Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Opolský, Jan: Hegyek (Hory Magyar nyelven)

Opolský, Jan portréja
Israel Efraim portréja

Vissza a fordító lapjára

Hory (Cseh)

Ten divný kraj, kde horský vítr fouká
a pýrů podeschlých je plna chudá louka
i myších nor,
kde obilí jen sporé klasy metá,
hruď země zdá se od dávna být kleta,
sám boží tvor.

Kde les je oblast vyloučená z žití,
směs mrtvolná se z dechu jeho cítí
a zánik svic,
mok všech ran světa, slanost slzí žravá
kde místo vůně šerem vyvětrává
z hub, pryskyřic.

Kde zeje tůň, v níž živočicha není,
jíž hladinu jak onyx černý mění
jen šera vliv,
kde datel ve kmen vydoutnalý tesá,
jak kopal hrob by mrtvé duši lesa,
sám z trestu živ.

Ten divný kraj a lidé příkří, suší,
o nevlídné a nepřístupné duši,
již halí stín,
tak zamlklí a v kontemplaci svadlí,
již stojí však, kde jiní by už padli
kams do hlubin.

Ten divný kout, kraj zakrslin a kleče,
kde křemením slap křišťálový teče
a jehož břeh
je nahý, fádní, bez rokytí, květů
a šepce tutéž monotonní větu,
mdlou pro poslech.

Kde nad vším všudy tane vláda hlucha,
ni nedotkne se v zjemnělosti ucha
van zvučných sil,
ba zdá se téměř, že by bylo lépe,
bys v prsou srdce zvonící a slepé
též nenosil.

A kde jsou sivé, k zemi stisklé chaty,
jež bída hlídá, červivými vraty
z nich hledíc ven;
co oběť plachou, polapenou v síti
stav tkalcovský je tupě slyšet bíti
co noc, co den.

Kde léta krátká, předlouhé jsou zimy,
pár chvilek jen pod stromy rozkvetlými
lze ztrávit snad
a srdce zdá se právo k tomu míti,
jen prahnout suše po smyslném žití,
ne milovat...
   
   
(19... ?)



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásahttps://www.petr-fabian.cz/zapomenute/opolsky/opolsky.pdf

Hegyek (Magyar)

E bizarr táj, hol örök hegyi szél jár,
hol egérlyuggatta, tarackkal teli rét vár
mindenfelé,
hol csak sovány kalászt nevel a búza,
az átok földjét még az ág is húzza,
az Istené.

Hol nem az élet lakhelye az erdő,
a lélegzete hulla bűze, fertő,
mérges, hamis,
világsebeknek gennye, könnye csobban,
illat helyett vakhomályt lehel ottan
a gyanta is.

Hol vízmély ásít, nincs lent lény mi éli
s színét fekete onyxra cseréli
az éj, mi kél;
hol reves fába rossz odvat a harkály:
az erdő lelkének űr-ravatalt váj;
átok, hogy él.

Bizarr a táj s a nép mogorva abban,
megközelíthetetlen, faragatlan,
a lelken árny,
de áll, bár hervad kontemplációba,
mindenki más már mélybe hullott volna,
mind, valahány.

E furcsa hely, görbe a háta, térdel,
hol kvarcon zúgó zúg kristályvizével
s a partvonal
pucér, fád, semmi virág, semmi szikla,
egy monotón szót mormol egyre vissza;
alélt a dal.

Hol minden felett honol a süketség,
kifinomult fülekbe nem remeg rég
akkord, se nesz,
sőt azt gondolnád, sokkal többet érne,
ha kebledben zengő s vak szív nem élne,
hisz porba vesz.

Hol szederjes színű viskók lapulnak,
nyomor jut nekik, szú a kertkapuknak,
mind egyre megy:
mint megkötözött áldozati állat
a szövőszék részei rúgkapálnak,
éj, nappal egy.

Hol röpke nyár jön végtelen telekre,
nyílik virág de máris leperegne,
hogy ne legyen,
s a szívnek mintha más nem volna vágya,
mint érzékiség sivár rideg ágya,
nem szerelem...



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásasaját fordítás

minimap