1
Valóban sötét korban élek én!
A jóhiszemű szó ostobaság. A sima homlok
érzéketlenségre vall. S aki nevet,
azért nevet csak, mert még nem jutott el
hozzá az iszonyú hír.
Micsoda idők ezek, hogy
ha a fákról beszélgetsz, az már-már bűnözés,
mert benne lappang tengernyi gaztett elhallgatása!
Ugye ő, aki ott nyugodtan átmegy az utcán,
bajba jutott barátainak immár
nyilván elérhetetlen?!
Igaz: megkeresem a kenyeremet még.
De higgyétek el: ez véletlen csupán. Mert
semmi cselekedetem nem jogosít fel a jóllakásra.
Véletlenül megkíméltek. (De végem van, ha
elhagy a szerencsém.)
Így szólnak hozzám: Egyél, igyál! Örülj, hogy
van mit!
De miképpen egyem és igyam, hiszen
ételem az éhezők szájából veszem ki, és
pohár vizem egy szomjanveszőnek hiányzik?!
S én mégis eszem és iszom.
Lennék én bölcs is örömest.
Régi könyvekben meg van írva, milyen a bölcs:
távol áll a világ viszályaitól, s míg e kurta időt
leéli, félelmet nem ismer.
És boldogul erőszak nélkül is,
jóval viszonozza a rosszat,
s vágyait be nem tölti, elfelejti inkább -
ilyen a bölcs.
Minderre sajnos képtelen vagyok:
valóban sötét korban élek én!
2
Fölfordulások idején jöttem a városokba,
mikor épp éhínség dúlt.
Fölkelések idején keveredtem az emberek közé,
s velük együtt háborogtam.
Igy telt el az időm,
amely e földön megadatott nékem.
Csaták szünetében ettem meg ételem,
gyilkosok közé feküdtem éjszakára,
gondatlanul ápoltam a szerelmet,
és a természethez nem volt türelmem.
Igy telt el az időm,
amely e földön megadatott nékem.
Az utak mocsáron át vezettek az én időmbe,
beszédem a hóhéroknak elárult.
Nem sok tellett tőlem. De nélkülem a hatalmasak
szilárdabban ülnének a helyükön, remélem.
Igy telt el az időm,
amely e földön megadatott nékem.
Kevés volt az erőm. A cél
nagyon messze derengett.
De tisztán láthattam, amit
aligha érek meg én már.
Igy telt el az időm,
amely e földön megadatott nékem.
3
Ti, akik majd fölbuktok az árból,
amelybe mi elmerültünk,
gondoljatok
- ha majd gyöngéinkről beszéltek -
a sötét korra is,
amitől megmenekültetek.
Hisz igy vonultunk mi - gyakrabban cserélve
hazát, mint lábbelit
az osztályharcokon át: kétségbeestünk,
ha csak jogtalanságra leltünk, s felindulásra
nem.
Amellett, persze, tudjuk,
hogy az aljasság utálata is
eltorzítja vonásainkat.
S bereked a torkunk akkor is, ha
a jogtalanság ellen kiáltunk. Ó, mi,
akik a barátság honának szántuk e földet,
bizony, mi nem voltunk épp barátságosak.
De ti, ha már eljuttok odáig,
hogy az ember az ember támasza lesz,
gondoljatok ránk
megengesztelődve.