Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Benn, Gottfried: A dán asszony (Die Dänin Magyar nyelven)

Benn, Gottfried portréja
Márton László portréja

Vissza a fordító lapjára

Die Dänin (Német)

I

Charon oder die Hermen

oder der Daimlerflug,

was aus den Weltenschwärmen

tief dich im Atem trug,

war deine Mutter im Haine

südlich, Thalassa, o lau -

trug deine Mutter alleine

dich, den nördlichen Tau -

 

meerisch lagernde Stunde,

mythischer Flor,

eine Muschel am Munde,

goldene Conca d'or -

die dich im Atem getragen:

da bist du: und alles ist gut,

was in Kismet und Heimarmene

und Knien der Götter ruht.

 

Stehst du, ist die Magnolie

stumm und weniger rein,

aber die große Folie

ist dein Zerlassensein:

Stäubende: - tiefe Szene,

wo sich die Seele tränkt,

während der Schizophrene

trostlos die Stirne senkt.

 

Rings nur Rundung und Reigen,

Trift und lohnende Odds -

ach, wer kennte das Schweigen

schlummerlosen Gotts -

noch um die Golgathascheite

schlingt sich das goldene Vlies:

„morgen an meiner Seite

bist du im Paradies."

 

Auch Prometheus in Schmieden

ist nicht der einsame Mann,

Io, die Okeaniden

ruft er als Zeugen an -

Philosophia perennis,

Hegels schauender Akt -:

Biologie und Tennis

über Verrat geflaggt.

 

Monde fallen, die Blüte

fällt im Schauer des Spät,

Nebel am Haupt die Mythe

siegenden Manns vergeht,

tief mit Rosengefälle

wird nur Verwehtes beschenkt,

während die ewige Stelle

trostlos die Stirne senkt.

 

II

Es ist kaum zudenken:

du in dem Garten am Meer,

die Wasser heben und senken

das Ewig-Sinnlose her,

vermischte - Didos Karthagen

und vom Saharaportal -

vermischte Wasser tragen

dahin Notturn final.

 

Die Fjorde blau, die Tore,

der Donner and das Licht,

durch die das Oratore

der großen Erde bricht,

davon bist du die Dolde

und blühst den Himmeln zu,

und doch des Nichts Isolde,

Vergänglichkeit auch du.

 

Urn deinen Bau, Terrasse,

zerfällt das Nelkenhaus,

der Gärtner fegt die blasse

verblühte Stunde aus,

auch du, woher geschritten,

auch du, wohin verweht,

und was um dich gelitten,

wird auch schon kühl und spät.

 

Wo Räume uns umziehen,

durch die schon mancher ging,

und Wolke, die im Fliehen

urn andre Häupter hing,

und Land sich an Gestalten

mit tausend Trieben gibt,

den sterblichen Gewalten,

die so wie du geliebt.

 

In Mythen tief, in Sagen

liegt schon der Garten am Meer;

Zerfall, in wieviel Tagen

sind Gärten und Meere leer,

vermischte - Didos Zeiten

und vom Saharaportal -

tragen die Einsamkeiten

weiter - Notturn final.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.museumsgesellschaft

A dán asszony (Magyar)

I

Vagy Kháron volt, vagy a Herma,

vagy a Daimler-féle gép:

világ-küldötte sperma

fújt életet beléd.

Anyád, langyos berekben,

Thalassa, messzi dél

egyedül szült, szelekben:

így lettél északi dér -

 

idő, tengerre hajló

mítosz fátyola, kék,

ajakra tapadni kagyló,

conca d'or, arany-ék,

mely az életbe fújt szét:

ez vagy - s mind jó dolog,

mit Heimarméne, Kiszmét

s az istenek térde fog.

 

A tulipánfa, ha állasz,

nem tiszta, miről se szól,

ám a háttér, hatalmas:

az, ha széthorgadol.

Szétporló tajték-refrén,

lélek, fölissza magát,

miközben a skizofrén

lehajtja homlokát.

 

Gurul és gömbölyü minden;

sodrás, remélt jutalom -

jaj, az álomtalan isten

csöndjéről ki tud vajon?

Golgota-kínhalomban

is aranygyapjú terem:

„mondom, Paradicsomban

leszel még ma: velem".

 

Kőhöz vasalt Prométheusz:

őt sem sújtja magány,

kérésére tanú lesz

Ió s Ókeanos-leány -

philosophia perennis

Hegel fürkész: disze,

biológia meg a tennisz

árulás égisze.

 

Hold: hull, s ami virágoz,

késő zokogásba hull:

aki győztes, arról a mítosz

fejénél ködbe fúl.

Aki rózsalejtőt ígér,

csak az elsodrottnak ád,

miközben az örök Tér

lehajtja homlokát.

 

II

Torlasz, emlékezetnek:

előtted a tenger, a kert,

a vizek lélegeznek,

örökös Miértre - Mert,

Karthágótól, Didótól

Szahara-kapunál

kevert vizeken tódul

messze a notturn final.

 

A kék fjordok, a porták,

mennydörgés, fénysötét,

amelyek eltiporták

a nagy Föld énekét,

ennek vagy virágzó fája,

egekre nyíló virág,

Semmiség Izoldája,

te is, mulandóság.

 

Kertedben, teraszodnál

virágház - szél veri;

tört perc, halomban ott áll,

a kertész kiseperi;

te is, ahova lépnél,

te is, ha sodratol,

és minden szenvedésnél:

már hűs van, késő, sehol.

 

Ha körénk térség szökellő,

hol jártak már sokan,

és múltakból jön a felhő,

más feje fölött suhan:

földből százféle alkat

ösztönt ezernyit olt,

szül halandó hatalmat,

mely, mint te, szeretve volt.

 

Mélyen a mítoszokban

fekszik a kert, a part,

bomlás, hosszú napokban

tenger s kert mind elapadt,

Dido idejébe vegyülve,

Szahara-kapunál

úszik magányokba merülve

tovább a notturn final.

 



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaM. L.

minimap