Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Jesenská, Růžena : A császár utolsó monológja (Císařův poslední monolog Magyar nyelven)

Jesenská, Růžena  portréja
Israel Efraim portréja

Vissza a fordító lapjára

Císařův poslední monolog (Cseh)

                

Já Hermes Trismegistos (1) jsem?

Neb básník, který závratné své verše pouze snil?

Jsem žebrák? Člověk efemera, (2) vydrážděný snem?

Neb císař? Císař jsem, jenž den své vise uplatnil?



Vše spíše jsem, než toto poslední,

a přec, já divnou zlatou korunu

sám zhotovil. A pro koho? Můj Bože, polední

přízračné bílé slunce hořelo, když bez trůnu

královna (3), žena drahá kladouc si ji na hlavu

užasla nad úchvatnou skladbou vzácných kamenů,

a líbala mne, strašně líbala mne...

Mám o říši se starat, myslím na hvězdy a na ženu –

a cítím závrať ze všeho a těžkou únavu,

zřím jako ve snu paprskův a jisker sítě klamné.


Já nejkrásnější jaspis na koruně té jsem lépe vyřezal

než Hesse Villibald (4). Můj drahý syn, můj sladký Julius                                                                       (5)!
Snad hoden koruny té On by byl se stal,

však vytekla krev žhavá z jeho tepen: muselo tak být!

Ó světla půlnoční! Ó vyprosťte mne z hrůz!

Chci procházet se chvíli milou klenotnicí svojí,

před Růžencovou slavností (6) se zbožně pomodlit

a jíti na hvězdárnu, kde se srdce moje bojí

ohromných prostorův, a přece uklidňuje –

tajemstvím světel. Nechci ve tvém černém zrcadle již číst,

můj milý Dée, (7) leč pouze z písma hvězd, jež podmaňuje

a jehož čistou pravdou je si člověk jist;

již nechci zlata, drahokamů vyrobit,

ni tinktur záludných. Je pozdě na vše. Chci jen svatý klid!



Ach, vím, můj drahý Tychone, tvé hvězdy neklamou,

jsou věrné jako ty, můj Stradone a Jene Achene. A vám                                                                    jsem nevěřil!
Vy nejlepšími jste mi byli přáteli a nejkrásnější žena byla                                                                  mou
a věčnosti měl nadhvězdné můj život stil! (8)



Tisíce topasův a opálův a bílých safírů

jsem včera pohladil. Jak snivě svítily do světel vesmíru!

Ach, přišla noc, a stojím opuštěn natí městem zázračným,

jež tolik miluji! Lvi řvali v ohradě svou píseň vášnivou,

jež do ticha se vrývala linií tesklivou,

a já jsem vzpomínal, a já jsem soumračným

večerem viděl dál než zlaté oči lví. Noc věže ztemnila

do zjevů kouzelných. A zřel jsem kameje v prohlubních                                                                    půlnočních,
jež řezal jenom Osud nebo Bůh, noc zlatem zdobila.

Ó noci záhadné! Zakleté poklady jsem přivolával z nich!



Mít všecko nejkrásnější, nejvzácnější, nejpamátnější.

Mít vše! Ach, co to znamená? Můj Bože! Všecko opustit!

Chtěl pastýřem bych být, jejž velikost hor zkonejší

a zřídlo čistých studánek naučí život tiše pít.



Čarovné hodiny mé dlouho stály. Dnes však odhodlám se,                                                                natáhnu je zas
a počkám do svítání, až mi na poslední otázku mou odpoví

ručička malá a s ní smutné odbíjení; duši pošlu za stříbrné                                                                sloupoví.
Miluji Prahu, Corregia a Samotu a nejdálnějších světel jas.

Ne, ani již se neptám hvězd. Jen čekám. Vše jsem žil a                                                             toužil víc než měl:
ach, jak se prostor nade mnou v milion jisker rozechvěl!



Apotheosa Augustova tiše ukončena,

a moje nezačata! Nejsem císař, nejsem Hermes, ani                                                                      poeta, nic nežli
bledý nadšenec. A cítím osudně, že všecky zákony a pouta                                                                moje uložena
jsou tady v kodexu! Cos ohromného! Zazděn ctnostný                                                                      mnich
jej psal po dlouhá, temná století. Je poseta

hvězdami svatá jeho práce, zastíněna němou půlnocí

a prostoupena ponurými stíny zjevů tajemných;

a ještě bez konce a bez moci

by dílo bylo zůstalo, však mnichu pyšně pomáhal

sám Satan – nad velikou jeho prací polotvůrce stál!



Kodexu odvážlivě dotýkám se, a tím chmurných                                                              Satanových křídel...
Teď hodiny mé odbíjejí. Hvězdy blednou. Život ubíhá.

Za zlatou branou hvězd se všecko promění. Křišťálných                                                                    zřídel
již šum a srdce tichne tep, a pravdy obzor uniká. Jde život                                                   v nebytí, a nestíhá
sen snu a láska lásky. I já míjím. Vím, že nejsem nic, jak                                                           duši otevírám snům,
již ani žebrák nálad nejsem, nevztahuji rukou svých

již ani k zemi, ani k nebi, a mé srdce – smutné arkanum –

umlká jako pohádka o hvězdách uhaslých.

     

      

     
.............................
(1) Řecký bůh magie; jeho postava vznikla pravděpodobně splynutím řeckého Herma a egyptského Thota. Jemu připisované knihy, tzv. Hermetica, byly v středověku základem alchymie. – Rudolf II. shromažďoval kolem sebe v Praze alchymisty, kabalisty, hvězdáři, vědci, umělci a znalci umění. Mezi nimi byl jistou dobu i Giordano Bruno, který v jednom ze svých spisů označuje císaře jako nového Herma Trismegista, jehož vláda je začátkem nové historické epochy.
(2) jepice, též něco pomíjivého, prchavého
(3) Kateřina Strada, císařova milenka.
(4) Rudolfův dvorní klenotník.
(5) Jde o syna Rudolfa a Kateřiny, celým jménem: Julius Caesar d’Austria. Byl šílenec a sadista, tak že Rudolf byl nucen odstranit ho z dvora a poslat ho do Č. Krumlova. Julius terorizoval svoje okolí; podle jistých zdrojů byl na Rudolfův rozkaz zavražděn. Báseň pravděpodobně naráží na tuto verzi jeho osudu.
(6) Růžencová slavnost: Dürerův oltářní obraz, dnes v pražské Národní galerii.
(7) správně Die.
(8) dnešní pravopis: styl.



FeltöltőEfraim Israel
KiadóELTE BTK Szláv Fililógia Tanszék
Az idézet forrásaCseh költők antológiája II. 19. századi költők
Könyvoldal (tól–ig)498
Megjelenés ideje

A császár utolsó monológja (Magyar)

       

Hát én Hermész Triszmegisztosz (1) vagyok?

Vagy költő, ki csak álmodta szédítő verseit?

Koldus vagyok? Ember-tiszavirág, magam is csak                                                    világraálmodott?
Vagy császár, ki tapinthatóvá tette látomásait?



Bármi vagyok, csak ez utóbbi nem.

S mégis, különös aranykoronám magam

csináltam. Kinek? Istenem,

perzselt a kísérteties, fehér nap, amikor a tróntalan

királyné (2), drága nő, fejére tette azt,

és elámulva a drágakőkompozíción,

csókolt, csókolt vadul, fogai ajkamat harapták.

Gondom: a csillagok, a nő és a birodalom –

szédülök belé és a fáradtság nyomaszt;

mint álomban látom sugarak és szikrák csalóka                                                               rácsozatját.


A legszebb jáspist koronámba én csiszoltam, én! Szebb                                                                         lett a kő
mint Hesse Villibaldé (3). Drága fiam, én Juliusom (4)!

Tán a koronára méltó lett volna ő,

de – így kellett lennie! – az ő forró vére kiömölt.

Ó, éjfél fényei! Mentsetek ki, vaskézzel szorít az iszony!

Drága kincseskamrámba hadd megyek be,

jámborul imádkozni a Rózsafüzér (5) előtt,

s a planetáriumba, hol forró szívem iszonyodik remegve

a hatalmas terektől, és mégis lehűti –

a fények titka. Fekete tükrödet én többé nem olvasom,

kedves Dee (6), csak a csillagok betűit,

azoknak tiszta igazságában lehet csak bizalom.

Aranycsinálás, drágakövek? Már nem vonzanak azok,

sem álnok tinktúrák. Késő van! Csak nyugalmat, nyugtot                                                                           akarok!


Ó, tudom, drága Tychóm (7), csillagjaid nem hazudnak                                                    távcsöved egén,
hívek azok, mint ti, Stradám s Jan Achenem (8). És én                                                  nem bíztam bennetek!
Ti voltatok legjobb barátaim, s a legszebb nő enyém;

s csillagfeletti élet adott nekem stílust s életet.



Ezernyi topázt, opált és fehér zafírt

becéztem tegnap. Mily álmodón tükrözték a mindenség                                                             sugarait!
Most itt az éj s én elhagyatva állok e csodaváros fölé ide,

mely oly drága nekem. Oroszlán üvölté vágyát ketrecében                                                                    alant,
éneke a csend gránittömbjére vésett melankolikus                                                                vonalat,
és én emlékezém. (9) És én meszebbre láttam, mint az                                             oroszlán arany szeme,
az alkonyat mögé. Az éj száz tornyot ott

varázsképekké satírozott. Kámeákat láttam az éjfél                                                           szakadékaiban,
miket csak a Sors vagy Isten keze faraghatott.

Ó, titokzatos éjek! Átkos kincseket hívtam elő belőlük én                                                         magam.


Mindenből csak a legszebbet, a legrágábbat, csak azt, ami                                                 fennmarad!
Mindenem legyen! Mit jelent ez? Istenem! Elhagyni                                                        mindent! El lehet?
Lennék juhász, kit a hegyek hatalmassága símogat

és tiszta forrás víztükre tanít csöndben inni az életet.



Sokáig álltak bűvös óráim. De ma erős leszek, felhúzom                                           őket, fel megint,
és várok hajnalig, amíg utolsó kérdésemre válaszol

a kismutató, és az óra üt: lelkem az ezüst oszlopsor mögé                                                       hatol.
Szeretem Prágát, Correggiót, a Magányt s a legmesszibb                                              terek fényeit.
Nem! Most már csillagot sem kérdezek. Csak várok.                       Mindent megéltem, s még többre vágytam én:
hogy reszketett millió szikrává a tér fölém!



Véget ért Apotheosis Augusti (10) csendben

s az enyém el sem kezdődött! Nem vagyok császár,                                         Hermész, még poéta sem,
csak egy rossz rajongó. És végzetesen érzem, hogy                                  minden törvény s minden bilincsem
leírva áll e kódexben! (11) Egetrázó! Egy befalazott                                                             szerzetes
írta hosszú, sötét évszázadokon át. Most csillagdíszesen 

itt áll a szent mű, néma éjfél árnya rajt’,

s bent minden szó mögül ki titkos jelentések árnya les;

befejezetlenül s erőtlen fogott volna állni majd

a mű, de a szerzetest megsegítette a gőg,

a Sátán – félteremtő (12) állt az óriási mű fölött!

A kódexhez nyúlok merészen, s így a Sátán szárnyaira                                                          hágok...
Most ütnek óráim. Halványulnak a csillagok. Az élet                                                                  egyre fogy.
Az aranykapucsillagok mögött minden megváltozik.                                                     Kristályforrások
hangja hal el s a szívverés, az igazság láthatára lehull.                                                A lét nemlétbe rogy,
álom nem kerget álmot, sem szerelmet szerelem.                                  Elmúlok. Semmi vagyok, ha                                                    álmokra tárom lelkemet, tudom,
hangulatok koldusa sem vagyok már, nem teszem kezem                                                                a földre se,
nem nyújtom ég felé se, s szívem – bús arcanumom (13) –

elcsöndesül, mint kihúnyt csillagokról mesélő mese.



......................
(A cím) A császár: II. Rudolf (1552-1612) ném.-róm. császár, osztrák főherceg, cseh és magyar király.
(1) Görög istenség, valószínűleg a görög Hermész és az egyiptomi Thoth isten alakjának kombinációja, a mágia istene. A neki tulajdonított írások, az ún. Hermetica, az alkímia alapműveinek számítottak a középkorban és a reneszánsz korában. – Rudolf alkimistákat, kabalistákat, csillagászokat, tudósokat, művészeket és műértőket gyűjtött maga köré Prágában, köztük volt egy időben Giordano Bruno is; ő egy művében azt írja a forgandó kedélyű, gyenge Rudolfról, hogy “ő az új Hermes Trismegistus”, uralkodása új világkorszak kezdete.
(2) Katharina Strada, a császár kedvese.
(3) Rudolf udvari ékszerésze.
(4) Julius Caesar d’Austria, Rudolf és Katharina őrült, szadista fia. Rudolf kénytelen volt eltávolítani az udvarból, Český Krumlovba küldte. Julius rettegésben tartotta környezetét; egyes források szerint apja parancsára megölték, alighanem erre céloz a versnek ez a helye.
(5) Das Rosenkranzfest (“Rózsafüzérünnep”, magyarul A Rózsafüzér királynője): Dürer festménye. Oltárkép. Ma a Prágai Nemzeti Galériában látható.
(6) John Dee, asztonómus, asztrológus, az ún. hermetikus filozófia művelője, alkimista, matematikus. Rudolf udvarában is megfordult, állítólag eladott neki egy hieroglifákkal írott könyvet. A Deenek tulajdonított fekete tükör (ma a British Museumban) Mexikóból származó
azték kultikus tárgy, fekete csiszolt kő; okkult kutatásokra, a szellemekkel, angyalokkal való kapcsolatteremtésre használták.
(7) Tycho Brache, Rudolf udvari csillagásza.
(8) Jacopo Strada, vagy inkább fia, Ottavio Strada, mindkettő műértő Rudolf szolgálatában. Katharina Strada (l. fent) Ottavio lánya volt. Jan Achen: Hans von Aachen, Rudolf udvari festője és bizalmasa. – A császár gyanakodó és bizalmatlan volt mindenkivel.
(9) Rudolf oroszlánkölyköt kapott ajándékba a szultántól. Tycho Brahe azt mondta a császárnak, hogy horoszkópja azonos az oroszlánjáéval. Mikor az oroszlán kimúlt, Rudolf bezárkózott a szobájába, minden orvosi kezelést elutasított, és három nap múlva meghalt...
(10) Az ókori Rómában “A császár (ti. az elhunyt császár) isteni rangra emelése”. Apoteózis átvitt értelemben = magasztalás, felmagasztosulás. – A gondolat nem világos, talán úgy kell érteni, hogy ‘egy császár felmagasztosulása már életében elkezdődik, ti. a tetteivel, és a halálával tetőződik be, de az enyém el sem kezdődött soha’.
(11) Az Codex Gigasban, az ún. “Az ördög Bibliájá”-ban. Ez a hatalmas, kéziratos és illusztrált könyv valaha Rudolf gyűjteményében volt (ma Stockholmban őrzik). Csehországban, a XIII. században írta egy szerzetes, aki a legenda szerint beavattatta magát a sátánkultuszba. Büntetésből egyetlen éjszaka leforgása alatt meg kellett írnia a világ legnagyobb könyvét, s a könyvnek tartalmaznia kellett az összes tudományos ismereteket. Látván, hogy nem tud megbirkózni a feladattal, az ördöggel íratta meg, a lelkéért cserébe. – A változatos tartalmú kódex többek között a teljes Bibliát is magában foglalja.
(12) = szerzőtárs? Vagy Isten társa/riválisa a teremtésben?
(13) Arcanum: titok, titkos tan, bölcsesség, vagy titkos gyógymód.



FeltöltőEfraim Israel
KiadóELTE BTK Szláv Fililógia Tanszék
Az idézet forrásaCseh költők antológiája II. 19. századi költők
Könyvoldal (tól–ig)499
Megjelenés ideje

minimap