Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Brentano, Clemens: Drei Loreley-Gedichte: Brentano, Eichendorff, Heine

Brentano, Clemens portréja

Drei Loreley-Gedichte: Brentano, Eichendorff, Heine (Német)

A Loreley-legenda nem olyan régi, mint amilyennek látszik: Clemens Brentno találta ki kb. kétszáz évvel ezelőtt, de olyan sikeres volt, hogy hamarosan szinte „ősi népi legenda” lett belőle; több költő is feldolgozta, több zeneszerző - Robert és Clara Schumann, Liszt stb. - zenésítette meg, az egyik ezt, a másik azt a feldolgozást. A leghíresebb feldolgozás a Heinéé – ezen nem győzök csodálkozni: az a legszegényesebb, nem csak a Brentanoéval összehasonlítva: nincs is cselekménye, csak egy, nem is éppen eredeti kép az egész vers: a legszebb lány arany fésűvel fésüli a haját a sziklán, énekel, s lent a folyón egy hajóst annyira elbűvöl az éneke, hogy nem figyel a zátonyra és hajóstul elnyeli a víz. Ehhez még a költő teljesen feleslegesn hozzá is teszi, az olvasó szájába rágja, hogy a hajós Loreley dala miatt veszett a hullámokba; ez tehát nem a kinemmondás művészete, hanem a túlbeszélés művészete... Sem a lánynak, sem a hajósnak a személyiségére nem történik a legcsekélyebb utalás sem (a Loreley-néven és a sztereotip aranyhajon kívül), nem mondanak semmit, nem csinálnak semmit, és nyelvi szinten sincs semmi figyelemreméltó a versben, semmi poétikai eszköz, semmi szuggesztív szó vagy szép megfogalmazás. Mégis olyan népszerű volt, hogy még a nácizmus alatt sem tiltották be Heine „törvénytelen” származása miatt, csak a szerző neve nélkül szerepelt.

    

Clemens Brentano

Die Lore Lay

Zu Bacharach am Rheine
Wohnt' eine Zauberin,
Sie war so schön und feine
Und riß viel Herzen hin.

Und brachte viel' zu Schanden
Der Männer ringsumher,
Aus ihren Liebesbanden
War keine Rettung mehr.

Der Bischof ließ sie laden
Vor geistliche Gewalt -
Und mußte sie begnaden,
So schön war ihr' Gestalt-

Er sprach zu ihr gerühret:
„Du arme Lore Lay!
Wer hat dich denn verführet
Zu böser Zauberei?”

„Herr Bischof, laßt mich sterben,
Ich bin des Lebens müd,
Weil jeder muß verderben,
Der meine Augen sieht.

Die Augen sind zwei Flammen,
Mein Arm ein Zauberstab -
O legt mich in die Flammen!
O brechet mir den Stab!”

„Ich kann dich nicht verdammen,
Bis du mir erst bekennt,
Warum in deinen Flammen
Mein eignes Herz schon brennt!

Den Stab kann ich nicht brechen,
Du schöne Lore Lay!
Ich müßte dann zerbrechen
Mein eigen Herz entzwei.”

„Herr Bischof, mit mir Armen
Treibt nicht so bösen Spott,
Und bittet um Erbarmen
Für mich den lieben Gott!

Ich darf nicht länger leben,
Ich liebe keinen mehr –
Den Tod sollt Ihr mir geben,
Drum kam ich zu Euch her.

Mein Schatz hat mich betrogen,
Hat sich von mir gewandt,
Ist fort von mir gezogen,
Fort in ein fremdes Land.

Die Augen sanft und wilde,
Die Wangen rot und weiß,
Die Worte still und milde,
Das ist mein Zauberkreis.

Ich selbst muß drin verderben,
Das Herz tut mir so weh,
Vor Schmerzen möcht ich sterben,
Wenn ich mein Bildnis seh.

Drum laßt mein Recht mich finden,
Mich sterben wie ein Christ!
Denn alles muß verschwinden,
Weil er nicht bei mir ist.” 

Drei Ritter läßt er holen:
„Bringt sie ins Kloster hin!
Geh, Lore! – Gott befohlen
Sei dein bedrückter Sinn.

Du sollst ein Nönnchen werden,
Ein Nönnchen schwarz und weiß,
Bereite dich auf Erden
Zu deines Todes Reis'!”

Zum Kloster sie nun ritten,
Die Ritter alle drei,
Und traurig in der Mitten
Die schöne Lore Lay.

„O Ritter, laßt mich gehen
Auf diesen Felsen groß,
Ich will noch einmal sehen
Nach meines Lieben Schloß.

Ich will noch einmal sehen
Wohl in den tiefen Rhein
Und dann ins Kloster gehen
Und Gottes Jungfrau sein.”

Der Felsen ist so jähe,
So steil ist seine Wand,
Doch klimmt sie in die Höhe,
Bis daß sie oben stand.

Es binden die drei Reiter
Die Rosse unten an
Und klettern immer weiter
Zum Felsen auch hinan.

Die Jungfrau sprach: „Da gehet
Ein Schifflein auf dem Rhein;
Der in dem Schifflein stehet,
Der soll mein Liebster sein!

Mein Herz wird mir so munter,
Er muß mein Liebster sein!”
Da lehnt sie sich hinunter
Und stürzet in den Rhein.

Die Ritter mußten sterben,
Sie konnten nicht hinab,
Sie mußten all verderben
Ohn Priester und ohn Grab.

Wer hat dies Lied gesungen?
Ein Schiffer auf dem Rhein,
Und immer hats geklungen
Von dem Dreiritterstein:

Lore Lay!
Lore Lay!
Lore Lay!
Als wären es meiner drei.

      

Joseph von Eichendorff

Waldgespräch

Es ist schon spät, es wird schon kalt,
Was reit’st du einsam durch den Wald?
Der Wald ist lang, du bist allein,
Du schöne Braut! Ich führ’ dich heim!

„Groß ist der Männer Trug und List,
Vor Schmerz mein Herz gebrochen ist,
Wohl irrt das Waldhorn her und hin,
O flieh! Du weißt nicht, wer ich bin.“

So reich geschmückt ist Roß und Weib,
So wunderschön der junge Leib,
Jetzt kenn’ ich dich – Gott steh’ mir bei!
Du bist die Hexe Lorelei.

„Du kennst mich wohl – von hohem Stein
Schaut still mein Schloß tief in den Rhein.
Es ist schon spät, es wird schon kalt,
Kommst nimmermehr aus diesem Wald!“

   

Heinrich Heine

Loreley

Ich weiß nicht, was soll es bedeuten,
Daß ich so traurig bin;
Ein Märchen aus alten Zeiten,
Das kommt mir nicht aus dem Sinn.

Die Luft ist kühl und es dunkelt,
Und ruhig fließt der Rhein;
Der Gipfel des Berges funkelt
Im Abendsonnenschein.

Die schönste Jungfrau sitzet
Dort oben wunderbar,
Ihr goldnes Geschmeide blitzet,
Sie kämmt ihr goldnes Haar.

Sie kämmt es mit goldnem Kamme,
Und singt ein Lied dabey;
Das hat eine wundersame,
Gewaltige Melodey.

Den Schiffer, im kleinen Schiffe,
Ergreift es mit wildem Weh;
Er schaut nicht die Felsenriffe,
Er schaut nur hinauf in die Höh'.

Ich glaube, die Wellen verschlingen
Am Ende Schiffer und Kahn;
Und das hat mit ihrem Singen
Die Loreley getan.



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásahttps://lyrik.antikoerperchen.de/joseph-von-eichendorff-waldgespraech,textbearbeitung,306.html

Három Loreley-vers: Brentano, Eichendorff, Heine (Magyar)

Brentano balladája gazdag motívumokban. Különösen érdekes a saját mágikus képességeibe belefáradt és máglyahalálra vágyó szép boszorkány motívuma és ennek ellenpontjaként a tőle elbűvölt püspök motívuma, aki nem képes elítélni... Az elhagyott lány gyakori motívum, de az eredeti, hogy mindenkit el- és megbűvöl, még az inkvizitort is, de akibe szerelmes, azt nem tudta elbűvölni...

Eichendorff versében egyetlen motívum van csak, de annyi van, és terjedelme is ahhoz van méretezve, nincs felhígítva.

 

   

   

   

   

   

    

    

 

A bacharachi Lore Lay

Hajdan a Rajna mentén
Boszorka lakozott;
Gyönyörű szép teremtmény,
Szív sok hasadt meg ott.

Sok lett rab bűvkörében
Férfi köröskörül,
Nem menekülhet épen,
Aki belekerül.

Püspök elé idézve,
Lett szent törvény elé;
El a pap nem itélte,
Szép volt, megkedvelé.

Szívvel szólott a lyányhoz:
„Szegény kis Lore Lay,
Hogyan lettél vajákos?
Ki vitt bűnbe, te lány?”

"Atyám, küldjön halálba,
Életem elemészt,
Mert kárhozatra szánva,
Aki szemembe néz.

A szemem lángja máglya,
Varázsbot a karom –
Nyeljen el máglya lángja!
Bot, törj el! akarom!”

„Nem küldhetlek halálba,
Míg el nem árulod,
Miért, hogy lényed lángja
Máris bennem lobog!

Szépséges Lore Layom,
Nem törhetem botod!
Keblemben össze fájón
Szívem törne legott.”

„Püspök uram, ne tessen
Tréfálkozni velem,
De kérje a nagy Istent:
Lelkemnek kegyelem!

Itt magam én emésztem,
Csak a halál üde:
Legyek övé egészen,
Ezért jöttem ide.

Ki drága volt szivemnek,
Gonoszat tett velem:
Elméne idegenbe,
Így lettem idegen.

Szemem villám s szivárvány,
Arcom jég és parázs,
A szavam kénkő s márvány –
Ez titkom, a varázs.

El engemet varázsol,
A szívem megszakad,
Mennék sírba ruhástól,
Ha látom magamat.

Sújtson le hát a törvény,
Sorsom halál legyen,
Mindent nyeljen be örvény,
Mert ő, ő nincs velem."

Bízza három lovagra:
„El, zárdába vele!
Légy hát Istennek adva,
Tört szív, örökre, te!

Fogadjon be a börtön,
Hó- s ében női had,
Ott kövezd ki a földön
Égbe vivő utad.”

Mennek, irány a zárda,
A három jó lovag
S szép Lore Lay, az árva,
Ki közöttük halad.

„Lovagok, hadd menjek fel
Arr’ a sziklára épp!
Hadd lássak még az egyszer
Várat – szerelmemét!

Szemem utószor nézzen
A Rajnamélybe le,
Aztán legyek egészen
Az Úrnak jegyese.”

Magas a szikla csúcsa,
A fala meredek;
Megy, mint vadmacska futva,
Lábát fent vetni meg.

A három lovag erre
Lovait kiköté,
A falon kúsznak, egyre
Fel, fel a csúcs felé.

A lány szólt: „Siklik ott lent
Egy ladik sebesen;
Aki e ladikon ment,
Az az én kedvesem.

Víg lesz végre a szívem,
Legyek hát az övé!”
Mond, és magát merészen
A Rajnába veté.

Fogoly maradt a sziklán
A három jó lovag;
Napon, szélben aszik, lám,
Kit nem küld sírba pap.

Ki fakadt dalra itt ma?
Egy rajnai hajós.
Ettől hangos a szikla,
A „Háromlovagos”:

Lore Lay
Lore Lay
Lore Lay
Hármas szava bű és báj.
   

   

Erdei párbeszéd

Késő van és a lég lehűl,
Mért lovagolsz itt egyedül?
Mély az erdő, te szép ara,
Hazavezetlek én, haza!

„A férfi mind hazug, ravasz,
A szívem – összetörve az.
A kürthang céltalan bolyog,
Fuss el! Nem tudod, ki vagyok.”

Ékszert visel lány s ló, nemest,
Csodálatos az ifju test.
Tudom ki vagy – nagy ég! – megállj!
Boszorkány! Te vagy Lorelei!

„Ismersz s sziklámat ismered:
Váram a Rajnára mered.
Késő van és a lég lehűl.
Ki idejött, nem menekül!"

    

   

Loreley

Bús mért vagyok és merengő?
Megtudhatom? Meg-e?
Nem megy, nem megy ki fejemből
Egy régi, régi rege.

Setét az éj s hideg újra,
A Rajna mély, nyugodt;
A hegynek izzik a csúcsa:
Az alkony fénylik ott.

A földnek legszebb lánya
Ül ott az ég alatt,
Aranylik az éke hajára,
És fésül arany hajat.

Szín arany a fésü, mi fésül,
S ő énekel, énekel;
És árad a hang merészül
A magas égre fel.

Lent, bár legény az a gáton,
Egy hajóst megigéz:
Nem látja, hol van a zátony,
Mert ő csak fölfele néz.

S hajóstól elnyeli hullám.
Ki tette ezt? Felelj!
Oly mennyeien dalolván
Ő tette, Loreley!


   

 



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásasaját fordítás

minimap