Arnim, Achim von: Az utolsó vers (Das letzte Gedicht Magyar nyelven)

O Herr, gib deiner Gaben viel,
Damit wir dich erkennen;
Die Sorge macht die Herzen kühl,
Laß hoffend sie in Lieb' entbrennen,
Damit sie glühn fürs ew'ge Heil
In dieses Lebens schneller Eil'.
 
In deinem Lichte schwindet Neid
Wie Reif in Frühlingssonne,
Wer trüge sich mit falschem Leid
In deiner Gnadenwonne?
Wer sehnte sich nach falschem Geist,
Dem du den heil'gen Geist verleihst?
 
Wen schreckte Furcht von seinem Heil,
Der deinen Mut empfunden?
Wen tötete die Langeweil,
Der tätig dir verbunden?
Wer fühlte nicht der Jugend Kraft,
Der je in deinem Geiste schafft?
 
In einer Stunde tut er mehr,
Der deine Näh erfahren,
Als sonst, da ihm das Herz noch schwer,
In freudelosen Jahren.
Du bist allein die wahre Zeit,
Nach dir mißt sich die Ewigkeit.
 
Du bauest eine Kirche auf
In seligen Gedanken,
Der neuen Sterne Wunderlauf
Zieht drüber ohne Schranken,
Und wo in Not die Seele bebt,
In neuer Macht das Herz sich hebt.
 
O Herr, du neuer Frühlingstag,
Du kannst das Herz erlösen,
Wie auch das Wetter toben mag
Von Sehnsucht nach dem Bösen,
Du hältst, was du verkündet hast,
Als du auf Erden unser Gast.
 
Wir grüßen dich, du reines Licht,
Mit unserm tiefsten Atem,
Du schenkst dein freudig Angesicht
In deiner Liebe Taten
Und breitest deine Hände aus
Im Segen über unser Haus.
 
Wir knieen nicht auf hartem Stein,
Auf weichem Gras wir knieen,
Dein Wort ist heilig, klar und rein
Und stets in neuem Blühen,
In vieler tausend Stimmen Drang
Erhebt dein Wort ein süßer Klang!

Ó, add, Uram, bőségedet,
láthassuk drága lényed;
a gond lehűt csak szíveket,
de vágyat gyújt reményed,
izzanak örök üdv szerint,
míg itt e lét csak elkering.
 
Irigység tűnik fényeden,
dért űz el így tavasz-nap,
hamis kín ott meg nem terem,
hol kegyelmed fakadhat;
s ki áhít, mondd, csalszellemet,
elnyerhetvén Szent Lelkedet?
 
Megfuthat-e üdve elől,
kit bátorságod éltet?
Van-e, akit unalom öl,
ha munkálhat teérted?
Ki nem érez ifjú erőt,
ha szellemed vezérli őt?
 
Egy óra eredményesebb,
lényednek közelében,
mint szívszorongva bármi tett,
sok örömtelen évben.
Te vagy a valódi idő,
mellyel öröklét mérhető.
 
Felépítesz egy templomot
boldog gondolatokban,
járnak egén új csillagok,
csodáknál szabadabban,
s ha a lélek már félve
a szív új léttel szárnyra kél.
 
Uram, tavasz, elérkező!
szívünk megváltod áldva,
hiába, hogy a rossz idő
dúl-fúl gonoszra vágyva,
állod, mit ígértél nekünk,
míg vendégként jártad körünk.
 
Köszöntünk, fénylő-tiszta láng,
leghőbb lélegzetünkkel!
Derűs kedvet hintesz reánk
minden szívbéli művel,
s fölébe terjeszted kezed,
házunk áldón védelmezed.
 
Nem térdeplünk rideg kövön,
puha gyepágy a zsámoly,
szavad kél, tiszta, szent öröm,
mindegyre új virágból,
hangok ezerszám hangzanak,
és szárnyalsz, mint a szó, Magad!