Arp, Hans: Sanft sannst du vor den tiefen Spiegeln

Das Stumme sang,

das Bewegungslose tanzte,

das Verdorrte grünte,

wenn du ihnen nahtest.

Kein Flügel säumte, dir zu dienen.

Winzige, zierliche Geschöpfe nahten dir zutraulich in festlichem Zug.

Immer quollen deine reinen Schalen von lichtem Leben über.

Dein Hauch ließ die welken Sterne neu aufblühen.

Die leeren Augen begannen vor dir wieder zu strahlen.

Mit lichtem Ernst bestelltest du den inneren Himmel.

Die öde, unwirtliche Finsternis begann gedeihlich zu rauschen, wenn du sie betratest.

Und das Licht wog durch dich seine freien Wunder.

Still sannst du vor

den tiefen Spiegeln, dem Himmel und dem Meer.

Und hügelabwärts unter den Olivenbäumen

begrüsste dich ein alter Schäfer als den.

A néma énekelt,

táncolt a béna,

mi elszáradt, kizöldült,

ha te hozzájuk közeledtél.

Nem akadt szárny, mely ne szolgált volna téged.

Csöppnyi, kecses lények bizalommal közeledtek hozzád ünnepi menetben.

Poharaid mindig csordultig megteltek fénylő élettel.

Leheletedtől a hervadt csillagok újra kivirultak.

Az üres szemek előtted újra ragyogni kezdtek.

Fénylő komolysággal művelted meg belső egedet.

A sivár, zord sötétség termékenyítőn pezsegni kezdett, ha te odaléptél.

És a fény tehozzád mérte pazar csodáit.

Csendben tünődtél az ég és a tenger mély tükre előtt.

És az olajfák alatt, a lejtőn lefelé,

egy öreg pásztor mint a virágok lelkét

köszöntött téged.