Jelínek, Bohdan: A vizek felszínén (Na vodách Magyar nyelven)

I.
  
Již měsíc vyšel; na zemi se stmělo,
A nebem mráčků několik se hnalo;
Mé veslo časem v tichu zašplounalo,
A větérek mně chladný zlíbal čelo;
Již měsíc vyšel, na zemi se stmělo.

A po vlnách náš temný stín se kradl,
Jak za láskou se tiše stesky plíží.
Já slzu v oku uvězil jsem stíží,
A pustil veslo, ve tvou náruč padl;
Stín jeden temný po vlnách se kradl.
   
  
II.
   
Loď naše stojí; staré, mokré veslo,
To na hladinu klidnou kapky roní;
Stín v zeleno se smutně táhne po ní,
V houšť večerní se tiše šero sneslo.
Loď naše stojí, na přič mokré veslo.

Jak krůpěj k toku řadí den se ku dni.
O dítě, líbej — nemař slovem dobu!
Čas dojde brzy, brzy svého hrobu;
Rok prášek mizí ve bezedné studni,
A prášek k prášku řadí den se ku dni.

I.

Fent volt a hold már; földre szállt az este,
Az égen felhők vonultak sebessen;
Evezőm neszezett hogy ne siessen,
Egy hideg szellő homlokom kereste;
Fent volt a hold már, földre szállt az este,

A vizen sötét árnyunk lebegett lenn,
Mint a vágy kúszik szerelem nyomában,
A szememben egy könnycseppet találtam,
S nem evezőt: kezed kezembe vettem.
A víz színén sötét árny lebegett lenn.


II.

Áll csónakunk; ázott az evezője,
Csepeg a víz a víz békés színére;
Komorzöld lesz az árnyék messze érve,
S szürkület ül csendben arra a zöldre.
Áll csónakunk, keresztben evezője.

Mint vízcseppek peregnek napok, éjek,
Csókolj, ó, gyermek — ne játszd el idődet!
Az idő porlad, gyorsan sírba görbed;
Az évek feneketlen kútba térnek,
Mint porszemek peregnek napok, éjek.