Machar, Josef Svatopluk: Jarní sonety 09. Sonet o „?“

    
Hle čárka zkroucená jak drobný plaz,
když zatknout kams zoubek svůj pílí, —
toť znak té příšery, jež ničí nás
i všechny, kdož před námi byli.

Po nebi, po zemi zní její hlas,
v tvém nitru chví, volá, kvílí —
sta a sta hlav má, jednu jí sraz,
deset jich vzroste tam v chvíli.

Živí se mozkem a krví a bděním,
úzkostí, potem a zoufalým chtěním —
a z trosek světa vzpne se jednou vráz

jak zkroucený, obrovský, nezsycený plaz
z atomů země, z popele našich těl,
jak by se dál cos v etheru ptáti chtěl…
   
   
   
(1892)
   
   
Forrásaimban az utolsó két szó „ptát chtěl”, de ez prozódiai szempontból nyilvánvaló durva hiba; „ptáti chtěl”-re javítottam.

Nézd, görbe vonal, mint egy vaskukac
ha beszorult s harapna egyre, —
egy szörnynek jele ez, min túl nem adsz
mert nem ereszt, rádtekeredve.

Égen és földön perceg az,
nyüszítve fúr be beledbe —
ezerlábú, ezerfejü gaz,
egyet levágsz, tíz nő helyette.

Agyevő, vér-beli, éjjeli féreg,
hiú vágy, szorongás vele az élet —
a világ romjából jön, ő a dac,

egy gigászi, nyomorék, falánk vaskukac,
földatomokon araszol, hamvakon,
egy egész világűrt kérdőre von...