Mikor a fájdalom a világba esett,
hát megfertőzte az emberiséget:
apró testekben légbelebegett
s földünkbe ivódott mely még csak égett.
Tüdőnkbe szállt, testünkben rakni fészket:
jó talaj volt az... meg a tengerek;
átitatódott kert, rét és tenyészet –
a növényekben is csak azt eszed.
Régi kínoknak ezt a miazmáját
kaptuk – sóhaj, könny, ember ajaka
kórokozót megsokszorozva ád át – –
Céltalan, reménytelen űrbe hág át
legén a megfertőzött föld maga
mint az elátkozottak csillaga...
A bacilus itt csak szimbolikus bacilus, de versbeli szimbolumnak mégis csak groteszk módon prózai, száraz sőt „földhözragadt", amint azt a vers 4. sora is mondja... bár még aligha lehetett annyira közszájon forgó fogalom és szó, mint ma, hiába létezett már néhány évtized óta. Azt valószínűleg nem tudták még akkor, hogy nem csak bajthozó mikroszkópikus lények vannak, hanem hasznosak sőt nélkülözhetetlenek is. Ha ez közismert dolog lett volna százharminc évvel ezelőtt, Machar alighanem úgy ötölte volna ki a verset, hogy van gyilkos fájdalom is meg gyógyító, nélkülözhetetlen fájdalom is, mind konkrét, mind elvont értelemben. Az érdekesebb lehetett volna; így azonban a metafora eredeti és frappáns sőt szélsőségesen meghökkentő volta sem feledtetheti egészen, hogy a vers „alaptétele" végtére is csak afféle szimpla, banális világfájdalmas nyavalygás.