Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2020-ban Leslie A. Kery!
Hírek

Aichinger, Ilse: Das Fenstertheater

Aichinger, Ilse portréja

Das Fenstertheater (Német)

Die Frau lehnte am Fenster und sah hinüber. Der Wind trieb in leichten Stößen vom Fluss herauf und brachte nichts Neues. Die Frau hatte den starren Blick neugieriger Leute, die unersättlich sind. Es hatte ihr noch niemand den Gefallen getan, vor ihrem Haus niedergefahren zu werden. Außerdem wohnte sie im vorletzten Stock, die Straße lag zu tief unten. Der Lärm rauschte nur mehr leicht herauf. Alles lag zu tief unten. Als sie sich eben vom Fenster abwenden wollte, bemerkte sie, dass der Alte gegenüber Licht angedreht hatte. Da es noch ganz hell war, blieb dieses Licht für sich und machte den merkwürdigen Eindruck, den aufflammende Straßenlaternen unter der Sonne machen. Als hätte einer an seinen Fenstern die Kerzen angesteckt, noch ehe die Prozession die Kirche verlassen hat. Die Frau blieb am Fenster.
Der Alte öffnete und nickte herüber. Meint er mich? dachte die Frau. Die Wohnung über ihr stand leer, und unterhalb lag eine Werkstatt, die um diese Zeit schon geschlossen war. Sie bewegte leicht den Kopf. Der Alte nickte wieder. Er griff sich an die Stirne, entdeckte, dass er keinen Hut aufhatte, und verschwand im Innern des Zimmers.
Gleich darauf kam er in Hut und Mantel wieder. Er zog den Hut und lächelte. Dann nahm er ein weißes Tuch aus der Tasche und begann zu winken. Erst leicht und dann immer eifriger. Er hing über die Brüstung, dass man Angst bekam, er würde vornüberfallen. Die Frau trat einen Schritt zurück, aber das schien ihn nur Zu bestärken. Er ließ das Tuch fallen, löste seinen Schal vom Hals - einen großen bunten Schal - und ließ ihn aus dem Fenster wehen. Dazu lächelte er. Und als sie noch einen weiteren Schritt zurücktrat, warf er den Hut mit einer heftigen Bewegung ab und wand den Schal wie einen Turban um seinen Kopf. Dann kreuzte er die Arme über der Brust und verneigte sich. Sooft er aufsah, kniff er das linke Auge zu, als herrsche zwischen ihnen ein geheimes Einverständnis. Das bereitete ihr so lange Vergnügen, bis sie plötzlich nur mehr seine Beine in dünnen, geflickten Samthosen in die Luft ragen sah. Er stand auf dem Kopf. Als sein Gesicht gerötet, erhitzt und freundlich wieder auftauchte, hatte sie schon die Polizei verständigt.
Und während er, in ein Leintuch gehüllt, abwechselnd an beiden Fenstern erschien, unterschied sie schon drei Gassen weiter über dem Geklingel der Straßenbahnen und dem gedämpften Lärm der Stadt das Hupen des Überfallautos. Denn ihre Erklärung hatte nicht sehr klar und ihre Stimme erregt geklungen.
Der alte Mann lachte jetzt, so dass sich sein Gesicht in tiefe Falten legte, streifte dann mit einer vagen Gebärde darüber, wurde ernst, schien das Lachen eine Sekunde lang in der hohlen Hand zu halten und warf es dann hinüber. Erst als der Wagen schon um die Ecke bog, gelang es der Frau, sich von seinem Anblick loszureißen.
Sie kam atemlos unten an. Eine Menschenmenge hatte sich um den Polizeiwagen gesammelt. Die Polizisten waren abgesprungen, und die Menge kam hinter ihnen und der Frau her. Sobald man die Leute zu verscheuchen suchte, erklärten sie einstimmig, in diesem Hause zu wohnen. Einige davon kamen bis zum letzten Stock mit. Von den Stufen beobachteten sie, wie die Männer, nachdem ihr Klopfen vergeblich blieb und die Glocke allem Anschein nach nicht funktionierte, die Tür aufbrachen.
Sie arbeiteten schnell und mit einer Sicherheit, von der jeder Einbrecher lernen konnte. Auch in dem Vorraum, dessen Fenster auf den Hof sahen, zögerten sie nicht eine Sekunde. Zwei von ihnen zogen die Stiefel aus und schlichen um die Ecke. Es war inzwischen finster geworden. Sie stießen an einen Kleiderständer, gewahrten den Lichtschein am Ende des schmalen Ganges und gingen ihm nach. Die Frau schlich. hinter ihnen her. Als die Tür aufflog, stand der alte Mann, mit dem Rücken zu ihnen gewandt, noch immer am Fenster.
Er hielt ein großes weißes Kissen auf dem Kopf, das er immer wieder abnahm, als bedeutete er jemandem, dass er schlafen wolle. Den Teppich, den er vom Boden genommen hatte, trug er um die Schultern. Da er schwerhörig war, wandte er sich auch nicht um, als die Männer schon knapp hinter ihm standen und die Frau über ihn hinweg in ihr eigenes finsteres Fenster sah.
Die Werkstatt unterhalb war, wie sie angenommen hatte, geschlossen. Aber in die Wohnung oberhalb musste eine neue Partei eingezogen sein. An eines der erleuchteten Fenster war ein Gitterbett geschoben, in dem aufrecht ein kleiner Knabe stand. Auch er trug sein Kissen auf dem Kopf und die Bettdecke um die Schultern. Er sprang und winkte herüber und krähte vor Jubel. Er lachte, strich mit der Hand über das Gesicht, wurde ernst und schien das Lachen eine Sekunde lang in der hohlen Hand zu halten. Dann warf er es mit aller Kraft den Wachleuten ins Gesicht.



FeltöltőN.Ullrich Katalin
Az idézet forrásahttp://www.ploecher.de

Ablakszínház (Magyar)

Az asszony az ablaknak dőlt, kinézett. Könnyű szél fújt a folyó felől, ez minden. Kíváncsi, morcos emberek bámultak fel rá. Még soha senki nem tette meg neki azt a szívességet, hogy épp az ő házuk előtt üttesse el magát egy autóval. Különben is, lakása túl magasan van, jó távol az utcától, fölötte már csak egy emelet. Ide fel csak a zaj jön könnyebben, minden más túlságosan lent van. Amint éppen el akart jönni az ablaktól, észerevette, hogy a szemközti lakásban az öregúr felkapcsolja a világítást. Mivel még egész világos volt, ez úgy hatott, mintha fényes nappal meggyújtották volna az utcai lámpákat. Mint mikor valaki gyertyát tesz ki az ablakba, még mielőtt a körmenet elindulna a templomból. Az asszony ottmaradt az ablaknál.
Az öregúr kezdeményezett, bólintott felé. Nekem szól? - töprengett az asszony. A fölötte lévő lakásban nem lakik senki, alatta egy műhely van, azok ilyenkor már zárva vannak. Fejét alig láthatóan ő is meghajtotta. Az öregúr ismét biccentett. Odakapott a fejéhez, majd mikor rájött, hogy nincs rajta kalap, eltűnt a szobában.
Hamarosan kabátban, fején kalappal jött vissza. Megigazította a kalapot, mosolygott. Egy fehér kendőt vett elő a zsebéből és integetni kezdett. Először csak kicsit, majd egyre hevesebben. Kihajolt az ablakon, attól lehetett tartani, egyszercsak lezuhan. Az asszony kicsit hátralépett, de úgy tűnt, a férfi ettől csak vérszemet kap. Leejtette a kendőt, megoldotta a sálat a nyakán, - nagy, tarka-barka sál volt -, és hagyta, hogy a szél belekapjon. Mosolygott. Amikor az asszony még egy kicsit hátrább lépett, az öregúr hirtelen mozdulattal lehajította a kalapját, és a sálból turbánt tekert a fejére. Aztán karját a mellén keresztezve meghajolt. Amikor felnézett, mindig hunyorított egyet a bal szemével, mintha valamiféle titkos egyezség lenne köztük. Ez tetszett az asszonynak, de egyszercsak azt vette észre, hogy az öregúr vékony, foltozott bársonynadrágos lába a levegőben kalimpál. Fejen állt. Mire az öreg kivörösödött, izzadt, barátságos arca ismét előbukkant, az asszony már ki is hívta a rendőrséget.
Az öregúr egy lepedőbe burkolózva hol az egyik, hol a másik ablakban tűnt fel, közben már hallható volt a villamos csilingelésén és a tompa városi zajon túl, hogy az esetkocsi úgy három utcányira a háztól szirénázva közeledik. A telefonhívás ugyanis elég zavaros volt, a nő hangja meg ugyancsak zaklatottnak tűnt.
Az öregúr most úgy nevetett, hogy ráncos lett tőle az arca, majd egy tétova mozdulattal végigsimította arcát, elkomolyodott, aztán úgy tett, mintha a mosolyt egy pillanatig a tenyerén tartotta volna, majd átdobta az utca fölött. Csak akkor tudott az asszony elszakadni a látványtól, amikor már látta az esetkocsit a sarkon.
Kifulladva érkezett a lenti bejárathoz. Egész kis tömeg gyűlt a rendőrautó köré. A rendőrök kiugrottak, az emberek mögéjük és az asszony mögé tódultak. Amint valaki megpróbálta a tömeget szétoszlatni, szinte kórusban állították, hogy márpedig ők ebben a házban laknak. Néhányan a legutolsó emeletig követték őket. A lépcsőről figyelték, ahogy a rendőrök – miután hiába kopogtattak, és a csengő sem működött – betörték az ajtót.
Gyorsan dolgoztak és olyan precizitással, hogy azt bármelyik betörő megirigyelhette volna. Az előszobában, amelynek ablakai az udvarra néztek, nem haboztak egy pillanatig sem. Ketten - cipőjüket levéve - a sarok felé lopóztak. Közben besötétedett. Nekiütköztek egy fogasnak, a keskeny folyosó végén észrevettek egy kis fényt, elindultak felé. Az asszony utánuk somfordált. Ahogy kicsapódott az ajtó, látták, hogy az öregúr - háttal nekik - még mindig az ablakban áll.
Fején nagy, fehér párna volt, hol lekapta a fejéről, hol visszatette, mintha azt akarná valakinek jelezni, hogy aludnia kell. A szőnyeg, amit korábban a padlóról vett fel, a vállára volt vetve. Nagyothalló volt, így még akkor sem fordult meg, amikor a rendőrök már egészen szorosan mögötte álltak, az asszony meg az öregúr válla fölött átlátott saját kivilágítatlan lakására.
A lakása alatti műhely, ahogy azt korábban is sejtette, valóban zárva volt. De a fölötte levő lakásba, úgy tűnik, új lakók költöztek. Az egyik szobában égett a villany, és az ablakhoz tolt rácsos ágyban állt egy kicsi fiú. Az ő fején is ott volt a párnája, takarója a vállán. Ugrált, integetett, örömében rikoltozott. Nevetett, kezével végigsimította arcát, elkomolyodott, aztán úgy tett, mintha a mosolyt egy pillanatig a tenyerén tartotta volna. Azután teljes erejéből a rendőrök képébe vágta.



FeltöltőN.Ullrich Katalin
Az idézet forrásasaját

minimap