Bachmann, Ingeborg: Schwarzer Walzer

Das Ruder setzt auf den Gong mit dem schwarzen Walzer ein,

Schatten mit stumpfen Stichen nähn die Gitarren ein.

Unter der Schwelle erglänzt im Spiegel mein finsteres Haus,

Leuchter treten sich sanft die flammenden Spitzen aus.

Ober die Mange verhängt: Eintracht von Welle und Spiel;

immer entzieht sich der Grund mit einem anderen Ziel.

Schuld ich dem Tag den Marktschrei und den blauen Ballon –

Steinrumpf und Vogelschwinge suchen die Position

zum Pas de deux ihrer Nächte, lautlos mir zugewandt,

Venedig, gepfählt und geflügelt, Abend- und Morgenland!

Nur Mosaiken wurzeln und halten im Boden fest,

Säulen umtanzen die Bojen. Fratzen- und Freskenrest.

Kein August war geschaffen, die Löwensonne zu sehn,

schon am Eingang des Sommers ließ sie die Mähne wehn.

Denk dir abgöttische Helle, den Prankenschlag auf den Bug

und im Gefolge des Kiels den törichten Maskenzug,

überm ersäuften Parkett zu Spitze geschifft ein Tuch,

brackiges Wasser, die Liebe und ihren Geruch,

Introduktion, dann den Auftakt zur Stille und nichts nachher,

Pausen schlagende Ruder und die Coda vom Meer!

Fekete valcerbe kezd az evező, csak a gongütésre várt,

árnyak tompa öltésekkel bevarrják a gitárt.

Sötét házam tükörben ragyog fel küszöb alatt,

gyertyatartók szelíden eltapossák lángoló cikcakkjaikat.

Hangok fölé akasztva hullámok és játék összhangzata;

mindig más célból bújik el a tenger alapzata.

Fizetem a napnak a piaci lármát és a kék ballont mint adót;

kő törzse, madár szárnya keresi a pozíciót,

éjszakáik pas-de-deux-jét, s nekem hangtalan csap szelet.

Velence, cölöpre szúrva, szárnyra kelve, napnyugat, napkelet.

Csak mozaik ver gyökeret, földben csak az állna még,

oszlopok táncolnak bója körül, torzpofák, freskómálladék.

Az augusztus nem arra termett, hogy lássa az oroszlánnapot,

már a nyár bejövetelekor nagy, lobogó sörényt kapott.

Képzelj bálványszerű fényt, amint a hajóorra csap a mancs,

és a bárka után maszkákat vezényel buta parancs,

amint vízbe fojtott parkett fölött hegynek hajózik lepedő,

képzelj brakkvizet és szerelmet, melynek szaga epedő,

introdukciót, felütést a csendhez, és semmit utána már,

evezők szünetjeleit és a tengert, mely codá-jával lezár!