Ifjú ember úszik lassan, szépen,
Egyre le, kanyarodik az árral.
Fönt hamuszín felleg zászlóképpen,
Pihenőnek zöld gát martja várja;
Ifjú ember úszik lassan, szépen.
Szeme holt, az arca színe szürke,
Nem kérdi a víztől, merre tarthat,
Sas iramlik zsákmányt égen űzve,
Zöld mezőkön csillogó a harmat –
Szeme holt, az arca színe szürke.
Elnyeli az alkony ragyogása
Vizek színén – és nem tudja mégse:
Tükröződés minden arcvonása.
Bánatát, mi homlokára vésve,
Elnyeli az alkony ragyogása.
Milyen sors ítélte ily halálra?
Szerelemnek lett ez tán a bére?
Őrületben hívta folyam ágya?
Kétségb’esés veté víz ölére?
Milyen sors ítélte ily halálra?
Testét kiveté a víz a partra,
Holt szemét az égboltra mereszti,
Nem sejti, a hullám hova rakta,
Nem vágyik a felhők után menni –
Testét kiveté a víz a partra.
Van-e valahol, ki visszasírja?
Csak a dögmadár rikolt fölötte,
Testét víg buborék-raj borítja,
Haját kósza szél kuszálja össze.
Van-e valahol, ki visszasírja?