Bobrowski, Johannes: Kaunas 1941 (Kaunas 1941 Magyar nyelven)

Stadt,
über dem Strom ein Gezweig,
kupferfarben, wie Festgerät. Aus der Tiefe die Ufer
rufen. Das hüftkranke Mädchen
trat vor die Dämmerung damals,
sein Rock aus dunkelstem Rot.
 
Und ich erkenne die Stufen,
den Hang, dieses Haus. Da ist kein
Feuer. Unter dem Dach
lebt die Jüdin, lebt in der Juden Verstummen,
flüsternd, ein weißes Wasser
der Töchter Gesicht. Am Tor
lärmen die Mörder vorüber. Weich
gehn wir, im Moderduft, in der Wölfe Spur.
 
Abends sahn wir hinaus
auf ein steinernes Tal. Der Habicht schwebte
um die breite Kuppel.
Sahen die Stadt, alt, Häusergewirr hinunter
bis an den Strom.
 
Wirst du über den Hügel
gehn? Die grauen Züge
- Greise und manchmal die Knaben -
sterben dort. Sie gehn
über den Hang, vor den jachernden Wölfen her.
 
Sah ich dich nicht mehr an,
Bruder? An blutiger Wand
schlug uns Schlaf. So sind wir
weitergegangen, um alles
blind. Im Eichwald draußen
mit der Zigeuner Blick die Dörfer, hinauf um die Firste
des Sommers Schnee.
 
Tief im Regengesträuch
werd ich treten an den Uferstein,
lauschen im Dunst der Ebenen. Da waren die Schwalben
stromhinauf und die Nacht
grün, die Waldtaube rief:
Mein Dunkel ist schon gekommen.

Város,
a folyam fölött ágak,
rézszinűn, mint egy ünnep kellékei. A mélyből
a partok hívnak. A csípőficamos lány
kilépett akkor a homályból,
sötétvörös szoknyája lángolt.
 
És fölismertem a lépcsőt,
a lejtőt, s ezt a házat. Semmi tűz
nem ég. A tető alatt
él a zsidónő, éli a zsidók néma életét,
suttogva, lányai arca
mint fehér víz. A kapu előtt
elzajongnak a gyilkosok. Puhán
járunk, a dohszagban, a farkasok csapásán.
 
Este egy megkövült
völgyre láttunk. A széles kupola
körül héják lebegtek.
Láttuk a várost, vénen, házak rengetegét
alant, a folyóig.
 
Át fogsz kelni a domb
túloldalára? A szürke vonások
- aggok és néha gyermekek -
meghalnak ott. Átkelnek
a kaptatón, az éhes farkasszemek előtt.
 
Sose látlak többé,
testvér? A véres falnál
álom szakadt ránk. Így mentünk tovább,
vakon, már mit se látva. Odakint
a tölgyesben, cigányok
pillantásával a falvak, s fönt a tetők körül
a nyári hó.
 
Mélyen a bokros esőben
járok a parti kövön majd, s hallgatózom
a síkok illatában. A fecskék
árnak szálltak akkor, az éjszaka
zöld volt, s a vadgalamb kiáltott:
Nekem már megjött alkonyom!