Ernst, Lasse: Csak egyszer halunk meg (részlet) (Man dør kun en gang (detail) Magyar nyelven)

1

Januar 2006. Selv om den kun lige er begyndt, synes årstiden allerede at have varet over sin tid. Telefonen ringer. Det er mor. ”Din far er død”, siger hun. Mor har aldrig været typen til at, som man siger, break it gently. Jeg tygger i tavshed på oplysningen, den er indholdsløs. Men påtrængende. Min mave krymper sig sammen. Jeg vender blikket indad og ser ikke længere noget, kun et mørke, som jeg ikke kan vurdere, om tiltager eller aftager.

Hvad skal jeg svare? ”Virkelig?” svarer jeg. Min mave folder sig ud, og den krymper sig sammen.

”Claus ringede i formiddags og lagde en besked. Jeg har først hørt den nu.” Kort pause.

”Gjorde Claus?” spørger jeg forundret og tøver. ”Hvad sagde han?”

”At han er død.” Javel, ja. Kort og koncist.

Jeg vil spørge om mere, have flere oplysninger. Mere virkelighed. Mit blik er udadvendt igen. Der falder sne i gården. En dreng løber rundt på fliserne. Med tungen forsøger han at fange de fnug, der er synlige i den dårligt oplyste gård. Om det lykkes, kan jeg ikke se. Hvordan lyder den besked, Claus har lagt på telefonsvareren?

”Det er ikke, fordi jeg ikke vil sige noget”, siger jeg, ”men jeg aner ikke, hvad jeg skal sige.”

”Det forstår jeg godt,” svarer mor.

Pause.

”Desuden var jeg på vej i seng,” lyver jeg.

”Så tidligt?” spørger mor.

”Jeg har skrevet hele dagen,” lyver jeg, ”så jeg er temmelig kvæstet nu.” Jeg tøver. ”Jeg ringer i morgen, så snart jeg er stået op,” lover jeg. Sneen falder stadig. Og før hun kan nå at svare, tilføjer jeg: ”Sov godt, elsker dig, hej hej”, og lægger røret på.

Sekunder senere ringer telefonen igen. Jeg slukker den uden at kigge på displayet. I lang til bliver jeg stående ved vinduet. Den lille dreng render fortsat rundt og fanger fnug. Måske står hans far i et vindue og betragter ham, ligesom jeg selv gør, bare uendeligt lykkeligere ved synet. Måske. Sneen bliver stedse tættere og tydeligere; den er ren og smuk, og jeg skammer mig lidt over at nyde den så oprigtigt.

2

Januar 1991. Du går rundt i Vanløse. I den ene hånd har du far, og Tikka har du i den anden. Normalt trækker den lille tæve hundesnoren helt stram. I dag går hun nydeligt ved siden af dig, eksemplarisk.

         Kvarterets veje er monotone, anonyme. Du kender dem fint, men kan stadig fare vild her. For tre år siden blev du væk på vej hjem fra kiosken og måtte stoppe op og spørge en dame, der vandede blomster i sin have, om vej, og hun grinede ad dig og sagde: ”Du bor jo – lige deroppe,” og pegede om hjørnet for enden af vejen. Du rødmede, og du rødmer endnu, når du tænker på det, og taler ikke til damen, når du ser hende, selv om hun hilser på dig.

         Far går ved siden af dig langs kantstenen. På den anden sider lunter Tikka, når hun da ikke stopper op og snuser med en tæves forfinede attitude til en nøgen busk eller pisser i en indkørsel.

         ”Jeg tror, hun skal skide”, siger du, mens Tikka sænker bagenden mod et blomsterløst bed. ”Du må huske at samle det op,” burde far sige. Det ville han sige normalt. I dag siger han ingenting. Han stopper op og stirrer frem for sig og siger ingenting, og du synes, at han klemmer lidt for hårdt om din hånd. ”Skal jeg samle det op?” spørger du. Far svarer stadig ikke, så du samler lorten op og går ind i den fremmede carport og smider posen ud. Far kigger på dig. Han siger ikke noget og smiler heller ikke.

         I går videre.

”Tror du, krigen kommer til at vare i lang tid?” spørger du. Du ved ikke, hvad du ellers skal spørge om.

”Krige varer som regel altid længere, end man lige regner med,” svarer han. Hans stemme svæver, synes du, og kommer ikke fra ham, men fra et sted omme bag ved ham.

I går videre.

”Er det rigtigt, at den er langt væk?”

”Bare rolig,” siger far, ”Golfkrigen er meget langt væk.”

Han lægger ekstra tryk på golf, og du ved godt, hvorfor han gør det. I har haft denne snak før. Krigen er en ørkenkrig og foregår lige omkring det sted, hvor Golfstrømmen kommer fra, er det ikke sådan, det er? Og det er meget langt væk, det er du ikke i tvivl om, ikke længere.

Men fars omsorg tiltrækker dig, hans stemme, når den dirrer af lun fortrøstning, tiltrækker dig, og du vil have ham til at tale med den stemme lidt endnu og spørger:

”Meget langt væk?” Denne gang hører han dig ikke. Eller også ignorerer han dit spørgsmål.

I går og går videre.

Og mens I går, går hver anden gadelygte ud med et.

Du stopper op.

”Så er klokken halv elleve,” siger du og kigger på far. Pause. ”Den er 22.30, far”, gentager du.

”Det er den,” svarer han.

Du sukker. Kommer der ikke mere? Du prøver selv:

”Bevare kongens hus …” Far smiler til dig, men siger ingenting. ”Samt alle mand …” Der er ikke noget at komme efter, far svarer ikke, og da din stemme dør ud, er det, som om ordene aldrig er blevet sagt. ”Hvornår skal vi hjem?” mumler du fornærmet.

”Snart”, mumler han tonløst, og I går videre, og du er fortsat fornærmet, men glemmer det snart. Det er koldt, og luften burde være let og smidig. I stedet virker den tung og klodset; svær at indånde samler den sig ligesom en klump vat i munden. Samtidig dufter den dejligere end normalt. Eller måske ikke dejligere, for der er lige dele velbehag og ubehag i stemningen, men den dufter i hvert fald stærkere, end den plejer.

Med færre gadelygter tændt bliver stjernerne flere i himlen.

”Karlsvognen,” peger du. Du kender ikke andre konstellationer.

Far nikker.

”Og der er Orions bælte,” siger han.

”Hvor?”

”Der. De tre stjerner der,” og han prikker tre huller i luften med sin pegefinger dér, hvor de tre stjerner burde være. Du kan ikke se dem og siger:

”Men se, se der, Karlsvognen er helt tydelig.”

Far nikker og brummer en lyd, der ikke er klart genkendelig, men som kunne være en lille latter, og han klemmer stadig hårdere om din hånd, det gør lidt ondt. Du bemærker alting omkring dig: bilerne på række, buskene, der består af bare grene, dækket af et tyndt lag frost, og et træ, du ikke kender navnet på, uden for et hus, du genkender, men ikke ved, hvor hører til. Er I langt væk hjemmefra? I har gået i lang tid, så det er bestemt en mulighed.

1.

2006. január. Épp csak elkezdődött, máris túl hosszúnak tűnik az évszak. Megcsörren a telefon. Anyám az. – Apád meghalt – közli. Anyámat nem olyan fából faragták, aki – ahogy mondják – kerülgeti a forró kását. Szótlanul emésztem a hírt. Nincs tartalma, mégsem hagy nyugton. Összeszorul a gyomrom. Tekintetem befelé fordul, és nem tudom eldönteni, hogy a rám boruló sötétség növekszik-e vagy visszavonul.

Mit mondjak? – Tényleg? – kérdezem, miközben görcsbe rándul a gyomrom.

– Claus ma reggel hívott, üzenetet hagyott a rögzítőn. Éppen most hallgattam le.

Rövid szünet.

– Claus felhívott? – kérdem meglepetten, majd tétován folytatom: – Mégis mit mondott?

– Hogy apád meghalt. – Jaja, vágom. Rövid és velős.

Kérdéseket szeretnék feltenni, szükségem van a részletekre. Tudnom kell, mi történt. Tekintetem ismét kifelé fordul. Esik a hó. Az udvaron egy fiú rohangál a kövezeten. Nyelvével próbálja elkapni a hópelyheket, melyek a gyéren megvilágított udvaron derengenek. Azt nem sikerül kivennem, hogy erőfeszítését siker koronázza-e. Vajon pontosan milyen üzenetet hagyott Claus a rögzítőn?

– Nem azért hallgatok, mert nem akaródzik beszélni – mentegetőzöm –, de fogalmam sincs, hogy mit mondjak.

– Értelek – válaszolja anyám.

Szünet.

– Különben meg éppen lefekvéshez készülődtem – lódítom.

– Ilyen korán? – kérdi.

– Egész nap írtam – füllentem –, kiütöttem magam. – Elakadok. – Holnap felhívlak, ha fölkeltem – ígérem. Még mindig havazik. – Aludj jól, szeretlek, szia, szia! – teszem hozzá, mielőtt anyám válaszolhatna, és lerakom a kagylót.

Néhány pillanattal később ismét megszólal a telefon. Kinyomom anélkül, hogy pillantást vetnék a kijelzőre. Sokáig ácsorgok az ablaknál. A fiúcska még mindig hópelyheket üldöz odakinn az udvaron. Apja talán az ablakból figyeli, mint én, csak őt végtelenül boldogabb érzéssel tölti el a látvány. Vagy ki tudja. Egyre sűrűbben hull a fehér hó; tiszta és szép, én meg egy kicsit szégyellem magam, amiért kifejezetten örömömet lelem benne.

2.

1991. január. Vanløsében sétálsz. Egyik kezeddel apádba kapaszkodsz, a másikkal Tikkát tartod. A kutyus általában egészen megfeszíti a pórázt. Ma szépen ballag melletted, példásan.

         A kerület utcái névtelenek és egyhangúak. Jó ismerősöd valamennyi, mégis a mai napig képes vagy eltévedni. Három évvel ezelőtt a trafikból hazafelé menet meg kellett állnod, hogy útbaigazítást kérj egy asszonytól, aki a kertjében locsolta a virágokat; a nő kinevetett: – Hisz’ ott laksz, egy kicsit följebb – mondta a sarokra mutatva az utca végén. Elvörösödtél, és még most is az arcodba szökik a vér, ha eszedbe villan a jelenet, és megkukulsz, amikor az asszony rád köszön.

         Apád a járdaszegély mentén ballag melletted. Másik oldaladon Tikka baktat, már amikor nem torpan meg, hogy beleszagoljon egy csupasz bokorba vagy a szukák kifinomult pózában odapisiljen valamelyik kocsifeljáróra.

– Azt hiszem, kakálni fog – jelented, amikor leereszti a hátsóját egy üres virágágyásra. – Ne felejtsd el összeszedni! – szokta apa mondani. Általában. De ma hallgat. Megáll, és némán maga elé mered, a kezed kissé erősen szorítja. – Felszedjem? – puhatolózol. Apád kitartóan hallgat, akkor sem néz rád, amikor összeszeded a kutyakakit, odalépsz egy idegen kocsibeállóhoz, és eldobod a zacskót. Hallgat, még csak nem is mosolyog.

Folytatjátok a sétát.

– Gondolod, hogy sokáig tart még a háború? – szegezed neki a kérdést. Nem tudod, mi mást kérdezhetnél.

– A háborúk általában tovább tartanak a vártnál – feleli. Feltűnően remeg a hangja, és mintha nem is belőle jönne, hanem valahonnan mögüle.

Sétáltok.

– Igaz, hogy nagyon messze van?

– Ne aggódj! – nyugtat –, a Golf-háború egy nagyon távoli országban zajlik.

Jól tudod, miért nyomja meg a „golf” szót. Korábban már szóba került köztetek a téma. A helyzet az, hogy a sivatagban harcolnak, arrafelé, ahonnan a Golf-áramlat indul. Most már nem kételkedsz abban, hogy tényleg nagyon messze.

Elvarázsol apád féltő gondoskodása, a hangjában vibráló bizalmas melegség; elvarázsol, s mivel szeretnéd, hogy beszéljen még ezen a hangon, újabb kérdést intézel hozzá:

– Nagyon messze? – Ezúttal azonban nem hallja, amit mondasz. Legalábbis nem törődik vele.

A séta nem akar véget érni.

Egyszerre minden második utcalámpa fénye kihuny.

Megtorpansz.

– Fél tizenegy – mondod, és felpillantasz apára. Szünet. – Apa, fél tizenegy van – ismétled.

– Annyi – feleli.

Felsóhajtasz. Nincs több hozzáfűznivalója? Újra próbálkozol:

– „Óvd királyod házát…” – Apa szótlanul rád mosolyog. – „S férfiúit…” – Elhallgatsz, apa nem válaszol, s amikor elhal a hangod, úgy tűnik, soha nem hangzottak el a szavak. – Mikor megyünk már haza? – motyogod sértetten.

– Hamarosan – dünnyögi fakó hangon, miközben folytatjátok utatokat; neheztelsz rá, de gyorsan elpárolog a haragod. Hideg van, a levegőnek könnyűnek és puhának kéne lennie. Ehelyett nehéz és érdes; már-már fojtogat, amikor beszívod, vattacsomóként összeáll a szádban. Egyszersmind kellemesebb az illata, mint máskor. Vagy talán nem is ez a megfelelő szó rá, hiszen ugyannyira kellemes, mint amennyire kellemetlen, mindenesetre erősebb az illata, mint egyébként.

Az utcalámpák gyérülő fényében megszaporodnak a csillagok az égen.

– Ott a Göncölszekér – mutatod. Ezt az egyetlen csillagképet ismered.

Apa biccent.

– Ott meg az Orion-öv – feleli.

– Hol?

– Ott. Az a három csillag – bök mutatóujjával három lyukat a levegőbe oda, ahol a csillagoknak kéne lenniük. Mivel nem látod őket, témát váltasz:

– Nézd csak, milyen jól látni a Göncölszekeret.

Apa biccent, s közben brummog valamit, amit nem értesz, bár az is lehet, hogy csak nevet, és olyan erősen szorítja a kezed, hogy belehasít a fájdalom. Mindent feltérképezel magad körül: a libasorban álló autókat, a bokrok csupasz ágait, melyeket vékony réteggel vont be a fagy, a fát, melynek nem tudod a nevét, de a házat, amely előtt áll, ismered, csak nem tudod, hol van. Vajon messze jártok otthonról? Nagyon is lehetséges, mert már régóta úton vagytok.