Bächler, Wolfgang: A föld remeg még (Die Erde bebt noch Magyar nyelven)

Die Erde bebt noch von den Stiefelritten.

Die Wiesen grünen wieder, Jahr für Jahr

Die Qualen bleiben, die wir einst erlitten.

In unseren Träumen lebt noch oft, was war.

Das Blut versickerte, das wir vergossen

Die Narben brennen noch und sind noch rot.

Die Tränen trockneten, die um uns flossen.

In Lust und Fluch und Lächeln eingeschlossen

begleitet uns, vertraut für immer, nun der Tod.

Die Städte bröckeln noch in den Gewitternächten.

Der Wind weht Asche in den Blütenstaub

und das Geröchel der Erstickten aus den Schächten.

Doch auf den Märkten stehen schon die Selbstgerechten

und schreien unsere und ihre Ohren taub.

Die Sonne leuchtet wieder wie in Kindertagen.

Die Schatten fallen tief in uns hinein.

Sie überdunkeln unser helles Fragen.

Und auf den Hügeln, wo die Kreuze ragen,

wächst säfteschwer ein herber neuer Wein.

A föld remeg még, döngnek csizmatalpak.

Évről évre kizöldül a mező.

A kínok, bár kiálltuk, itt maradnak

lényünkben és ráncaiban az arcnak.

Álmunkból a múlt sokszor tör elő.

Mit ontottunk, a vér szétszivárgott a földbe.

Piros még a heg és még egyre ég.

A könny felszáradt, mely utunkra folyt ömölve.

Meghitten, mosolyba, átokba és örömbe

zártan, mint örök társunk, a halál kísér.

Városok omladoznak még viharos éjben.

A szélben virágpor s hamu vegyül.

Gödörben megfúltak hörögnek még a mélyben.

De önigazolók ágálnak már a téren,

míg fülünk s az övék is belesiketül.

Mint gyermekkorunkban, a nyarak úgy ragyognak.

Az árnyékok mélyen hullnak belénk.

Világos kérdést is sötétbe vonnak.

Dombokon, hol keresztek magasodnak,

súlyos, fanyar új bor érik a venyigén.