Sova, Antonín: Egy kidőlt tölgyfáról költött ballada (Balada o mrtvém dubu Magyar nyelven)

   
Mně zdálo se: Můj mrtvý druh
za noci přišel, šept' mi v sluch.

Zrak zahořel jak za živa.
Knír plavý, gesta bláznivá.

Unylý láskou, zamyšlen
tou délkou, již má noc i den,
samotou hrobů zastrašen,
cos šeptal na omluvu svou:

že velké srdce pod hrudou
tak směšně malou uložil
a v mysterie hrobu skryl.

Pak děl: Rci, druhu rozmilý,
zda nezoufá? zda nešílí?
Skryl jsem se smutkům, radostem,
polibkům té, již čekal jsem.

A v pohaslý já zřel mu zrak:
Zapomeň… Ona nejinak…
Nešílí… Znáš ten její smích?
Už přehlušil pláč soků tvých.

Álmomban egy halott barát
Eljött kisúgdosni magát.

Mint hajdan, égő szem, mese.
Csupa téboly. Bajsza kese.

Szerelmi bánat-gondolat
amíg csak tart az éj s a nap
iszonyú sírmagány alatt:
így mentegette önmagát,

azt hogy nagy szívét rög alá
s oly pici alá temeté
hogy a sír titka nyög belé.

Majd: Mondd meg, barátom, nekem,
nem bomol ő, nem sír-e, nem?
Itthagytam kacajt, könnyeket,
csókjait, miket visszavett.

Kihúnyt szeméből az erő;
Én: Felejtsd el... Mint téged ő...
Nem, nem bomol... Nevettetik
Zokogó vetélytársaid.