Busch, Wilhelm: Víziboszorkák (Wassermuhmen Magyar nyelven)

In dem See die Wassermuhmen
Wollen ihr Vergnügen haben,
Fangen Mädchen sich und Knaben,
Machen Frösche draus und Blumen.

Wie die Blümlein zierlich knicksen,
Wie die Fröschlein zärtlich quaken,
Wie sie flüstern, wie sie schnacken,
So was freut die alten Nixen.

Mulatni sok vízboszorka
Ás tavában vízi vermet
Gyermekeknek hébe-korba:
Béka vagy nád lesz a gyermek,

Hogy legyen táncolni nádja,
Hogy szép brekegést fakasszon,
Legyen csevegni családja,
Úgy víg egy vén víziasszony.
   
   
   Ugyanaz víziboszorka helyett sellővel:


Sellős vers

Tóban hogy mulat a sellő?
Fiúcskát vagy lányt kap ölbe
S farag a semmirekellő
Békát, virágot belőle.

Pukkedlizik a virágszál,
Bájosan brekeg a béka,
Locsog, fecseg, sosem ágál;
Örvend sellők ivadéka.
 
    
Szórakozottságomban nem az eredeti vers rímképletével (A-B-B-A) ötöltem ki ezt a két fordítást, de most már nem hajítom ki őket, vannak azokban nagyobb szabadosságok is, de azért íme az A-B-B-A változat:
   
   
Mulatni víziboszorkák
Tóban fiút-lányt rabolnak,
Virág lesz abból maholnap,
Vagy béka-sorsba sodorják.

Bókol az a virág — így jó! —
Szépen brekeg az a béka,
Attól hajlik csak derékba
Nevettében a szipirtyó.
   
   
   
Egyébként nagyobb potenciál van ebben a szuggesztív témában, mint amit kiaknázott belőle Busch, bár mint nem-epikus vers, hanem mint statikus kép így is szerény de figyelemre méltó remekművecske. Például kitalálhatott volna olyasmit, hogy a víziboszorkák törvénye szerint a boszorkának éppenséggel nem szabad örvendeznie — vagy nem szabad sajnálkoznia — áldozatai végzetén, mert akkor azok visszaváltoznak gyerekekké és haza kell ereszteni őket stb., és ez meg is történik, happy end. Vagy nem történik meg, unhappy end. Vagy éppen ellenkezőleg, hogy az ilyen gyerekek éppenséggel jól járnak, mert minden teketória nélkül a mennyországba kerül a lelkük: ha felnőtté cseperedhettek volna, akkor ez már nagyon is nagy fáradságukba került volna. Ez Busch józan, de nem fafejűen józan, enyhén szkeptikus „morálfilozófiájának” is jól megfelelne. De az is pozitívum, hogy ez a moralista költő nem moralizál folyton, nem tekeri mániákusan az imamalmát. Coleridge azt mondta saját zseniális verséről (The Rhyme of the Ancient Mariner), hogy túl sok benne a morál: a lényeg az imagináció, a képzelet felcsigázása — legalábbis a nagy költőknél —, a morál csak cifra szolga, nem pedig fordítva, amint azt a botfülű világ, szegény költőink publikuma, általában naívan hiszi.

(V.ö. pl. Richard Dehmel Verehrter Leser! (Idefigyelj, te mélyentisztelt olvasó!) c. versével, l. ott.)