Máj (2.), 2. zpěv (Cseh)
Klesla hvězda snebes výše, mrtvá hvězda siný svit; padá v neskončené říše padá věčně v věčný byt. Její pláč zní z hrobu všeho, strašný jekot, hrůzný kvíl. „Kdy dopadne konce svého?“ Nikdy – nikde – žádný cíl. Kol bílé věže větry hrají, při níž si vlnky šepotají. Na bílé zdě stříbrnou zář rozlila bledá lůny tvář; však hluboko u věži je temno pouhé; neb jasna měsíce světlá moc uzounkým oknem u sklepení dlouhé proletši se změní v pološerou noc. Sloup sloupu kolem rameno si podává temnotou noční. Z venku větru vání přelétá zvražděných vězňů co lkání, vlasami vězně pohrává. Ten na kamenný složen stůl hlavu o ruce opírá; polou sedě a kleče půl v hloub myšlenek se zabírá. Po měsíce tváři jak mračna jdou, zahalil vězeň v ně duši svou; myšlenka myšlenkou umírá.
„Hluboká noc! ty rouškou svou teď přikrýváš dědinu mou, a ona truchlí pro mě! – Že truchlí? – pro mě? pouhý sen! Ta dávno neví o mně. Sotvaže zítra jasný den nad její lesy vstane, já hanebně jsem odpraven, a ona – jak v můj první den – vesele, jasně vzplane.“
Umlknul; po sklepení jen, jenž nad sloupy se zdvíhá, dál, dál se hlas rozlíhá; až – jakby hrůzou přimrazen – na konci síně dlouhé usne v temnotě pouhé.
Hluboké ticho té temnosti zpět vábí časy pominulé, a vězeň ve svých snách dny mladosti zas žije dávno uplynulé. To vzpomnění mladistvých let mladistvé sny vábilo zpět; a vězně oko slzy lilo, srdce se v citech potopilo; – marná to touha v zašlý svět.
Kde za jezerem hora horu v západní stíhá kraje, tam – zdá se mu – si v temném boru posledně dnes co dítko hraje. Od svého otce v svět vyhnán, v loupežnickém tam roste sboru. Později vůdcem spolku zván, dovede činy neslýchané, všude jest jméno jeho znané, každémuť: „Strašný lesů pán!“ Až poslez láska k růži svadlé nejvejš roznítí pomstu jeho, a poznav svůdce dívky padlé zavraždí otce neznaného. Protož jest u vězení dán; a kolem má být odpraven již zítra strašný lesů pán, jak první z hor vyvstane den.
Teď na kamenný složen stůl hlavu o ruce opírá, polou sedě a kleče půl v hloub myšlenek se zabírá; po měsíce tváři jak mračna jdou, zahalil vězeň v ně duši svou, myšlenka myšlenkou umírá.
„Sok – otec můj! Vrah – jeho syn, on svůdce dívky mojí! – Neznámý mně. – Strašný můj čin pronesl pomstu dvojí. Proč rukou jeho vyvržen stal jsem se hrůzou lesů? Čí vinu příští pomstí den? Čí vinou kletbu nesu? Ne vinou svou! – V života sen byl jsem já snad jen vyváben, bych ztrestal jeho vinu? A jestliže jsem vůli svou nejednal tak, proč smrtí zlou časně i věčně hynu? – Časně i věčně? – věčně – čas –“ Hrůzou umírá vězně hlas obražený od temných stěn; hluboké noci němý stín daleké kobky zajme klín, a paměť vězně nový sen.
„Ach – ona, ona! Anjel můj! Proč klesla dřív, než jsem ji znal? Proč otec můj? – Proč svůdce tvůj? Má kletba –“ Léč hluboký žal umoří slova. Kvapně vstal; nocí řinčí řetězů hřmot a z mala okna vězně zrak zalétá ven za hluky vod. – Ouplný měsíc přikryl mrak, než nade temný horní stín vychází hvězdy v noci klín; i po jezeru hvězdný svit, co ztracené světlo se míhá. Zrak vězně tyto jiskry stíhá, a v srdce bolný vodí cit. „Jak krásnáť noc! Jak krásný svět! Jak světlo – stín se střídá! Ach – zítra již můj mrtvý hled nic více neuhlídá! A jako venku šedý mrak dál – dál se rozestírá: tak – “ Sklesl vězeň, sklesl zrak, řetězů řinčí hřmot, a pak u tichu vše umírá.
Již od hor k horám mraku stín – ohromna ptáka peruť dlouhá – daleké noci přikryl klín, a šírou dálkou tma je pouhá. Slyš! za horami sladký hlas pronikl nocí temnou, lesní to trouba v noční čas uvádí hudbu jemnou. Vše uspal tento sladký zvuk, i noční dálka dřímá. Vězeň zapomněl vlastních muk, tak hudba ucho jímá. „Jak milý život sladký hlas v krajinu noční vdechne; než zítřejší – ach – mine čas, tu ucho mé ach nikdy zas těch zvuků nedoslechne!“ Zpět sklesne vězeň – řetěz hluk kobkou se rozestírá; – – hluboké ticho. – V hloubi muk se opět srdce svírá, a dálné trouby sladký zvuk co jemný pláč umírá. – – – „Budoucí čas?! – Zítřejší den?! – Co přes něj dál, pouhý to sen, či spaní je bez snění? Snad spaní je i život ten, jenž žiji teď; a příští den jen v jiný sen je změní? Či po čem tady toužil jsem, a co neměla šírá zem, zítřejší den mi zjeví? Kdo ví? – Ach žádný neví.“ –
A opět mlčí. Tichá noc kol kolem vše přikrývá. Zhasla měsíce světlá moc, i hvězdný svit, a kol a kol je pouhé temno, šírý dol co hrob daleký zívá. Umlkl vítr, vody hluk, usnul i líbý trouby zvuk, a u vězení síni dlouhé je mrtvé ticho, temno pouhé. „Hluboká noc – temná je noc! – Temnější mně nastává – – – Pryč, myšlenko!!“ – A citu moc myšlenku překonává. Hluboké ticho. – Z mokrých stěn kapka za kapkou splyne, a jejich pádu dutý hlas dalekou kobkou rozložen, jako by noční měřil čas, zní – hyne – zní a hyne – zní – hyne – zní a hyne zas.
„Jak dlouhá noc – jak dlouhá noc – však delší mně nastává. – – – Pryč, myšlenko!“ – A hrůzy moc myšlenku překonává. – Hluboké ticho. – Kapky hlas svým pádem opět měří čas.
„Temnější noc! – – – Zde v noční klín ba lůny zář, ba hvězdný kmit se vloudí – – tam – jen pustý stín, tam žádný – žádný – žádný svit, pouhá jen tma přebývá. Tam všecko jedno, žádný díl – vše bez konce – tam není chvíl, nemine noc, nevstane den, tam času neubývá. – Tam žádný – žádný – žádný cíl – bez konce dál – bez konce jen se na mne věčnost dívá. Tam prázdno pouhé – nade mnou, a kolem mne i pode mnou pouhé tam prázdno zívá. – Bez konce ticho – žádný hlas – bez konce místo – noc – i čas – – – to smrtelný je mysle sen, toť, co se ‚nic‘ nazývá. A než se příští skončí den, v to pusté nic jsem uveden. – – –“ Vězeň i hlas omdlívá.
A lehounce si vlnky hrají jezerní dálkou pode věží, s nimi si vlnky šepotají, vězně uspávati se zdají, jenž v hlubokých mrákotách leží.
Strážného vzbudil strašný hřmot, jejž řetězů činí padání; se světlem vstoupil. – Lehký chod nevzbudil vězně z strašných zdání. Od sloupu k sloupu lampy svit dlouhou zalétá síní, vzdy bledší – bledší její kmit, až vzadu zmizí její moc, a pustopustá temná noc ostatní díl zastíní. Leč nepohnutý vězně zrak – jak by jej ještě halil mrak – zdá se, že nic nezírá; ač strážce lampy rudá zář ubledlou mu polila tvář, a tma již prchla čírá. On za kamenný složen stůl hlavu o ruce opírá, polou sedě a kleče půl znovu v mdlobách umírá; a jeví hlasu šepot mdlý, že trapnýť jeho sen i zlý.
„Duch můj – duch můj – a duše má!“ Tak slova mu jednotlivá ze sevřených ust plynou. Než však dostihne ucho hlas, tu slova strašná ničím zas – jakž byla vyšla – hynou.
Přistoupí strážce, a lampy zář před samou vězně vstoupí tvář. Obličej vězně – strašný zjev – oko spočívá nehnuté jak v neskončenost napnuté, – po tváři slzy – pot a krev; v ustech spí šepot – tichý zpěv.
Tu k ustům vězně ucho své přiklonil strážce bázlivé; a jak by lehký větřík vál, vězeň svou pověst šepce dál. A strážný vzdy se níž a níž ku vězni kloní – blíž a blíž, až ucho s usty vězně spojí. ten šepce tíše – tíš a tíš, až zmlkne – jak by pevně spal.
Leč strážný nepohnutě stojí, po tváři se mu slzy rojí, ve srdci jeho strašný žal. – Dlouho tak stojí přimrazen, až sebrav sílu kvapně vstal, a rychlým krokem spěchá ven. On sice – dokud ještě žil – co slyšel, nikdy nezjevil, než navzdy bledé jeho líce neusmály se nikdy více.
Za strážným opět temný stín zahalil dlouhé síně klín; hlubokou nocí kapky hlas svým pádem opět měřil čas.
A vězeň na kamenný stůl složený – klečí – sedí půl. Obličej jeho – strašný zjev – oko spočívá nehnuté, jak v neskončenost napnuté, po tváři slzy – pot – a krev.
A ustavičně kapky hlas svým pádem dále měří čas. A kapky – vod i větrů zpěv vězňovi blízký hlásá skon, jenž myšlenkami omdlívá. – Z dálky se sova ozývá, a nad ním půlnoc bije zvon. Feltöltő | Efraim Israel |
Az idézet forrása | http://www.lupomesky.cz/maj/ |
|
Május (2.), Második Ének (Magyar)
Mennyből csillag hullt zuhanva, Holt, szederjes színe van; Örök, végnélküli honba Mindörökre hull, zuhan. Jajszava a mindenségnek Sírjából zúg, sír a tér! „Mikor ér hullása véget?” Soha – sehol – semmi cél. Vártornyon vihar, szelek játszadoznak, Alant víz, hullámok susognak. Fölülről ezüst kardú lény, Vigyázza sápadt holdi fény; Csak a vártorony alján úr a sötétség A hold sugara, kard, penge, él, De át nem szelheti pince sötétjét: Lesz belőle komor, félhomályos éj. Pincén oszlopnak oszlop tartja kővállát Az éjsötéten át. Szélfúvás száll rá, Mintha holt foglyok jajgatása járná, Új rab haján motozva kószál át. Az puszta kőasztalra dűl, Fejét kezébe zárván; Térdepel félig, és félig ül, És merül gondolatokba árván. Mint holdarcra szemfedőt fellegek fekete neme rak, Úgy vonta be velük lelkét a rab; Támad gondolat gondolat halálán.
„Fekete éj! a gyász fátylát Most falumnak te adod át, S az gyászt hord, gyászt hord értem! – Eh, értem? – ábránd! – Fia rab, S ő nem tud róla régen. Holnap, ha újra kél a nap S a régi tájba réved, Nyakamra hóhér bárdja csap, S falum – mint egykor annyi nap – Örömre, fényre ébred.”
Elnémult; hangját várja nagy Boltívek űre, szétszáll, Oszlopok erdején jár S a falhoz mintegy odafagy – Mint iszonytól – elérvén, Elhal komor sötétjén.
Komor és konok és kongó csönd, Emlékképekkel hitegető, A rabnak lelkébe álmot önt, S a rég elmúltba belevesz ő. Az álomnál nincsen kép szebb, Gyermekálmok könnye pereg; S a rab szemének könnye patak, Szíve a vágyba beleszakad; – Hiú vágy – holt kor, porrá lett.
A tavon túl, hegy hol nyugatra Hadát űzi hegyeknek, Sötét fenyvesbe álma hajtja, Ott játszik újra – újra gyermek. Atyja világgá kergeti vadul, Családja ott rablók csapatja, Az ő hatalmas karja dúl, Ő lesz a seregnek vezére, Szert tesz rettegett hírre-névre: „Az erdők réme, a szörnyű úr!” Majd a letört rózsa szerelme – Felizzik végképp bosszuvágya, S a lány csábítójára lelve Kardját – atyja szivébe mártja. Ezért van lábán rabbilincs; Nyakára hóhér bárdja csap, S már holnap az erdők ura nincs, Mire feljön az égre a nap.
Most puszta kőasztalra dűl, Fejét kezébe zárván, Térdepel félig és félig ül, És merül gondolatokba árván. Mint holdarcra szemfedőt fellegek fekete neme rak, Úgy vonta be velük lelkét a rab, Támad gondolat gondolat halálán.
„E cenk – atyám! S a gyilkos – én! Szerelmem csábítója Ő ismeretlenül. – E rém Kettős bűn bosszulója. Mért űzött el a zsarnok agg, S lettem az erdők réme? Mi bűnt bosszul a holnapi nap? Vérem ki bűne bére? Nem bűnömé! – Az élet rab Álma rám azért szállt tán csak, Hogy bűnért őt büntessem? S ha eszköz voltam csak, minek Kell pusztulnom, halnom, minek? Korán s örökre vesznem? – Korán s örökre? – örökre – kor –” Hangja iszonyba fúlva szól, Leveri négy fal, messzi, nagy; Tömlöc ölét beveszi árny, Éj árnyát tömlöc, vaksi lány, És új álmát a lázas agy.
„Ah ő! Egy angyalnál ki szebb! Meg mért bukottan láttam őt? Végzetem atyám mivégre lett? Az átkom - ” Szíve kínja nőtt S a szót elfojtja. - Felszökött, Pincén bilincs- s lánczaj csikorg, S a szűk résen kinéz a szem, A víz hol zajlik és sikolt. – Holdon felleg, nem látni, nem, De csillagdíszt egy hegynyi árny Fölé az éj tűz, néma lány; A tóból csillag képe süt, Vesztett fénytől reszket a vízár. A szikrák nyomán rab szem így jár, A szívbe kínnak ökle üt: „De szép éj! Szép, de szép világ! Fényt árnyak, árnyat fény vált! Holnap holt szemem mit se lát, Mit sem szemlél többé már! S miként a szürke felleg nem, Nem tűnik – messze szétszáll: „Úgy -” Zuhant a rab, zuhant a szem, Bilincs- s lánczaj nyög vele lenn – És újra csend, setét jár.
Már hegytől hegyig felleg-árny Fátylát órjás borzas madárrá Messzi éj nyújtja, néma lány, Hogy tárt öle sötétjét járná. Halld! hegyen túlról zene szól, Éj sűrűjébe száll szét – Kürthangok – zendül éji kor, És zendül éji tájék. A hang elzsongít, csupa báj, Szunnyad az éji távol. Nincs gond, a fájdalom se fáj, Feledve éj dalától. „Az élet édes hangja szól Az éji tájba zengve; Elmúlik – ah – egy napnyi kor, S hozzám már, ah, be nem hatol Többé a néma csendbe!” Lerogy – pince csendjébe váj A lánc-zaj, vércsevisítás -- Mély csend. – S már új rém karma fáj, Szív mélyét szántva kínt ás; Nem andalít a dal s báj, Elhal, mint csendes sírás. --- „Jövendő kor?! – Holnapi nap?! Mit ad? Vajh puszta álmot ad? Vagy álompuszta alvást? Az élet is álom, léte rab, S csak álmot vált a holnapi nap? Ezt kitörli, de csal mást? Vagy épp mit lelkem vágya költ S meg nem adhat széles e föld, A holnap megjelenti? Ki mondja meg? – Ah, senki!” –
Befed mindent a néma éj, És hallgatásra csábít. Nincs fénykard, éjet szelni él, Huny hold és csillag, árny a föld, Setét honol, a széles völgy, Mint sír tág gödre, ásít. Némul a szél, víz súgja: Csitt!, Alszik a dal, nem andalít, S a hosszú tömlöc terme mélyét Betölti csönd, honol setétség. „Fekete éj – sötét az éj! – Már még sötétebb száll rám – – – El, gond!!” – És görcs vág, csorba él, A gondolatba kábán. Mély csend. A falnak könnye gyűl, Csepp-koppanást a csend hall, Hullása hangja fakó, komor, Messzi cellán el lassan ül, Mérődik hangján éji kor. Kong – elhal – kongva elhal – Kong – elhal – kong – elhalva szól.
„De hosszú éj – de hosszú éj – Már sokkal hosszabb száll rám. – – – El, gond!” – S iszony vág, csorba él, A gondolatba kábán. – Mély csend. – A vízcsepp hangja szól, Mérődik hullásán a kor.
„Sötétebb éj! – – – Itt vaksi lány Az éj, de ruhája holdi fény – – – Ott – ott – csak mély és puszta árny, Ott semmi – semmi – semmi lény, Ott pőre éj ül árván. Ott minden egy: osztatlan tér – Nincs perc, se év, véget mi ér, Nem múlik éj, nem fogy a nap Idő, kor nem-múlásán. – Ott semmi – semmi – semmi cél – Vég nélkül néz – néz rám a vak Pőre öröklét báván. Üres kongás fölül – n e é l j ! – S alul, köröskörül – n e é l j ! – Kongó űr ásításán. – Végetlen, pőre csend – nincs, nincs mi szól – Végetlen, pőre tér – és pőre kor – – – Ez elménk nemlét-álma, rab, S a neve: "semmi" – – – Vár rám, S melőtt elmúlik a nap, E pőre semmi rámszakad. – – –” Ájul a rab s a hang a száján.
És vízhullámok játszadoznak Vártorony alatt, tavi éjen, Velük vízhullámok susognak, Úgy tűnik, rabra alvást hoznak, Ki hever elalálva mélyen.
Felzörgeté a zaj az őrt, Riadt lánc s bilincs csörrenésén, S belépett. – Rémektől gyötört Rab fel nem ébred néma léptén. Most oszlopról oszlopra hág A fény, a termen át száll, Sápadt késpengét fest a láng, De éle hátul tompa él: Ott puszta-puszta vaksi éj, Ott súlyos, néma árny jár. A rab szeme – dermedt e szem – Mintha még most sem látna, nem, Öltözne fellegébe kábán. Dermedt és sápadt, néma lény, Rőt mécs lobog rá, pince-fény, A homály szerteszálltán. Ő puszta kőasztalra dűl, Fejét kezébe zárván, Térdepel félig és félig ül – Új ájulás határán. Ájult szó elárulja azt, Hogy rém az álom, és nyomaszt.
„Szellemem – szellemem – s a lelkem! ” Görcs-zárta szájról hangjakelten Egy-egy szó nyögve mozdul. Ám míg a fülhöz ér a nesz, A szörnyű két szó újra semmi lesz, Alig születve – pusztul.
Előlép az őr, a pince-lény, Lép a rab elé láng és fény. Rém-arc – arcél, amely nem él – Merev, tág szem, megülte vész, Vélnéd, a végtelenbe néz – És könny – és veriték –és vér; A hangja révült – halk szó, gyér.
Oly lopva görnyed ott az őr, Lelkére rémek raja tör; Mint hogyha fújna könnyű szél, A fogoly szól – halk rege kél. Mind lejjebb hajol, le, csak le Az őr – mind beljebb, be, csak be – A rabnak ajkához hajolt már. A rab ernyed, a hang vele – S elnémul – mintha álma volna mély.
Meredten, mozdulatlan ott áll S némán zokog, zokog a foglár, Szívéhez az iszonyat ér. – Sokáig megdermedve vár – Kínnal feláll – magához tér – S kimenekül – kattan a zár. Arról, mit hallott, amíg élt Soha a foglár nem beszélt, S a halálszín arcát megülte, Mosoly örökre elkerülte.
Nyomán mint gyászlepel az árny, Felölti négy fal, néma lány; A vízcsepp hangja újra szól, Mérődik hullásán a kor.
S a rab a köasztalra dűl, Könyököl – térdel – félig ül. Rém-arc – Arcél, amely nem él – Merev, tág szem, megülte vész, Vélnéd, a végtelenbe néz, És könny – és veríték – és vér.
S a cseppnek hangja szól, szól, szól, Ekként fogy hullásán e kor, Víz kong és vészt zenél a szél, A rabot inti: „Itt a vég!”, És minden gondolata gond. Távolból bagoly hangja zsong, S harangszót hord éjféli ég.
Feltöltő | Efraim Israel |
Kiadó | Kalligram |
Az idézet forrása | Holtak gondolata |
Könyvoldal (tól–ig) | 25-39 |
Megjelenés ideje | 2000 |
|