Sládek, Josef Václav: Pacsirtának (Skřivánkovi Magyar nyelven)

Malý, hezký tvore –
jak tě zváti mám,
z osení jak letíš
k nebes výšinám?

Užaslé tě stíhá
ucho mé i zrak,
jsi-li živá píseň,
nebo jsi-li pták.

Své jak dolů deštíš
zpěvu perličky –
ba, že mám též duši,
ptáčku maličký!

Jakž by jinak mohlo
být to v nitru tvém! –
tolik toho zpěvu,
tolik plesu v něm.

Dívám se a slouchám,
jinak nemůž’ být:
ty těch našich polí
duše jsi a cit.

Hnědý jako ony,
síly jejich část,
vzhůru, vzhůru, vzhůru
letíš z těžkých brázd.

Co v nich kvete, plesá,
ty to v hrdle máš,
a vše, co je tíží,
ty to vyzpíváš.

Za tebou se dívá
oráč ve tvou výš’, –
tobě nezávidí
zrnko, jež mu sníš!

Ó, jen zpívej, zpívej
z jitra, k červánku,
ptáku našich polí,
ty, náš skřivánku!

Kedves, szép teremtés,
Hogy' nevezzelek,
Mikor égbe röppensz
Vetésünk felett?

Döbbenten követnek
Fülem és szemem,
Madár vagy-e vajjon,
Vagy tisztán zene?

Mikor rám dalodnak
Gyöngyzápora hull,
Lelkem, kis madárka,
Érzem, felvidul.

Hogy' is lenne másként
Benned ott belül?
Mennyi muzsikás hang,
Vidám dal kerül!

Hallgatom, csodálom,
Másként nem lehet:
Te adsz földjeinknek
Érzést, szellemet.

Színed is a földé,
Lelke része vagy,
Földről röppensz föl, hogy
Ég felé haladj.

Vígság nő a földben,
Benned ugyanaz,
Kizenged magadból,
Kétség ha nyomaszt.

A szántóvető is
Téged les, ha szánt,
Edd csak gabonáját,
Az senkit se bánt.

Ki a mezőt járja,
Mind dalodra vár.
Dalolj csak, dalolgass,
Pacsirtamadár!