Seifert, Jaroslav: Ha azt lehetne mondani a szívnek… (Kdyby se dalo srdci říci Magyar nyelven)

Kdyby se dalo srdci říci:
nespěchej!
Kdybych mu mohl přikázati: hoř!
Už zhasíná.
Jen ještě střevíček,
jen ještě dlaň,
jen ještě náprstek,
než klíč se otočí a otevřou se dveře,
do kterých vcházíme a pláčem
pro tu strašnou krásu,
které se říká život.
Nestyďte se, Pán Ježíš také plakal.
Včera tak jasně zářily hvězdy.“

Proč má však o sobě hovořit jediné
stéblo,
když je tráva?
Já se vám omlouvám,
prosím jen o pár slov.

Když jsem se zhroutil bolestmi
a smrt si již naslinila prst,
aby mi zhasila
červený plamínek krve,
přišla ta, která mi byla nejblíže,
poklekla vedle mě
a sklonila se níž,
aby mi dlouhými polibky jako utopenci
nadechla do plic svůj sladký dech.“

A ten, kdo už odcházel,
otevřel znovu oči,
aby se rukama zoufale zachytil,
skloněných ramen a vlasů.
Snad je možno i bez lásky žít;
však umírat bez ní,
to je zoufalství.

Jen ještě lísteček,
jen ještě zrníčko,
jen ještě na špičku špendlíku!
Abych mohl ještě se potácet chviličku
ve vlahém přísluní ženství,
které nás přivádí a odvádí,
hledá a pomíjí,
nutká a zdržuje,
sráží i pozvedá,
svazuje i rozvazuje,
laská i zabíjí,
křídlo i kotva,
pouto i paprsek,
růže i dráb až do konce.

Ha azt lehetne mondani a szívnek:
ne siess!
Ha megparancsolhatnám neki: égj!
De már-már kialszik.
Csak még egy parányit,
csak még egy maréknyit,
csak még egy gyüszünyit,
mielőtt fordul a kulcs és megnyílik az ajtó,
amelyen át belépünk és sírunk
azért az iszonyatos szépségért,
amit életnek neveznek.
Ne szégyenkezzetek, sírt még Jézus Urunk is.
Tegnap olyan tündöklőn égtek a csillagok.

De mit szóljon magáról egyetlen
fűszál,
hiszen csak fű a füvek közt?
Bocsássatok meg nékem,
néhány szót mondanék csupán.

Mikor a kínoktól összerogytam
és a halál ujját nyálazta már,
hogy kioltsa
vérem kis piros lángját,
eljött ő, ki legkedvesebb szivemnek,
mellém térdepelt
és lejjebb hajolt,
hogy hosszú csókokkal, akár egy vízbefúltnak
fújja tüdőmbe édes leheletét.

S ki elmenőben volt már,
fölnyitotta szemét,
és kétségbeesetten kapaszkodott kezével
a fölébe hajló vállba s a hajba.
Lehet talán szerelem nélkül is élni;
de meghalni nélküle
nyomorúság.

Csak még egy sziromnyit,
csak egy szemernyit,
csak még egy gombostűhegynyit !

Hadd imbolyogjak még egy kurta pillanatig
párás napfényében a nőiségnek,
mely elhoz és elvisz minket,
megkeres s elveszít;
buzdít és visszafog,
letaszít s fölemel,
megkötöz és kioldoz,
simogat és megöl,
mely a szárny és a horgony,
bilincs és sugár,
rózsa és tüske mindhalálig.