Wolker, Jiří: A röntgenszobában (U rentgenu Magyar nyelven)

To není Faustova jizba a duše zde nevchází v prokletí,
to je Roentgenův přístroj s magickou krásou XX. století,
ultrafialové paprsky pronikají tu maso, svaly a blány,
lidské tělo se zde otvírá jak dopis zašifrovaný,
neboť dnes tělo je duše a na něm psáno jest,
zda člověk se narodil pro štěstí anebo pro bolest.

„Pane doktore, tak těžko mi je,
jako bych v prsou olovo měl a zmije.
Otevřte tělo mé paprsky zářivými
a povězte, co vidět mezi nimi!“

„Co vidím, dělníku, to tvoje plíce jsou.
Fabrika ti je popsala dýmem a sazemi.
Slyším v nich svištění transmis a stroje, které řvou,
že chudý jen dřinu má na zemi.
Co vidím, dělníku, to tvoje plíce jsou,
prožrané hladem a tuberkulosou.
Umřeš.“

„Nemoc a smrt — to těžké břímě jest,
však nadto těžšího cos musím v sobě mít.
Lékaři, dejte hlouběj prosvítit
tělo mé paprsky zářivými
a povězte, co mezi nimi!“

„Co vidím, dělníku, to tvoje srdce jest,
zdupané semeno, jež strašně chtělo kvést
do světa zdravého, do lásky a žití,
kde možno ženu, děti a soudruhy mít
a pro ně ruce své na chleba proměnit
a jíst ho se stolu, na který slunce svítí.
Co vidím, dělníku, to tvoje srdce jest
a srdce lehčej smrt dovede snést
než nemilovat.“

„I tuto tíhu, lékaři, já znám.
Však hlouběj, ke dnu, tělo prosvěťte mi!
Nejtěžší břímě naleznete tam.
Sotva je unáším. A jsem si jist,
až vypadne, že rozkymácí zemi.“

„Nejhlouběj, chudý, vidím nenávist.“

Ez itt nem a Faust kamrája s a lélek nem a halál fia,
ez röntgengép és gyönyörü XX. századi mágia,
ibolyántúli fénysugár járja a húst meg az izmot, az ínt át,
és megfejti az emberi testet mint egy rejtjeles írást,
mert ma a lélek a test, s beleírva áll, vajon
az ember osztályrésze a boldogság vagy a fájdalom.

„Doktor úr, oly nehéz a szívem,
mintha ólom vagy kígyó volna itt benn.
Járja át testemet gépi sugárral,
s mondja meg, mit látni azon által!”

„Amit én látok, te proli, az a te mellkasod,
Mit füsttel és korommal vont be a gyár.
Hallom a zakatolásokat ott,
s hogy a szegény a földre le gürizni jár.
Amit én látok, te proli, az mellkasod,
mit mardos az éhség s tüdőbajod.
Kimúlsz.”

„Kór s a halál — súlyos teher,
de még nagyobb súly van itt bent nekem.
Orvosok, kutassátok át szervezetem,
midenemet a gépi sugárral,
s mondjátok meg, mit látni, mit, azon által.”

„Hogy mit látok, te proletár? a szívedet,
melynek kicsíráznia nem lehetett
egy jó világra, létre, szerelemre,
hol nőd, gyereked, elvársad akad,
és azoknak kezed kenyeret ad
asztalodról, melyre a nap nevet le.
Látom, te proletár, a szivedet,
s a szívnek meghalni könnyebb lehet,
mint szeretetlen élni.”

„E terhet, doktorok, én ismerem.
Ha sugaratok szívem mélyét kitölti,
Nagyobb terhet találtok odabenn.
Nehezen viselem. S a világ biztos lehet:
ha kitör, a föld fog sarkából kidőlni.”

„Mit legalul látok, az a gyűlölet.”