Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Jirásek, Alois: Sötétség (Temno: Historický obraz Magyar nyelven)

Jirásek, Alois portréja

Temno: Historický obraz (Cseh)


Kromě kramářů, mendíků a zpěváčků přicházel na Skalku pravidelně každého roku žebravý mnich z hor, z osamělého kláštera nad Králíky, fráter Marcián, kterého však ve dvoře jinak nepojmenovali než fráter Nedělka. Byl už starší člověk, červený jako brabenec, veselý dobrák. Děvečky a mladé ženy dvorské tropívaly si z něho šašky, když kde mohl se k nim přitáčel, a rozdávaje jim obrázky, hleděl je pohladit, do tváře, do paží štípnout a přitom přimhuřoval blýsknavá očka a zširoka, mlsně se usmíval.
Místo něho zjevil se tu druhého dne po tom, co ten krajkář tak nápadně zmizel ze Skalky, jiný mnich, hubený, přibledlý, zapadlých tmavých očí, vážný, zachmuřeného vzhledu. Přišel už pozdě odpoledne. Čeládka pozorujíc jej, vzpomínala na frátera Nedělku, to že bylo něco jiného; na jeho nástupce si nikdo netroufal. A on si čeládky hrubě nevšiml. Jen správce si hleděl a získal si ho. Vážný mnich, jenž za hovoru občas položil obě dlaně na prsa a oči vzhůru obrátil, se mu zalíbil. Pozval jej k sobě, i nocleh mu nabídl.
Po večeři s ním dlouho seděl za stolem pod svatými obrazy, pod věčným světýlkem u nich, při světle lojové svíčky. Její zarudlá zář pokmitovala po obrázcích na stěnách. O těch obrázcích se mnich rozhovořil, o Pannách Mariích nejhorlivěji, a s obzvláštní úctou a s nadšením o svatohorské a mariacelské, o těch poutnických jejich místech, pak o sv. Salvátoru chrudimském, ten že den ode dne více přitahuje provázky svaté lásky (položil dlaně na prsa a obrátil oči), jak mocné a vznešené, tak i ponížené, že nebožtík císař Leopold, když byl s dvorem v Pardubicích, dal si ten zázračný obraz z Chrudimě do Pardubic na zámek přinésti, tři dny že ho měl u sebe a pak že jej vrátil skrze dvorského kaplana a sto dukátů že poslal darem; a teď také tak tenhle divotvůrce -
Mnich upřel oči na rytinu sv. Jana Nepomuckého. Okamžik mlčel. Zasmušilá tvář se mu vyjasnila náhlým paprskem světlého pomyšlení a s radostnou, zbožnou pochlubou hlásil správci, klada si dlaně na prsa, že viděl vlastnoruční podpis sv. Jana, že byl tak šťasten a že jej mohl políbit. „Kde, kde,“ vydechl správce, jenž seděl přihrben s rukama na kolenou sepjatýma, nespouštěje z mnicha očí. Nedbal, že venku tmou studeného večera spustil se déšť a prudký vítr.
„V Litomyšli. Tam mají starý pergamen latinský a na tom je podepsán.“
„Svatý Jan! A vlastní rukou!“
„Joannes Welflini, tak.“
„A je to pravé?“
„Jistojistě pravé. Vždyť to litomyšlský magistrát poslal do Prahy velebné konzistoři a tam potvrdili, že to podepsání s vlastní rukou neb písmem sv. Jana Nepomuckého se srovnává. A tak jestliže předtím ten podpis v úctě měli, teď tím více, a každý, kdož mohl, nemeškal na něj se podívat a políbit ty svaté písmeny.“
„Och; kdo moh!“ teskně i závistivě povzdechl správce.
„Však také tím líbáním, jak se lidé hrnuli, začal se ten svatý podpis kazit, a tak dal litomyšlský magistrát ten pergamen do řezbářského rámu a za sklo, a tak je teď vyvěšen v rathouze k veřejné cti a slávě svatého Jana.“
„Kdybych tam mohl! Ale kdež –„ Správce stáhl čelo. „Náš pan regent,“ mávl rukou, „ten by mne nenechal. Starý člověk, ale lehkovážný, nic pobožný, snad ani v peklo nevěří.
Alespoň říká, že tam není tak, jak kněží kážou. A čertem ďáblem hází –“
„Jen aby se mu nezjevil, hned by přestalo klení, do smrti by se neusmál.“
„Je hrozný čert -“
„Hrozný.“ Mnich povzdechl. „Podívání na něj - To jednou -“
Správce nahnul se dychtivě nad stůl, aby byl fráterovi blíž. Ten začal:
„V Paříži se to stalo. Tam tři študenti měli při sobě spiritum familiarem, to jest špiritusa, ďábla. Toho užívali za lokaje. Čert sloužil jim už několik měsíců v lidském způsobu, a velmi pilně a ochotně. Jednoho pak času, když ti studenti seděli spolu v jednom pokoji a ten pekelný služebník jim posluhoval, dali se s ním do rozprávky. Všelijak se ho dotazovali, až pak ve své zbujnosti ho požádali, aby na sebe vzal svou tvářnost, aby se jim v ní ukázal. Čert se zdráhal, toho aby na něm nežádali, že toho pohleděni lidská mdloba nesnese, že člověk od toho hned umře. Ale všeteční hejskové nedali, mocně ho k tomu měli, že by třeba na všechny ďábly a zatracence mohli pohlídnout. Inu, tehdy když nechtěli polevit, složil čert ze sebe lidskou tvářnost a proměnil se ve svou podobu.“
Správce vzrušen napětím a dychtivostí třeslavě povzdechl.
„A hle,“ mluvil mnich zvolna jakoby zkormoucen, „sotva se na něj podívali, ihned se tak zděsili, že jeden z nich tu náhle zcepeněl, druhý hrůzou chtěl utéci, vyskočil z okna a srazil hlavu.“
„A třetí -“ Správce měl oči vykuleny.
„Ten zůstal sice naživě, ale ihned zbělel jako sníh a jako osika se třásl, až bylo líto na něj pohledět. Když přišel k sobě, vypravoval, co se stalo, a pak, aby své hříchy mohl oplakat, vstoupil do řádu františkánského; ale dřív než odbyl noviciát, sešel ze světa.“ Fráter položil dlaně na prsa, neobrátil však očí ke stropu, nýbrž sklopil je. Chvilku tak seděl jakoby v teskně zbožném zamyšlení. Správce, jemuž proskočily zarudlé skvrny ve tváři, se ani nehýbal. Věčné světýlko pod obrazy mžikalo zlekaně, lojová svíčka na stole čadila a tekla. Do dusného ticha klenuté jizby zahlomozil venku vítr a déšť kropil okna zalitá černou tmou.


KiadóOdeon, Praha
Az idézet forrásaAlois Jirásek: Temno: Historický obraz, p. 49-53.

Sötétség (Magyar)


A szatócsokon, koldusokon és énekesen kívül szabályszerűen megjött Skalkára a hegyekből a Králíky fölötti magányos klastromból minden évben egy barát, Marcián fráter, akit azonban a majorban csak mint Nedělka frátert emlegettek. Öregebb ember volt, vörös, mint a vöröshagyma, jó lelkű, vidám alak. Az udvarbeli lányok és fiatalasszonyok mulattak a csínjein; ha szerét ejthette, odasündörgött hozzájuk, és képeket osztogatva simogatni igyekezett őket, az arcukat, karjukat csipkedni, közbeni a csillogó szemével hunyorgatott, és szélesen, pákosztosan mosolygott.
Rákövetkező nap, hogy az árus Skalkárál olyan feltűnően eltűnt, egy másik barát jelent meg helyette, sovány, sápadt, sötét beesett szemű, komoly, mogorva tekintetű. Már késő délután érkezett. A cselédségnek, ahogy meglátta, Nedělka fráter jutott az eszébe, az másféle ember volt; senki sem számított rá, hogy utódja jön. Ez pedig nem nagyon hederített a cselédségre. Csak az ispán érdekelte, s azt meg is nyerte. A komoly barát, aki beszéd közben gyakran tette két tenyerét a mellére, szemét pedig az ég felé fordította, megtetszett az ispánnak. Behívta magához, s éjjeli szállást is fölajánlott neki.
Vacsora után sokáig elült vele az asztalnál a szentképek alatt, az örökmécseseknél, a faggyúgyertya fényében. A gyertya vöröses fénye ott hunyorgott a képeken a falon. A barát ezekről a képekről kezdett beszélgetni, a legbuzgóbban Szűz Mária képeiről, különös tisztelettel és rajongással a częstochowairól és a mariazelliről, az ottani zarándokhelyekről, aztán a chrudimi Szent Szalvátorról, aki napról napra több embert von oda a szent szeretet kötelékeivel (tenyerét a mellére tette, szemét az ég felé fordította), a hatalmasokat és előkelőket éppúgy, mint a megalázottakat. A boldogult Lipót császár, amikor udvarával Pardubicében volt, azt a csodatevő képet Chrudimból Pardubicébe, a kastélyba hozatta, három napig magánál tartotta, s mikor az udvari káplánjával visszajuttatta, ajándékul száz aranyat küldött neki, most pedig ez a csodatevő...
A barát Nepomuki Szent János metszetére szegezte szemét. Egy pillanatig hallgatott. Elkomorodott arcát egy fényes gondolat hirtelen sugara derítette föl, s tenyerét a mellére téve, örvendező, jámbor dicsekvéssel jelentette az ispánnak, hogy látta Szent János saját kezű aláírását, és olyan szerencsés volt, hogy azt meg is csókolhatta.
- Hol, hol? - sóhajtott föl az ispán, aki előregörnyedve ült ott, térdére font kézzel, s nem vette le a barátról a szemét. Nem törődött vele, hogy kint a hideg este sötétségével eső és éles szél is támadt.
- Litomyšlben. Egy régi latin pergament őriznek ott, azon van az aláírása.
- Szent János! A tulajdon kezével!
- Úgy van, Joannes Welflini…
- És valódi?
- Egész biztos, hogy valódi. A litomyšli városi tanács küldte fel Prágába a tiszteletre méltó konzisztóriumnak, s ott is megerősítették, hogy az saját kezű aláírása, a Nepomuki Szent János betűivel teljesen megegyezik. És ha ezt az aláírást már azelőtt is tiszteletben tartották, most még inkább: aki csak tehette, nem mulasztotta el, hogy megnézze, s a szent betűket megcsókolja.
- Ó, aki megtehette! - sóhajtott föl vágyakozva és irigyen az ispán.
- De minthogy ez a szent aláírás, ahogy az emberek odaözönlöttek, a csókolgatástól pusztulni kezdett, a litamyšli városi tanács azt a pergament szép faragott keretbe, üveg alá tétette; Így van kiakasztva Szent János nyilvános tiszteletére és dicsőségére a városházán.
- Ó, ha eljuthatnék oda! De hogyan? - Az ispán összehúzta a homlokát. - A mi jószágigazgató urunk - legyintett - nem engedne el. Öreg ember, de könnyelmű, semmi jámborság nincs benne, tán még a pokolban sem hisz. Legalábbis azt mondja, hogy nem úgy van, ahogy a papok hirdetik. Ördöggel, pokollal dobálódzik.
- Csak jelenne meg neki, rögtön abbahagyná a káromlást, s haláláig nem mosolyogna többet.
- Borzasztó az ördög...
- Borzasztó. - A barát fölsóhajtott. - Már a ránézés is. Egy alkalommal...
Az ispán mohón hajolt az asztal fölé, hogy a fráterhez közelebb legyen. Az így kezdte:
- Párizsban történt. Három diák spiritus familiarisként tartotta maga mellett az ördögöt. Ő volt az inasuk. Az ördög néhány hónapja szolgálta már őket emberi formában, mégpedig igen buzgón és szívesen. Egy alkalommal azonban, amikor ezek a diákok együtt ültek egy szobában, s a pokolbeli szolga szolgált fel nekik, beszédbe keveredtek vele. Mindenképpen faggatták, léhaságukban azt kívánták, hogy vegye magára az igazi arcát, és úgy jelenjék meg előttük. Az ördög vonakodott, hogy ne kívánják azt tőle, halandó gyöngeség nem viseli el azt a látványt, az ember azonnal meghal tőle, de a hetyke bolondok nem hagyták annyiban, erősen ösztökélték, hogy ők akár az összes ördögök és kárhozottak látását is elviselnék. Nos, minthogy nem akartak fölhagyni vele, az ördög levetette emberi arculatát, s a maga alakjára változott.
Az ispán, az izgalomtól és kíváncsiságtól feldúltan, egy reszkető sóhajt hallatott.
- És lám - mondta a barát lassan, elkomorodva -, alig pillantottak rá, úgy megrémültek rögtön, hogy az egyik a helyszínen meggebedt, a másik meg borzalmában el akart szökni, kiugrott az ablakon, s összetörte a fejét.
- És a harmadik? - Az ispán szeme kidülledt.
- Az életben maradt ugyan, de nyomban hófehér lett, reszketett, mint a nyárfalevél, úgy, hogy fájt az ember szíve, ha ránézett. Amikor magához tért, elmondta, mi történt, aztán, hogy bűneit levezekelje, a ferencesek rendjébe lépett, de még mielőtt a noviciátuson átesett volna, eltávozott ebből a világból.
A fráter tenyerét a mellére tette, szemét azonban nem a mennyezetre fordította, hanem lesütötte. Egy ideig így ült ott, mint egy súlyos, jámbor tűnődésben. Az ispán, akinek az arcát vöröses foltok lepték el, meg sem mozdult. Az örökmécses ijedten pislogott a szentképek alatt, a faggyúgyertya az asztalon füstölt s csöpögött. A boltíves szoba fojtott csendjébe kintről csak a szél tört be lármájával, s az eső vágta a fekete sötétséggel belepett ablakokat.


KiadóMadách, Bratislava – Európa, Budapest
Az idézet forrásaAlois Jirásek: Sötétség, p. 47-50.

minimap