Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Benn, Gottfried: A szakadatlan 15. (Das Unaufhörliche 15. Magyar nyelven)

Benn, Gottfried portréja

Das Unaufhörliche 15. (Német)

TERZETT UND TENORSOLO

 

Vor uns das All,

unnahbar und verhängt,

und wir, das Ich,

verzweifelt, todbedrängt.

 

Wir Vertriebenen,

wir Schädelblüten:

manchmal blicken wir auf Schilf und Rohr:

alte Ströme,

Schöpfungsmythen

schweben uns

mit Korb und Netzen

ganz unsäglich

schmerzlich vor.

 

Wir Vertriebenen,

wir Scheitelstunde,

die sich nie in Traum und Rausch vergißt:

manchmal werden wir davongetragen,

hören wir

von Meer- und Wandersagen,

einer Insel, wie aus Schöpfungstagen,

und die ohne das Bewußtsein ist.

 

Durchgekämpft

durch Tier- und Vormenschmassen

irrt die späte Art

von Pol zu Pol,

bis sie endet,

bis das Joch der Rassen:

bis das weiße Ich

die Welt verlassen –:

lebe wohl.

 

Lied

 

Lebe wohl den frühen Tagen,

die mit Sommer, stillem Land

angefüllt und glücklich lagen

in des Kindes Träumerhand.

Lebe wohl, du großes Werde

fiber Feldern, See und Haus,

in Gewittern brach die Erde

zu gerechtem Walten aus.

Lebe wohl, was je an Ahnen

mich aus solchem Sein gezeugt,

das sich noch den Sonnenbahnen,

das sich noch der Nacht gebeugt.

Von dem Frühen zu dem Späten,

und die Bilder sinken ab –

lebe wohl, aus großen Städten

ohne Traum und ohne Grab.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://edocs.fu-berlin.de

A szakadatlan 15. (Magyar)

TERCETT ÉS TENORSZÓLÓ

 

Előttünk a mindenség,

megközelíthetetlen és befüggönyözött,

és mi, az Én,

kétségbeesett, halálszorított.

 

Mi elüldözöttek,

mi koponyavirágok:

néha bepillantunk a nádba és csőbe:

régi áramlat,

teremtésmítoszok

függnek tőlünk

kosárral és hálókkal

teljesen kimondatlanul

előre fájdalmasan.

 

Mi elüldözöttek,

mi csúcsidők,

magukat nem álomba és mámorba felejtők:

bár néha minket is elragadott,

hallunk

tengeri és vándormondákat,

egy sziget, mint a teremtés napjaiban,

öntudatlan.

 

Átküzdve

át állati és emberelőtti tömegen

őrült a kései művészet

pólustól pólusig,

amíg véget ér,

amíg a fajok járma:

amíg a fehér Én

a világ elhagyott –:

ég veled.

 

Dal

 

Ég veletek korai napok,

derűs nyári, csendes vidék,

kiteltek és boldogok

mint gyermeki álomkép.

Ég veled, te nagy létezés

füves rétek, tó és kunyhó,

zivatarral földet érés

igaz munka, megnyugtató.

Ég veletek, valaha voltak

nekem ilyen lét mutatja,

nap pályáján mozgó holtak,

kiket csak az éj hajlítja.

Koraitól a későig,

majd a képek elmerülnek

– ég veled, a nagyvárosból –

álom nélkül sírba dőlnek.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásasaját

minimap