Vrchlický, Jaroslav: Tak půjdem spolu… (Co život dal)

Tak půjdem spolu hloub a hloub vždy dále.
Já, Prometheus na života skále,
ty, blankyt nad ním, s něhož slitování
nad trpícím svůj hvězdnatý plášť sklání;
já vetchý člun, ty maják ve vln tísni,
já tmavý hrob, ty nad ním skřivan s písní!
Z dna propasti než zoufalství sup šedý
mne v srdce ťal, já zvolal naposledy
ne o soucit, jen s výčitkou a vzdorem,
a v moji noc ty sjelas meteorem,
květ vdechla skalám, zaplašila stíny,
až smír vzplál sluncem nad propast mé viny.
Já krůpěj chtěl a dostal celé moře,
já paprsk chtěl a oblévá mne zoře,
já hněvy sil, žnu věčné odpuštění.
Čím jsou mé zpěvy, zápasy a snění,
svit naděje i mračno budoucnosti
v tu propast lásky, již tvé srdce hostí?
Víš, jak spí kondor? V oblacích, kde zřídla
má rudý blesk, on roztáhne svá křídla
a oblit světlem, živlů ve zápase
na vlastních křídlech spící kolébá se.
Tys peruť má! jdu k slunci a tou poutí
smím též na vlastním křídle spočinouti,
nechť zničení blesk perutí mně svítí...
*
Ty neseš mne, ty chceš, já musím žíti!

Megyünk együtt, utunk mélyre, messze húz.
Én az élet szikláján, Prometheus,
te pedig az égbolt vagy a szirt fölött,
beborítod enyhítőn a szenvedőt.
Én rossz sajka, te világítótorony,
én gödör, te madár égi ormokon.
Bánatom vad keselyűje mart belém,
szakadékból végsőt kiáltottam én,
hangom panasszal és daccal volt tele,
meteorként hulltál életembe te.
Mind elűzted mellőlem az árnyakat,
bűnöm mélye fölött feltámadt a nap.
Én egy csöppre vágytam - tenger elborít,
egy sugárra vágytam - fényözön vakít,
dühöt vetek, aratok bocsánatot.
Mik nekem a harcok, álmok és dalok,
aggodalmaim és jó reményeim
szerelmem szíved-rengette mélyein?
Tudod, a kondor hogy alszik? Fellegek
villám-forrásában úszva fenn lebeg,
fény vereti, szél meg eső tépi fenn,
maga-szárnyán ringatózva úgy pihen.
Te vagy az én szárnyam! Nap felé megyek,
magam szárnyán én is megpihenhetek,
rontó villám tüze villog tollamon.
*
Te röpítesz, nem szabad hát hullanom.