Broch, Hermann: A tisztás (Die Waldlichtung Magyar nyelven)

Noch immer im leisen Grün

steht das Unverlierbare um die Lichtung,

noch immer ruhst du dort

wie du enistens erwachtest,

spielende Finger im Gras

und leicht geschmiegt ins hellere Blau

die Zweige der Birke.

Noch immer dehnt sich das summende Buschwerk

Pfade der Nimmerwiederkehr

doch ewig die unerreichbaren Hügel

dunkel die unerrsteigbaren.

Und noch immer neig sich der Knabe dir zu

der, der auf dem Mustang einhergesrpengt kam

über die Hügel hinwegsetzend

Unübersteigbares bezwang er,

Dornen und Gebüsch durchsprengte er…

Wann war es?

Damals, damals…

Und noch immer küsst er deinen Mund,

den welk gewordenenen,

kuesst dich wie damals,

da er dich zum Tode erweckte.

So klar war jener Tag

und leise.

Csendes zöldben még mindig

ott áll az el nem veszthető

a tisztás körül,

még mindig ott pihensz

ahogy felébredtél egykor,

játékos ujjaid a fűben

s a fénylő kékbe könnyedén

simult a nyírfa ága.

Még mindig nyujtózkodnak a zümmögő bokrok,

a soha vissza nem térés útjai,

de az örök elérhetetlen hegyek

sötétek, megmászhatatlanok.

S még mindig feléd hajol a fiú,

ő, ki musztángon nyargalt,

átugratott a dombokon,

a megmászhatatlant legyűrte,

árkon-bokron át vágtatott...

Mikor is volt?

Akkor, akkor...

És még mindig csókolja szádat,

mely elhervadt azóta,

csókol, mint akkor,

mikor halálra ébresztett téged.

Oly tiszta volt az a nap

s oly csendes.