Opolský, Jan: Cesta

Jak siný had se vlekla trapná cesta
daleko někam z hynoucího města
a podél ní jen křivoruké stromy
své stíny vrhly časem na svědomí.
Kraj morósní a mračilo se temně,
zdála se mi to bezlidnatá země,
jen transport krav tu táhl utýraný,
jenž tušil nové, bezdůvodné rány
a jedna slepá z nich, jíž vyšlehnuli oko,
zařvala časem v ticho přehluboko...

Az út magát, kék kígyózásba veszve
a haló városból, kereste messze,
csak a fák görbe karja, fölmeredve,
szórt árnyakat a lelkiismeretre.
Úgy tűnt, morózus árny vonul sötéten
végig az elhagyott, ráncos vidéken;
vonszolta ott magát egy marhacsorda,
új, értelmetlen csapást szimatolva,
az egyiknek ki volt ütve a szeme,
a mély csendbe az bőgött néha bele...
   
  
   
Az egyiknek ki volt ütve a szeme: A marha állítólag megérzi, ha a vágóhídra viszik; hogy ne hánykolódjon, kitolták a szemét, bár a versből nem derül ki egyértelműen, hogy erről van-e szó, vagyis hogy szándékosan vakították-e meg ecélból.