Zimní sonety 14. Sonet metaphysický (Cseh)
Jsou chvíle, kdy se zdá, že stojí čas jak zarputilá herka jankovitá. Fadesa hrozná… Venku mha a mráz, a prašný sníh kol oken ze střech lítá.
Vše pusto kolem; pusto, mrtvo v nás, mha jakás v mozku na všecko se chytá, kol prsou jak by vinul se nám plaz, nějaká boa těžká, obrovitá.
Minulost pouští, všecko příští mhou a dnešek věčností nám v prsou zívá… A je to hroznou jakous záhadou,
jak tato věčnost, velká, šedá, divá v tom nepostihle letném času trysku se vejde v nás… v tak bídné zrnko písku… (1891) |
Téli szonettek 14. Metafizikus szonett (Magyar)
Van úgy, hogy állni látszik az idő akár egy csökönyös szamár vagy öszvér. Odakint köd és fagy, lélekölő, kavargó porhóval teli a köztér.
Űr bennünk, kint sivár a levegő, agyban a gondolat akár a köd: gyér, melleden hüllő ül, fojt, belenő egy óriáskígyó. Most sem te győztél...
A múlt: sivatag; a jövő: a köd; az örök jelen ásít lelkeinkbe... Nagy rejtély ez, más rejtélyek között,
mint az időtlenségnek furcsa színe, a láthatatlan idő mely robogva belénkivódik... porba és homokba...
|