Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Busch, Wilhelm: "Wer sich der Poesie vermählt"

Busch, Wilhelm portréja

"Wer sich der Poesie vermählt" (Német)

   
Wie wohl ist dem, der dann und wann
Sich etwas Schönes dichten kann.

Der Mensch, durchtrieben und gescheit,
Bemerkte schon zu alter Zeit,
Daß ihm hienieden allerlei
Verdrießlich und zuwider sei.
Die Freude flieht auf allen Wegen;
Der Ärger kommt uns gern entgegen.
Gar mancher schleicht betrübt umher;
Sein Knopfloch ist so öd und leer.
Für manchen hat ein Mädchen Reiz,
Nur bleibt die Liebe seinerseits.
Doch gibt’s noch mehr Verdrießlichkeiten.
Zum Beispiel läßt sich nicht bestreiten:
Die Sorge, wie man Nahrung findet,
Ist häufig nicht so unbegründet.
Kommt einer dann und fragt: „Wie geht’s?“
Steht man gewöhnlich oder stets
Gewissermaßen peinlich da,
Indem man spricht: „Nun, so lala!“
Und nur der Heuchler lacht vergnüglich
Und gibt zur Antwort: „Ei, vorzüglich!“
Im Durchschnitt ist man kummervoll
Und weiß nicht, was man machen soll. -

Nicht so der Dichter. Kaum mißfällt
Ihm diese altgebackne Welt,
So knetet er aus weicher Kleie
Für sich privatim eine neue
Und zieht als freier Musensohn
In die Poetendimension.
Die fünfte, da die vierte jetzt
Von Geistern ohnehin besetzt.
Hier ist es luftig, duftig schön,
Hier hat er nichts mehr auszustehn,
Hier aus dem mütterlichen Busen
Der ewig wohlgenährten Musen
Rinnt ihm der Stoff beständig neu
In seine saubre Molkerei.
Gleichwie die brave Bauernmutter.
Tagtäglich macht sie frische Butter.
Des Abends spät, des morgens frühe
Zupft sie am Hinterleib der Kühe
Mit kunstgeübten Handgelenken
Und trägt, was kommt, zu kühlen Schränken,
Wo bald ihr Finger, leicht gekrümmt,
Den fetten Rahm, der oben schwimmt,
Beiseite schöpft und so in Masse
Vereint im hohen Butterfasse.
Jetzt mit durchlöchertem Pistille
Bedrängt sie die geschmeidge Fülle.
Es kullert, bullert, quietscht und quatscht,
Wird auf und nieder durchgematscht,
Bis das geplagte Element
Vor Angst in Dick und Dünn sich trennt.
Dies ist der Augenblick der Wonne.
Sie hebt das Dicke aus der Tonne,
Legt’s in die Mulde, flach vom Holz,
Durchknetet es und drückt und rollt’s,
Und sieh, in frommen Händen hält se
Die wohlgeratne Butterwälze.

So auch der Dichter. - Stillbeglückt
Hat er sich was zurechtgedrückt
Und fühlt sich nun in jeder Richtung
Befriedigt durch die eigne Dichtung.

Doch guter Menschen Hauptbestreben
Ist, andern auch was abzugeben.
Dem Dichter, dem sein Fabrikat
Soviel Genuß bereitet hat,
Er sehnt sich sehr, er kann nicht ruhn,
Auch andern damit wohlzutun;
Und muß er sich auch recht bemühn,
Er sucht sich wen und findet ihn;
Und sträubt sich der vor solchen Freuden,
Er kann sein Glück mal nicht vermeiden.
Am Mittelknopfe seiner Weste
Hält ihn der Dichter dringen feste,
Führt ihn beiseit zum guten Zwecke
In eine lauschig stille Ecke,
Und schon erfolgt der Griff, der rasche,
Links in die warme Busentasche,
Und rauschend öffnen sich die Spalten
Des Manuskripts, die viel enthalten.
Die Lippe sprüht, das Auge leuchtet,
Des Lauschers Bart wird angefeuchtet,
Denn nah und warm, wie sanftes Flöten,
Ertönt die Stimme des Poeten. -
„Vortrefflich!“ ruft des Dichters Freund,
Dasselbe, was der Dichter meint;
Und, was er sicher weiß zu glauben,
Darf sich doch jeder wohl erlauben.
Wie schön, wenn dann, was er erdacht,
Empfunden und zurecht gemacht,
Wenn seines Geistes Kunstprodukt,
im Morgenblättchen abgedruckt,
Vom treuen Kolporteur geleitet,
Sich durch die ganze Stadt verbreitet:
Das Wasser kocht. - In jedem Hause,
Hervor aus stiller Schlummerklause,
Eilt neu gestärkt und neu gereinigt,
Froh grüßend, weil aufs neu geeinigt,
Hausvater, Mutter, Jüngling, Mädchen
Zum Frühkaffee mit frischen Brötchen.
Sie alle bitten nach der Reihe
Das Morgenblatt sich aus das neue,
und jeder stutzt und jeder spricht:
„Was für ein reizendes Gedicht!“
Durch die Lorgnetten, durch die Brillen,
Durch weit geöffnete Pupillen,
erst in den Kopf, dann in das Herz,
Dann kreuz und quer und niederwärts
Fließt’s und durchweicht das ganze Wesen
Von denen allen, die es lesen.
Nun lebt in Leib und Seel der Leute,
Umschlossen vom Bezirk der Häute
Und andern warmen Kleidungsstücken,
Der Dichter fort, um zu beglücken,
Bis daß er schließlich abgenützt,
Verklungen oder ausgeschwitzt.

Ein schönes Los! Indessen doch
Das allerschönste blüht ihm noch.
Denn Laura, seine süße Qual,
Sein Himmelstraum, sein Ideal,
Die glühend ihm entgegenfliegt,
Besiegt in seinen Armen liegt,
Sie flüstert schmachtend inniglich:
„Göttlicher Mensch, ich schätze dich!
Und daß du so mein Herz gewannst,
Macht bloß, weil du so dichten kannst!“

Oh, wie beglückt ist doch ein Mann,
Wenn er Gedichte machen kann!


(1883)

 

 
 
..............................................

Quelle: Busch, Bildergeschichten. Balduin Bählamm, der verhinderte Dichter, 1883



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásahttps://www.aphorismen.de/gedicht/2802

"Az, ki a költészettel jegyezte el magát" (Magyar)

De bolog is az, hej, aki
Szép verset bír agyalni ki!

Az ember bölcs lény, agyafúrt,
Rég rájött: neki furtonfurt,
Szakadatlan és szüntelen
Pocsék a sora idelenn.
Az öröm elillan örökkön,
Bosszúság jön helyébe rögtön.
Sok ődöng, semmire se jut,
És kietlen a gomb s a lyuk.
Van, kit egy lányért rág a bú,
Mert szerelme egyoldalú.
Vannak még számos bosszúságok.
Például nem nehéz belátnod:
Míg összehordod betevődet,
A hátad gyakran belegörbed.
Ha kérdezik: "Na, hogy' vagyunk?"
Többnyire elbambul agyunk;
A kérdés zavarba hozó,
S csak dadogunk: "Öö... szo-szo."
Csak a képmutató parasztja
Vigyorog: "Nincs okom panaszra."
A nagy átlag tönkre megyen,
S csak áll mint szamár a hegyen.

S a Költő? Ha sarkára hág
A régi sütetű világ,
Gyúr ő magának új vllágot,
Hogy olyat még senkise látott,*
S egy ötödik dimenziót,**
Múzsának új teret hozót,
Mert hiába van negyedik,
El van foglalva mindegyik.
Itt ő szabadon lélegez,
Itt nincs fene, ami megesz,
Itt duzzadó anyakebeltől
Az életük fenéig tejföl
A múzsáknak, mert dől a tej:
A költő minden ujja fej!
Így ül neki a gazdaasszony,
Hogy új vajnakvalót fakasszon:
Alighogy felvirrad a reg, kel,
S tüsténkedik a tehenekkel:
Ügyesen és fáradhatatlan
Begyűjti, mi a tőgy alatt van,
S le lesz fejtve jobbik fele,
Mindaz, ami a tej föle.
A tej, a vaj a szeme fénye,
Na meg a köpülőedénye.
Abban átlyuggatott verővel
A tejet püföli erővel.
A tej csattog, loccsan, buzog,
Fel-alá áramlik, zubog,
Míg kínjában szegény feje
Szétválik hígra–sűrüre.
Eljött a boldog pillanat:
Kiszedi a kemény vajat,
Síma tekenőbe teszi,
Átgyúrja és dögönyözi,
S boldog kezében ottragad
A szépen formált vajdarab.

A Költő ugyanígy örül,
Ha valamit összeköpül.
Úgy érzi, helyes az iránya,
Mert tetszik saját irománya.

Ám egy jó embernek igénye,
Hogy a világot érje fénye.
Ha kiélvezte már a bárd,
Amit ihlete fabrikált,
A vágya hajtja és megyen,
Hogy mást is boldoggá tegyen;
Nyüzsög és nem nyugszik, amíg
Fülön nem foghat valakit.
S ha nem akarózik a tagnak,
A kegy el akkor sem maradhat,
Mert megragadja költőnk karja,
Kabátgombjánál fogva tartja;
A szép s nemes cél érdekében
Csöndes sarokba vonja szépen,
S kezét megfontoltan betéve
Zakója bal belső zsebébe,
Előrukkol a drága lappal,
A sokatmondó kézirattal.
S szájból sziporka, szemből szikra
Hull harmatos szakállaikra,
Mert közelről, mint kályha langya,
Pendül meg a Poézis lantja.
"Zseni vagy!" – kiált a barát.
Épp így látja magát a bárd.
Így amiben amúgy is biztos,
Csak azt erősítik meg itt most.
Mi szép, hogy amit kitalált,
Átérzett s összekalapált,
E művész- s szellemi izét
Hű újságárus hordja szét,
Mivel a nyomda azt nyomatja;
Örülj, város apraja-nagyja!
Minden házba szépen becsönget,
Jötte elűz zárdai csöndet.
Rohan mindenki, és kisül,
Hogy a család most egyesül,
Ősz atya, anya, fiú, lányka
Kávét-verset gyomrába hányva.
Mindenki elolvassa sorban
A lap új számából, ahol van,
S egyértelmű a vélemény:
"Micsoda bájos költemény!"
Szemüvegen, lornyetten által
Tág pupillákon hatol át dal
Fejbe, onnan a szívbe be,
Jobbra és balra, lefele,
S elolvad lelke, mint kohóvas,
Mindenkinek, ki ilyet olvas.
Most ott él a család szívében
Egy otthon keretében éppen
S meleg ruhadarabokéban
A Költő, még ha csúnya tél van
Is. Végül elhasználtatik,
Elzeng vagy kiizzadtatik.

Gyönyörű sors! De nem addig van a'!
Még csak most jön a legjava.
A Laura, a mindene,
Ki álmaiba felmene,
Tüzesen eléberohan,
Mert máris meghódítva van.
És epedőn így susmorog:
"Isteni ember! Paff vagyok!
Szívem azért lágy s nem kemény,
Mert költni tudsz, s ez egy erény!"

De boldog is az, hej, aki
Verseket tud agyalni ki!

bwe4006a.jpg?w=200&h=380&vid=593602437

.......................................
* V. ö. Karinthy:
"Megteremtem a világot,
Hogy olyat még kend nem látott."

** A negyedik dimenzió (ideája) már vagy 150 éve létezett, mikor Busch ezt írta, ezért költő azt ma már nem találhatja ki, ötödiket kell kitatálnia.

 
 


FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásasaját fordítás

minimap