě budíš, Haničko? Kdo jiný by mi otevřel než domovnice?“
„Co to žvaníš, ty opilče? Vždyť naše domovnice předvčírem umřela na mozkovou mrtvici!“
Nikdy se nevysvětlilo, jak se můj přítel dostal domů. V tom starobylém domě bydlili jinak jen lidé spořádaní, ani opilci, ani básníci, a z těch počestných nikdo v noci vůbec, a oné noci zvláště (jak přítelova manželka později zevrubně vyšetřila), nevracel se po jedenácté, tím méně za rozbřesku, aby snad náhodou nachmelence vpustil do domu. Jediný zvonek na vratech vedl do bytu zesnulé domovnice.
Nuže, záhada! A vzpomínaje teď na tuto strašidelnou historku, usmívám se, jako jsem se usmíval, když mi o ní přítel poprvé vykládal. I on se nakonec tehdy smál. Proč obdobně nejít s humorem na to, co potkalo včera mne?
Hm, byl by to divný humor, podivnější než mexické houby! Dobře, ne tedy humor, ale co místo něho?


KiadóMelantrich, Praha
Az idézet forrásaEgon Hostovský: Všeobecné spiknutí, p. 148-150.

Általános összeesküvés (Magyar)


Sokáig, nagyon sokáig aludtam álomtalan álommal, és amikor felébredtem, már újra éjszaka volt, ám könyörületes éjszaka, melynek dagadó vitorláiba a szél belesuttogta, ami vigasztalót-balzsamosat csak felkapott a tengeren, a Hudson folyón, a felhők alatt és a parkok őszi lombfonataiban. A függönyökön, a falakon és a padlón tarka kis fények villóztak, mint pajkos utcakölykök titkos jelzései, és odakintről valamilyen résen teli tüdőből fújt befelé a szilaj fuvallat, amit az ősz, a csillagos ég és az aludni nem akaró, nyughatatlan milliós város lélegzett ki. Megfiatalodtam és felfrissültem.
Kihajoltam az ablakon, bele az ezüstös félhomályba, a csókot lehelő szélbe, a platánok illatos susogásába, és úgy éreztem, mintha szárnyam lenne. Vajon honnan merült fel egyszerre csak emlékezetemben a mondat, amit valamikor réges-régen hallottam: És minden utálatossá lett nékem, csak a csörgedező víz, az álom és az éjszaka maradt szép.
Úgy tetszett, hogy visszanyertem erőmet és bátorságomat. Éreztem, amint arcom és szám mosolyra húzódik. Alighanem egész arcom úgy ragyogott, hogy bevilágíthattam volna magam előtt az utat a sötétben. Derék, könyörületes álom! Egyszer majd álló oldalon dicsőítem elbeszélésemben, ha ugyan egyáltalán írok még valamit. Igen, ha egyáltalán tollat veszek még valaha a kezembe. Voltaképpen miért mondta nekem, hogy aligha fogok már bármit is alkotni? Ő, igen ő! Óh! Istenem, mit műveltem!
Komor emlékfelleg takarta el az odakint és bennem szétömlött könyörületes nyugalmat. Mire vetemedtem? Mennyi őrültséget halmoztam fel magam ellen? Hisz ennek az egésznek semmi értelme! Összeesküvés? Miféle összeesküvés? A sátán sugallta nekem ezt a szót! De hát jóformán semmit sem ittam, és a gondolat, hogy valaki valamit belecsempészett a poharamba, hirtelen éppoly nagy ostobaságnak tetszett, mint a többi előző napi ötlet.
Bármi történt is, most lépésről lépésre helyre kell hoznom, ami még helyrehozható. Lehet, hacsak nem a kívánság sugallja e gondolatot, hogy könnyebb lesz, mint hiszem. Bárcsak tudnám, mi és hogyan történt, bárcsak lenne egy, legalább egyetlenegy hasonló élményem, amire támaszkodhatnék! Aha, már megint precedenst keresek.
Saját tapasztalataim tárházában egyelőre nem lelek ilyet. Ám másoktól hallottam olyan történeteket, amelyek némiképp hasonlók ahhoz, ami velem esett meg. Legnagyobb korlátoltságunk abban rejlik, hogy elutasítjuk azt a valóságot, amit nem tudunk megmagyarázni. Mintha bármit is képesek lennénk megmagyarázni! A mexikói gombák és a narkotikum, a szántszándékkal ottfelejtett Life (mint a merénylet bizonyítéka) számára, az aranyhajú varázslónő számára és számomra is elfogadhatóbb faktum (vajon használhatom-e ezt a szót?), mint az, hogy egy bizonyos ideig olyasmit láttam és hallottam, amit mások nem láttak és nem hallottak. Miért kell hazudnom, hogy beszívtam, miért kell bebeszélnem magamnak, hogy valaki kis híján megmérgezett? S közben mégsem boldogulok a megmagyarázhatatlannal, végső tromfként egy borítékot őrizgetve a tárcámban, rajta Jiří Beck címe és telefonszáma, akit, úgy tetszik, rajtam kívül senki sem látott tegnap este. Én tudom, szédül az ember tőle, de... csak az, aki fontos nekem, tehát mindenekelőtt a náchodi Jan Bareš. Az öreg, görbe lábú, harlemi néger bejárónő eszelős élményeitől és beszámolóitól senki sem szédül, még ő maga sem.
Szóval, egy precedenst, gyorsan, egy precedenst! Annak idején Prágában egy idősebb barátom mesélte, hogy valami annyira megmagyarázhatatlan történt vele, hogy aztán rémületében kerek két hétig ki se mászott az ágyból. Szóban forgó barátom persze poéta volt és időszakosan leitta magát, ám erre az esetre sem a költői látomások, sem az alkohol nem szolgálnak kellő magyarázattal. Egyszer több napon és éjszakán át házon kívül tartózkodott, szemleúton lévén a város sörözőiben és borozóiban. Midőn egy hajnalon végre újfent ott találta magát a Malá Stranán lévő otthona, egy ódon ház előtt, ahol is hajdanában a cseh királyok udvaroncai laktak, konstatálta, hogy elveszítette a negyedkilós kulcsot, amely éppoly ósdi és ütött-kopott volt, mint a kapu, amihez egykoron kovácsoltatott. És ekkor a barátom csöngetett a házmesternénak. A házmesterné hálóköntösben jött ajtót nyitni, teli szájjal ásítozott, és szokás szerint még csak meg sem köszönte a tántorgó poétának a busás pénzbeli fizetséget, a keresztényi üdvözlésről nem is szólva. És az egyetlen, amiben küllemre különbözött a számtalan múltbéli részeg éjszakán látottaktól, az a feje köré tekert fehér turbánszerűség volt, amivel talán frissen mosott haját kötötte be. Barátom hitvese másnap (e házban és e családban hosszú-hosszú éveken át minden már-már gyötrelmes szabályszerűséggel ismétlődött) különösen harsány ricsajjal ébresztette a hazatértet, mégpedig irgalmatlanul korai órán.
- Hol voltál már megint öt nap és öt éjjel, nyomorult csavargó? És egyáltalán, hogy jutottál be, ha egyszer itt hagytad az asztalon a kulcsot? Hallod, te semmirekellő? Legalább erre felelj! Hogy kerültél haza, ki engedett be?
- Ilyen semmiség miatt versz föl, Hanička? Ugyan ki más engedett volna be, ha nem a házmesterné?
- Mit locsogsz, részeges fráter? Hiszen a házmesternénket tegnapelőtt megütötte a guta!
Sohasem derült rá fény, hogy jutott be a kapun a barátom. Az ódon házban egyébként csupa rendezett életű polgár lakott, nem voltak közöttük sem korhelyek, sem poéták, és e nagyérdemű közül senki, de senki sem járt haza éjszaka, és ama bizonyos éjszakán tizenegy után végképp nem (ahogy ezt később a barátom felesége tüzetesen kinyomozta), s még kevésbé hajnalhasadtakor, hogy netán bebocsáthatta volna a pityókás költőt. A kapun lévő egyetlen csengő a megboldogult házmesterné lakásában szólt.
Vagyis, rejtély a javából! És felidézvén eme kísérteties történetet, mosolygok, mint ahogy akkor mosolyogtam, amikor a barátom először mesélte el. És a végén ő is nevetett. Akkor miért ne vehetném humorral azt, ami tegnap történt velem?
Hm, furcsa humor lenne, furcsább még a mexikói gombáknál is! Rendben, a humor törölve, de akkor mi van helyette?


KiadóSzázadvég/2000, Budapest
Az idézet forrásaEgon Hostovský: Általános összeesküvés, p. 155-158.

minimap