Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Brecht, Bertolt: Legende von der Entstehung des Buches Taoteking auf dem Weg des Laotse in die Emigration

Brecht, Bertolt portréja

Legende von der Entstehung des Buches Taoteking auf dem Weg des Laotse in die Emigration (Német)

Als er siebzig war und war gebrechlich

Drängte es den Lehrer doch zur Ruh.

Denn die Güte war im Lande wieder einmal schwächlich

Und die Bosheit nahm an Kräften wieder einmal zu

Und er gürtete den Schuh.

 

Und er packte ein, was er so brauchte:

Wenig. Doch es wurde dies und das.

So die Pfeife, die er immer abends rauchte

Und das Büchlein, das er immer las.

Weißbrot nach dem Augenmaß.

 

Freute sich des Tals noch einmal und vergaß es

Als er ins Gebirg den Weg einschlug.

Und sein Ochse freute sich des frischen Grases

Kauend, während er den Alten trug

Denn dem ging es schnell genug.

 

Doch am vierten Tag im Felsgesteine

Hat ein Zöllner ihm den Weg verwehrt:

„Kostbarkeiten zu verzollen? Keine.

Und der Knabe, der den Ochsen führte

Sprach: Er hat gelehrt.

Und so war auch das erklärt.

 

Doch der Mann in einer heitren Regung

Fragte noch: Hat er was rausgekriegt?

Sprach der Knabe: Daß das weiche Wasser in Bewegung

Mit der Zeit den mächtigen Stein besiegt.

Du verstehst, das Harte unterliegt.

 

Daß er nicht das letzte Tageslicht verlöre

Trieb der Knabe nun den Ochsen an.

Und die drei verschwanden schon um eine schwarze Föhre

Da kam plötzlich Fahrt in unsern Mann

Und er schrie: He, du! Halt an!

 

Was ist das mit diesem Wasser, Alter?

Hielt der Alte: Interessiert es dich?

Sprach der Mann: Ich bin nur Zollverwalter

Doch wer wen besiegt, das interessiert auch mich.

Wenn dus weißt, dann sprich!

 

Schreib mirs auf! Diktier es diesem Kinde!

Sowas nimmt man doch nicht mit sich fort.

Da gibts doch Papier bei uns und Tinte.

Und ein Nachtmahl gibt es auch: ich wohne dort.

Nun, ist das ein Wort?

 

Über seine Schulter sah der Alte

Auf den Mann. Flickjoppe. Keine Schuh.

Und die Stirne eine einzige Falte.

Ach, kein Sieger trat da auf ihn zu.

Und er murmelte: Auch du?

 

Eine höfliche Bitte abzuschlagen

War der Alte, wie es schien, zu alt.

Denn er sagte laut: Die etwas fragen  

Die verdienen Antwort. Sprach der Knabe: Es wird auch schon kalt.

Gut, ein kleiner Aufenthalt.

 

Und von seinem Ochsen stieg der Weise.

Sieben Tage schrieben sie zu zweit.

Und der Zöllner brachte Essen (und er fluchte nur noch leise

Mit den Schmugglern in der ganzen Zeit).

Und dann wars soweit.

 

Und dem Zöllner händigte der Knabe

Eines Morgens einundachtzig Sprüche ein.

Und mit Dank für eine kleine Reisegabe

Bogen sie um jene Föhre ins Gestein.

Sagt jetzt: kann man höflicher sein?

 

Aber rühmen wir nicht nur den Weisen

Dessen Name auf dem Buche prangt!

Denn man muß dem Weisen seine Weisheit erst entreißen.

Darum sei der Zöllner auch bedankt:

Er hat sie ihm abverlangt.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.philosophia-online.de/mafo/heft2006-5/Scha_Bre.htm

Legenda arról, miként keletkezett a Tao Te King, amikor Lao Ce emigrációba ment (Magyar)

Hetvenéves volt már és törődött,

vágyott megnyugodni szerfölött.

Mert a jóság a világról újra cihelődött,

és nyomában a gonoszság megerősödött.

Hát a bölcs sarut kötött.

 

Ami kellett, zsákba dugta rendre:

keveset bár, mégis eleget.

A pipát, mondjuk, mit szívott estelente,

és a könyvet, mit böngészgetett.

Némi fehér kenyeret.

 

Örvendett a völgynek, s máris elfeledte,

amikor az út a hegyre tért.

Ökre a friss zöldet vígan hersegette,

lassan ringatván hátán a vént.

Néki megfelelt azért.

 

Ám negyednap fönt a sziklaháton

odaállt elé egy vámszedő :

– Vámolandó holmi? – Nincs, barátom. -

– Mester volt, tanított – szólt az ifjú ökörvezető.

Érthetett belőle ő.

 

Huncutul a férfi odavágja:

– Ki is sütött valamit e vén?

A fiú meg: – Azt, hogy a víz, gyenge bár, kivájja

a követ is – érted? – jószerén.

Győz a lágy és enged a kemény. –

 

Hogy az idő kárba alkonyig se vesszen,

megnógatták most az állatot.

S egy fenyőnél tovatűntek már-már mind a ketten,

fölkurjant a vámos ekkor: – Hé, megálljatok! –

Valami fejében járhatott.

 

– Hogy is állunk, öreg, ama vízzel?

Szólt a mester: – Látom, érdekel.

Az felelt: – Csak vámszedés a tisztem,

de hogy kit ki győz le, tudni szintén érdekem.

Mondd meg hát nekem!

 

Diktáld! És majd a fiú leírja!

Ilyesmit az ember nem visz el.

Akadsz nálam tintára, papírra

s vacsorára szintén: itt lakom közel.

Beleegyezel? –

 

Az megfordult, ott állott a vámos:

gönce egy-folt, lába meztelen,

homloka már összevissza ráncos.

Győztest lát? Az agg jól tudta: nem.

– Te is? – morgott csendesen.

 

Udvarias kérést megtagadni

az öreg már kissé túl öreg.

– Méltó választ illik annak adni,

aki kérdez – mondta. A fiú meg: – Az idő

                        is hüvösebb.

– Jó, maradjunk keveset! –

 

És a bölcs az ökréről leszállott.

Tolluk hét álló nap sercegett.

És a vámos hordta étkük (s közben csak

                        halkan gyalázott

egy-egy csempészt, kit nyakon csípett).

S aztán vége lett.

 

S nyolcvanegy mondást kapott az ember

a fiútól egyik hajnalon.

S a kis útravalót megköszönve, menten

kanyarodtak a sudár fenyőnél föl a sziklaoldalon.

Illendőbben ki tehet vajon?

 

Mégse csak a mesteré az érdem,

kinek könyvünk fedelén neve!

Mert a bölcstől bölcsességét el kell venni

                           szépen.

Ez meg épp a vámos érdeme:

ő iratta véle le.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap