Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Jacobsen, Jens Peter: Monománia (Monomanie Magyar nyelven)

Jacobsen, Jens Peter portréja

Monomanie (Dán)

Jeg er gal!
Men jeg kjender mit Vanvid,
Dets Ophav og dets Væsen.
Jeg er gal, og nu vil jeg synge;
Men jeg ved, jeg er stum,
Og at Strengene, jeg slaar,
Er Jernstængerne for min Celle.
— Jeg synger det frem Altsammen,
Og det kommer i Klang og Farve;
Men den smilende Vogter
Ser kun mine Læber bevæges,
Mine Fingre fumle.

Saa let, saa begejstrende let
Gaar min Elskedes Dands
Som Libellernes Flugt
Over de brunlige Sivtoppe.
Og som Løvet, der falder i spejlklare Sø,
Faar Vandet til at vugge
I voksende Kredse og falde igjen
Løvets eget vuggende Fald,
Saa følte hver, der skued min Elskedes Dands,
Sig forunderlig let
Og aned ukjendt Harmoni
I sin egen Gang. -
Men ve! hendes Fodtrin høres tungt,
Rhytmerne vakle,
Lemmerne stivne -
Der faldt Tyngde over Alle,
Men jeg blev Sten.
O jeg hader Rhytmer,
Jeg elsker det, der hviler i Usikkerhed,
Mest hader jeg Stormens sikkre Flugt,
Mest elsker jeg Taagen.
O! ser I det! ser I det!
Mit Paradis kommer:
Over det hvide Sand
Ligger Taagen tæt;
Saa mat, saa dødt og glandsløst,
Saa afsindigt uforstaaeligt
Skvulper Havet.
Som Skygger af en Lue
Flammer den takkede Klint
Mørkt, gjennem Taagens Røghvirvler.
For mig lurer det glatte, glatte Sand,
Mine svindende Kræfters Grave
I en lang, lang lige Linie.

Du lille Verden, som Taagen begrændser,
Til din Midte naa mine Skridt.
Bag mig er smaa Verdner
Fulde af mine Fjed.
Men paa hin Fangemurs anden Side
Ligger en Verden, jeg ej har set og ej har traadt,
Og i den gaar nu Døden,
Og ved Muren vil han møde mig.
Men jeg vil ikke vide det,
Thi mit skuffende Blik
Flytter den ved hvert Fjed,
Og naar Døden naar mig ved Muren
Og kaster mig til Jorden,
Vil jeg tro, mine Fodtrin standse
I en ny Verdens Midte.
O hvor mat jeg er, saa salig mat!
Og Havet skvulper,
Klinten vakler,
Og Taagen ... ve! ve! Taagen flygter
For Stormens faste Vingleslag!
Klinten staar fast,
Havet faar Glands,
Og op op ned, op op ned
Vugger det i kraftige Vover!
Og Stormen er Guds Tanke,
Hans stærke klare Tanke,
Og det er mig, den vil,
I Styrke og Klarheds
Dobbelte Rædsel!

Men jeg vil ikke, Døden vil jeg!
Min Sjæl skal skjælve bort
Som en Hules forvirrende Ekko,
Og han vil, han vil drage den til sig
I et stærkt, fuldt tonende Drøn! ...
O klinger, mine Strenge, klinger
Rallende og varslende! -
Strenge, Strenge, er I af Jern?
Ja, ja, det er Stænger af Jern,
Stænger for min Celle,
Thi jeg er gal!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poemhunter.com

Monománia (Magyar)

Bolond vagyok.
De ismerem e tébolyt,
s tudom, hogy honnan ered.
Bolond vagyok, s dalolni akarok!
Mit bánom én, hogy nem forog a nyelvem,
s hogy a húr is, amelybe beleverek,
cellám vasrácsa. Ugyan!
Csak dünnyögök, csak dúdolok,
s dalomból fény s zene zeng;
de az ostoba őr
csupán ajkam mozgását látja,
és tétova ujjaimat.

Oly könnyű, oly isteni könnyű
a szeretőm tánca,
akárcsak a szöcske röpte
a barnás káka hegyén.
S akár a levél, mely a tükrös tóra esik,
s meggyűri a vizet,
hogy tág gyűrűkben ringva visszacsússzék
a hullám lágy ölébe:
ugy ringsz te is a kedvesem isteni táncán
isteni könnyen,
hogy új Harmóniák kelnek
járásodon.
De jaj! a lépte dúltan tántorog már,
a ritmus összecsuklik,
az édes test alél -
mindenki beledermed,
s engem ledönt a gyász!
Ó, gyűlölöm a ritmust,
a Véletlen dobogására várok itt,
futnék a csúf, biztos röptű vihar elől,
s a ködbe nézek.
Ni! Ni!
Ott füstöl az Éden:
a fehér homokon
terjeng a lágy tömeg;
a tenger tompán, búsan, fénytelen
és kábult-érthetetlen dagad;
a parti sziklacsúcs,
akár egy iszonyú süveg,
vakon lobog a füstkaréjban.
Előttem a sima sík figyel,
mögöttem lépteim húzódnak,
hosszú, hideg, halott vonal -
megrokkanó erőim sírja!

Te picike, ködkorlátú világ,
közeped tisztásán állak!
A mélyben vaksi csillagképek
vigyázzák lépteimet.
De a nagy Börtön másik oldalán
idegen és titkos világ terül -
a Rém
a Fal mögött utánam kullog.
Mit bánom én.
hisz sanda tekintetem
folyton messzebbre tolja a Falat,
s ha a halál belém csimpaszkodik,
s kétvállra nyom,
később megint
egy új világ közepébe röpít!
Ó, mámoros és áldott bágyadás!
A tenger nő,
a csúcs inog,
s a köd örvényesen oszlik
a vihar dörgő szárnycsapásán!
A csúcs szilárd,
a hab csupa fény,
s a víz, a víz
harsányan és zuhogva sikamlik!
A vihar Isten lelke,
hatalmas, tiszta lelke,
és rám szakad
a fenség és az erő
kettős irtózatában!

De én félek a haláltól, félek!
Lelkem, mint egy barlang beteg visszhangja,
el fog remegni majd -
magához tépi egy vakító,
egy harsogó villámcsapásban!
Ó, zúgjatok csak, húrok, zúgjatok
rekedten és remegve!
Hej, húrom, húrom, vas vagy-e?
Igen, igen, vasrács ez,
a cellám rácsa,
hiszen bolond vagyok!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaH. H.

minimap