Benn, Gottfried: Monológ (Monolog Magyar nyelven)

Den Darm mit Rotz genährt, das Hirn mit Lügen -

erwählte Völker Narren eines Clowns,

in Späße, Sternelesen, Vogelzug

den eigenen Unrat deutend! Sklaven -

aus kalten Ländern und aus glühenden,

immer mehr Sklaven, ungezieferschwere,

hungernde, peitschenüberschwungene Haufen:

Dann schwillt das Eigene an, der eigene Flaum,

der grindige, zum Barte des Propheten.

 

Ach, Alexander und Olympias Sproß

das wenigste! Sie zwinkern Hellesponte

und schäumen Asien! Aufgetriebenes, Blasen

mit Vorhut, Günstlingen, verdeckten Staffeln,

daß keiner sticht! Günstlinge: - gute Plätze

für Ring- und Rechtsgeschehn. Wenn keiner sticht!

Günstlinge, Lustvolk, Binden, breite Bänder -

mit breiten Bändern flattern Traum und Welt:

Klumpfüße sehn die Stadien zerstört,

Stinktiere treten die Lupinenfelder,

weil sie der Duft am eigenen irre macht:

Nur Stoff vom After! - Fette

verfolgen die Gazelle,

die windeseilige, das schöne Tier!

Hier kehrt das Maß sich um:

Die Pfütze prüft den Quell, der Wurm die Elle.

die Kröte spritzt dem Veilchen in den Mund

- Hallelujah - und wetzt den Bauch im Kies:

die Paddentrift als Mahnmal der Geschichte!

Die Ptolemäerspur als Gaunerzinke,

die Ratte kommt als Labsal gegen Pest.

Meuchel besingt den Mord. Spitzel locken

aus Psalmen Unzucht.

 

Und diese Erde lispelt mit dem Mond,

dann schürzt sie sich ein Maifest um die Hüfte,

dann läßt sie Rosen durch, dann schmort sie Korn,

läßt den Vesuv nicht spein, läßt nicht die Wolke

zu Lauge werden, die der Tiere Abart,

die dies erlistet, sticht und niederbrennt -

ach, dieser Erde Frucht- und Rosenspiel

ist heimgestellt der Wucherung des Bösen,

der Hirne Schwamm, der Kehle Lügensprenkeln

der obgenannten Art - die maßverkehrte!

 

Sterben heißt, dies alles ungelöst verlassen,

die Bilder ungesichert, die Träume

im Riß der Welten stehn und hungern lassen -

doch Handeln heißt, die Niedrigkeit bedienen,

der Schande Hilfe leihn, die Einsamkeit,

die große Lösung der Gesichte,

das Traumverlangen hinterhältig fällen

für Vorteil, Schmuck, Beförderungen, Nachruf,

indes das Ende, taumelnd wie ein Falter,

gleichgültig wie ein Sprengstück nahe ist

und anderen Sinn verkündet -

 

- Ein Klang, ein Bogen, fast ein Sprung aus Bläue

stieß eines Abends durch den Park hervor,

darin ich stand -: ein Lied,

ein Abriß nur, drei hingeworfne Noten

und füllte so den Raum und lud so sehr

die Nacht, den Garten mit Erscheinungen voll

und schuf die Welt und bettete den Nacken

mir in das Strömende, die trauervolle

erhabene Schwäche der Geburt des Seins -:

ein Klang, ein Bogen nur -: Geburt des Seins -

ein Bogen nur und trug das Maß zurück,

und alles schloß es ein ein: die Tat, die Träume...

 

Aus einem Kranz scharlachener Gehirne,

des Blüten der verstreuten Fiebersaat

sich einzeln halten, nur einander:

"unbeugsam in der Farbe" und "ausgezähnt

am Saum das letzte Haar", "gefeilt in Kälte"

zurufen, gesalzene Laken des Urstoffs:

Hier geht Verwandlung aus: Der Tiere Abart

wird faulen, daß für sie das Wort Verweseung

zu sehr nach Himmeln riecht - schon streichen

die Geier an, die Falken hungern schon -!

Belet takony táplál, agyat hazugság –

nagy népek egy bohóc bolondjai,

mókázva, csillagokból és madárvonulásból

magyarázzák saját piszkukat! Izzó

s jeges országokból rabszolgák, egyre több

rabszolga, tetvekkel teli,

éhező, agyonhajszolt tömeg:

a próféta szakállává dagad

koszos, ótvaros serkedő szakálluk!

 

Ó, Nagy Sándor s az Olympia korcs

sarjai! Helleszpontuszra kacsintanak

s lefölözik Ázsiát! Felfuvalkodott

hólyagok! Előhad mögé bújt kegyencek:

bújnak, oda ne szúrjon valaki! Kegyencek:

jó hely kell meccsen s tárgyalóteremben!

Ha senki se bánt! Kéjencek! Csak rendjelek

libegő szalagja – ez minden álmuk:

bicegők fitymálják a stadiont,

görények tapossák a csillagfürt-mezőt,

azt hiszik, illata: saját szaguk,

mely ülepükből jön! – Pocakosok

kergetik a gazellát,

a szélsebes, gyönyörű állatot!

Itt minden mérték visszájára fordul:

tócsa vizsgál forrást, kukac a rőföt,

varangy az ibolya szájába köp

– Halleluja! – s hason csúszik a kavicson:

a békanyál lett a történelem

emlékoszlopa. És a ptolemaioszi körök:

csavargó-jelek. Patkány mondja, pestist

gyógyít. Gyilkosságot álszent dicsőit.

Spicliszájban a zsoltár fajtalanság.

 

S ez a föld mégis összesúg a holddal,

és májusünneppel övezi csipejét,

rózsát fakaszt, érleli a kalászt,

nem engedi, hogy a Vezuv kitörjön,

lúggá váljék a felhő, s lekaszálja

s felégesse ez állatfajzatot –

ó, e virágzó, gyümölcsérlelő föld

burjánzó gonoszság otthona lett,

e visszás mértékű fajzat agyának

penésze, hazugságcsapdája most!

 

S ha meghalunk? Mindent megoldatlan hagyunk,

veszélyben a képek és a világok

szakadékában éheznek az álmok –

Ha meg cselekszünk: a szégyent segítjük,

az aljasságot szolgáljuk, s előnyért,

kincsért, rangért, hírért orvul elejtjük

a magányt, az álmok utáni vágyat,

az arcok nagy titkait, míg a vég

– kábultan, mint pille, s közönyösen

mint a repeszdarab – közeledik,

s más értelmet hirdet nekünk.

 

Egy hang, egy húr, szinte kék szökkenés,

cikkant egy este át a parkon,

hol álltam épp: a dal,

pár odavetett hangjegy, csupán töredék,

s úgy megtöltötte a teret, az éjt,

a kertet látomásokkal, hogy újjá

teremtette a világot, s a lét

születésének gyászos és nemes

ömlésébe ágyazta be fejem.

Egy hang, egy húr csak –: a lét születése –

egy húr csak, és a mérték visszatért,

s mindent magába zárt: tettet s az álmot…

 

Skarlátvörös agyak s az elvetett

lázmagvakból kelt virágok közül

váljanak ki az ősanyag sós pácolói,

s csupán egymásnak kiáltsák oda:

„hajthatatlanul színt vallani”, „foggal

és körömmel” „élesen, mint a jég”:

A változás itt végetér! Most elrohad

ez állatfaj, s nagyon is égre bűzlik

a hullaszag – már erre húznak

a keselyűk, s a sólymok éhesek!