Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Němcová, Božena: Babička

Němcová, Božena portréja

Babička (Cseh)


U mlýna před vraty stála socha svatého Jana Nepomuckého mezi dvěma lipama; tam sedávala v neděli po obědě panímáma, někdy také žernovská kmotra, co zůstávala na stráni, a Mančinka. Pan otec stál před nimi pohrávaje pikslou, cosi ženám povídaje. Jakmile zahlídli babičku s dětmi okolo struhy přicházet, běžela jim Mančinka vstříc, a pan otec maje již zase pantofle a vyhrnuté nohavice i šedou kamizolu na sobě, šoural se pomalu za ní s žernovskou kmotrou. Panímáma ale obrátila se do mlýna, „těm dětičkám něčeho přichystat, aby to dalo pokoj,“ přitom dokládajíc. A než ty dětičky přišly, už byl přichystán stolek, buď pod okny, v zahradě nebo na ostrůvku, aneb v zimě v sednici; na stolku byly dobré buchty, chléb, med, pomazánka, smetana, a ještě nakonec přinesl pan otec v košíku čerstvě načesaného ovoce, anebo panímáma přinesla ošatku suchých křížal a švestek. Káva a podobné panské pití, to nebylo tenkráte ještě mezi lidem v módě.
„To jste hodná, babičko, že jste přišla,“ říkala panímáma, podávajíc jí židličku; „já nevím, kdybyste k nám nepřišla jednu neděli, mně by se neděle nezdála být. Teď ale pojezte, čeho Pánbůh udělil!”
Babička málo jídala, také prosívala, by panímáma dětem takové porce nedávala, ale tomu se tlustá panímáma jen smála. „Vy jste stará, nedivím se, že mnoho nejíte; ale děti, och bože, to má kachní žaludky! Koukněte se na naši Manču, kdy chcete, ona vám řekne vždycky, že je lačná.” Děti se šklíbily a dávaly panímámě zcela za pravdu.
Když jitra panímáma naložila po buchtách, odklidily se za stodolu; tam o ně babička starost mít nemusela, tam si házely míčem, hrály na koně, na barvy a podobné hry prováděly. Čekali tam na ně vždy už jedni a ti sami společníci, šest dětí to, jeden menší než druhý, jako píšťaly u varhan.
Byly to děti z pazderny nad hospodou; otec jejich chodil po okolí s flašinetlem, matka na ně prala a záplatovala a podělkovala na kousek stravy. Neměli svého jmění více než těch šest pandurů, jak jim pan otec říkal, a trochu té muziky. Navzdor tomu nebylo ani na dětech ani na flašinetláři a jeho ženě vidět jakou nouzi; děti měly tváře jako slabikáře a mnohý den vycházela z pazderny vůně, že se až okolojdoucím laskominy dělaly, a když děti s mastnými, lesklými ústy ven vyšly, mysleli si sousedé: „Copak to Kudrnovic pekou?” - Jednou přišla Mančinka od Kudrnů a vypravovala panímámě, že jí dala Kudrnová kus zajíčka, ale to že byla taková dobrota, že to ani vypovědít nemůže, zrovna jako mandle.
„Zajíce,” myslila si panímáma, „kdepak ho vzali, snad nechodí pytlačit Kudrna; ten by si posvítil.”
Přišla Cilka, nejstarší děvče Kudrnovic, na táčky; to děvče mělo vždy co chovat, poněvadž měli každý rok maličké, a panímáma hned se jí ptala: „Copak jste měli dobrého k obědu?” - „I nic; jen bandory,” odpověděla Cilka. - „Cože nic, co bandory; vždyť povídala Manča, že jí dala vaše máma kus zajíčka, že byl tak dobrý?”
„I panímáno, to nebyl zajíček, to bylo kousek kočky. Tatíček ji dostal na Červené Hůře, byla tlustá jako vepř, maminka vypekla z ní sádlo a tatík bude se jím mazat. Kovářka mu to radila, když začínal kašlat, aby nedostal souchotě.”
„Spaste duši! Ono to jí kočky!” zvolala panímáma, s ošklivostí si odplivnouc.
„Och, kdybyste věděla, panímáno, to je dobrota! A veverky jsou ještě lepší. Také přinese někdy tatík vrány, ale na těch si nepochutnáme. Tuhle jsme měli dobře; děvka ve dvoře zardousila husu a pak nám ji dali. O maso nám není zle, někdy dostaneme ovci, někdy i prase, když dostane závrať a musí to šafář nechat zabít; jenže škoda, když se k tomu tatík netrefí, oni to...” Ale panímáma přetrhla děvčeti řeč řkouc: „Jdi mi, jdi mi, fi, až mne zima pochází! - Mančo, ty bezbožná holka, jestli mi budeš ještě jednou jíst zajíčky u Kudrnů! Hned se mi jdi umýt, ať mně nic do ruky nebereš,” takovou vedla panímáma, vystrkujíc Cilku ze dveří.
Mančinka plakala, ujišťujíc matku, že byl zajíček dobrý, a panímáma pořád se uplivala. Pan otec přišel a slyše, co se stalo, zatočil pikslou v prstech řka: „Co se durdíte, panímáno, kdoví po čem děvče bude tlusté! Proti gustu žádný dišputát! Kdoví jestli já sám se jednou nepozvu na dobrou veverku!” šklíbil se pan otec.
„S takovou mi zůstaňte za dveřmi, pantáto, přestaňte s tlachy!” hněvala se panímáma, a pak otec mhouřil očkem a smál se.
Nejen panímáma, štítilo se i více lidí od Kudrnovic čeho přijmout, ba vzít je za ruku, a to jediné proto, že jedli kočky a všelicos prý, co by žádný člověk nejedl. Dětem Proškovic bylo to ale lhostejno, jestli Kudrnovic chasa k obědu měla paštiky z bažantů nebo z vran, jen když přišly za stodolu s nimi hrát. Věrně s nimi rozdělily buchty a co měly, jen aby měly radost. Cilka, děvče to již desítileté, strčilo malému děcku, jež chovat mělo, kus buchty do ručiček, položilo je do trávy a hrálo zároveň s druhými, anebo pletla z lodyh jitrocelových chlapcům čepice a děvčatům košíčky. Když se do umdlení vydováděly, táhlo celé pásmo do dvora a Mančinka zvěstovala mamince, že mají všecky velikánský hlad! Panímáma se tomu pranic nedivila a nakrmila všecky, i ty, jichž úst se štítila. Pan otec ji ale vždy škádlil, a když se přihnaly děti, začal: „Já nevím, ňákou tíži mám na prsou; jakpak Cilko, nemáte doma kousek zajíčka, mohla bys -” Ale panímáma se vždy uplivla a šla pryč, a babička panu otci zahrozíc, říkala: „Ale, ale, jaký jste čtverák, pane otče; já být panímámou, upekla bych vám, na moutě věru, hodnou vránu na hrách!” - Pan otec zatoče pikslou přimhouřil oko, šklíbě se potutelně.


KiadóNakladátelství Bystrov a synové, Praha
Az idézet forrásaBožena Nĕmcová:Babička, p. 36-39.

Nagyanyó (Magyar)


A malom kapujánál két hársfa s a két hársfa közt Nepomuki Szent János szobra állt, vasárnap ebéd után ott szokott üldögélni a ténsasszony hol magában, hol meg Mančinkával s a komaasszonyával, aki a žernovi hegyoldalban lakott. Ténsuram előttük álldogált, s a tubákosszelencéjével játszadozva szóval tartotta az asszonynépet. Ahogy megpillantották nagyanyót meg a gyerekeket a malomárok partján, Mančinka felugrott, és elébük szaladt, s a ténsuram is utánacsoszogott a lányának már otthonosan, papucsban, feltűrt nadrágban és szürke ujjasban, s vele a žernovi komaasszony, a molnárné meg azonmód befordult a malomba. - Hozok valamit a pulyáknak, hogy maradhassanak - mondta, s még mielőtt a pulyák a malomhoz értek volna, a kertben, az ablakok alatt vagy a kis szigeten, télen meg a szobában már meg is volt rakva az asztal frissen sült buktával, kenyérrel, mézzel, vajjal meg tejszínnel. Ténsuram aztán még hozott egy kosár frissen szedett gyümölcsöt is ráadásul, vagy a ténsasszony egy szakajtó aszalt körtét, almát meg szilvát. Kávéval meg más efféle úri itallal nem élt még a nép akkoriban.
- De jó, hogy eljött, nagyanyó! - lelkendezett a molnárné, gyalogszékkel kínálva vendégét. - Ha elmaradna egy vasárnap, nem is tudom... Az nekem nem is volna igazi vasárnap. De most aztán azon legyen, hogy egyen, adott a jóisten!
Nagyanyó annyit evett csak, mint a madár, s mindig kérte a ténsasszonyt, hogy a gyerekeknek se adjon olyan sokat, de az csak kacagott rajta: - Maga már megette a kenyere javát, nagyanyó, nem csoda, ha kis étkű, de aki még gyerek, annak farkas lakik a gyomrában! Kérdezze csak meg a mi Mančinkánkat, éhes-e, éjfélkor se mondaná, hogy nem. - A lurkók tele szájjal vigyorogtak, a ténsasszony a lelkükből beszélt.
Buktaosztás után a gyerekek elvonultak a pajta mögé; nagyanyó oda nyugodtan eleresztette őket, ott nem eshetett bajuk, csak labdáztak, lovacskáztak, cicamacát játszottak meg más efféléket. Egész sereg gyerek várt már ott rájuk, ugyanaz a hat tökmag mindig, egyik kisebb, mint a másik, olyanok, mint az orgonasípok. A kocsma mögött laktak egy rozoga kunyhóban, az apjuk kintornával járta a környéket, az anyjuk meg főzött, mosott rájuk, toldta-foldta a göncüket, s egy kis ennivalóért napszámba is el-eljárt. Az a hat apróság volt minden kincsük, a hat pandúr, ahogy ténsuram elkeresztelte őket, meg a kintorna. Mégse mondhatta rájuk senki, hogy koplalnak, se az anyjukra, se a kintornásra, a pulyákra meg végképp nem: pufókok voltak, mint a trombitás angyalkák, s a kunyhójukból nemegyszer olyan finom illatok terjengtek, hogy az arra járók szájában összefutott a nyál, ha meg a pulyák kiszaladtak az utcára, zsírtól fénylő képük láttán a szomszédokat majd megette a kíváncsiság: Mi a fityfenét süthettek már megint ezek a Kudrnáék? Mančinka egyszer azzal jött haza tőlük, hogy Kudrna néni megkínálta egy falat nyúlpecsenyével, s az olyan, de olyan finom volt, hogy el se lehet mondani. Tisztára, mint a mandula.
Nyúl? - csodálkozott magában a molnárné. De vajon honnan vették? Csak nem lesipuskás ez a Kudrna? Na hisz, majd megüti a bokáját!
Kis testvérével a karján átjött aztán egy kis tereferére a legnagyobb Kudrna csemete, a tízéves Cilka, aki örökké pesztrálkodott, mert a gólya évről évre meglátogatta a kunyhójukat, s a ténsasszonynak első dolga volt, hogy megkérdezze:
- Mit ettetek ebédre, te lány?
- Csak egy kis krumplit, semmi mást - válaszolta Cilka.
- Hogyhogy csak egy kis krumplit? Hisz Manča azzal jött haza, hogy az anyátok sült nyúllal vendégelte meg, s hogy olyan finomat ő még soha életében nem evett!
- Nyúllal? Nem nyúl volt az, ténsasszony. A papa kapott Červená Horában egy kövér macskát, a mama meg kisütötte a zsírját, hogy a papának legyen mivel kenekednie, mert köhög, és fél, hogy hektikát kap. A kovácsné tanácsolta neki a macskazsírt.
- Uram, teremtőm! Ezek macskát esznek! - kiáltott fel a ténsasszony, s utálkozva megborzongott.
- De ténsasszony, finom az, olyan finom, hogy mind a tíz ujját megnyalná utána! Hát még a mókus! A papa hoz néha varjút is, de az már nem olyan jóízű. Hanem a minap a majorban egy cselédnek a keze közt megfulladt egy lúd, s azt jobb híján nekünk adták, azzal asztán jól belaktunk. A hús miatt igazán nem kell, hogy fájjon a fejünk, kapunk itt-ott birkát meg még disznót is, ha dögrováson van. A sáfárnak olyankor le kell vágatnia, s ha a papa idejében odaér, míg el nem földelik, elviheti...
- Hagyd abba - vágott a szavába a ténsasszony -, mert mindjárt fölfordul a gyomrom, fuj! Manča, te isten átka, te, meg ne halljam még egyszer, hogy nyulat ettél Kudrnáéknál! Takarodj, és hozzá ne nyúlj semmihez, míg kezet nem mosol! - ripakodott a lányára, Cilkát meg kituszkolta az ajtón.
Mančinka elpityeredett, és sírva bizonygatta, hogy nem volt annak a nyúlnak semmi baja, de a ténsasszony magából kikelve pörölt tovább. Ténsuram meg, amikor bejött, és meghallotta, mi történt, csak megpörgette a tubákosszelencéjét az ujjai közt, és azt mondta: - Mit kell ezen annyit sopánkodni! Az ember sosem tudja, mitől hízik. Kinek mire van gusztusa, azt eszi. Lehet, hogy egyszer még én is meginvitáltatom magam egy kis mókuspecsenyére!
- Mit beszél kend? Hallja-e, tartsa féken a nyelvét, ha nem akar kihozni a sodromból! - csattant fel a molnárné, de ténsuram csak összehunyorította a szemét, és kajánul mosolygott.
Attól a naptól fogva aztán kínálhatták Kudrnáék a ténsasszonyt akármivel, el nem fogadott tőlük semmit, ha nyársra húzták volna, akkor sem. S nemcsak ő, mások is elfordultak tőlük, sőt sokan még kezet se fogtak velük többé, csak mert híre ment, hogy olyasmivel élnek, macskával meg más effélével, amitől a rendes ember napestig rókát nyúzna. A gyerekeket azonban egy csöppet sem zavarta, hogy a prücskök mit ebédelnek odaát, macskát-e vagy varjút, csak jöjjenek játszani velük a pajta mögé. Testvériesen megosztották velük a buktájukat meg mindenüket, amijük volt, hadd örüljenek. Cilka a gondjaira bízott csöppséget letette a fűbe, a kezébe nyomott egy darab buktát, s ment játszani a többiekkel, vagy útilapu szárából fonogatott ezt-azt, sapkát a fiúknak, kosárkát a lányoknak. Amikor kihancúrozták magukat, a siserahad bevonult az udvarra, s Mančinka bejelentette, hogy kopog a szemük az éhségtől! A ténsasszony meg volt velük elégedve, s megtömte mindűket, azokat se hagyva ki, akiknek a gusztusától a háta is borsózott. Hanem a ténsuram nem tudott meglenni incselkedés nélkül, s ahogy meglátta a pulyákat, rákezdte: - Ej, de szaggatja a mellemet valami, mi a csuda lehet az? Te, Cilka, hozhatnál egy kis nyúlpecsenyét, hátha az elmulasztja! - A felesége összerázkódott, s csapot-papot otthagyott, nagyanyó pedig megfenyegette a molnárt: - Ej, ej, kópéskodni, azt tud, de lennék csak a ténsasszony helyében, főznék én magának akkora varjút, hogy istókuccse megemlegetné, ha már annyira áhítozik rá! - A molnár laposakat pislogva megforgatta ujjai közt a tubákosszelencéjét, s csak somolygott, mint az árpacipó.


KiadóMadách, Bratislava – Európa, Budapest
Az idézet forrásaBožena Nĕmcová: Nagyanyó, p. 37-39.

minimap